Kedden beszélgetésre invitálta a sajtó képviselőit Szőcs Géza államtitkár, hóna alá csapva Baán László kormánybiztost, a Szépművészeti Múzeum igazgatóját. Szőcsnek a kormányban betöltött szerepével foglalkoznánk részletesebben, ugyanis erős a gyanú, hogy azt az utat, amit szeretne bejárni államtitkársága alatt, nem fogja tudni végigvinni.

 

Politikai pályáját nem ma kezdte a költő. A sors úgy adta neki, vagy úgy helyezkedett, hogy a 90-es évek elején az RMDSZ alelnöki posztjára keveredett. A belső ellenzékhez tartozott, sok vitája volt Markó Bélával, ez részben világnézeti különbségekből, részben öntörvényű személyiségéből fakadt. Kolumbán Gábor, aki szintén az RMDSZ belső ellenzékéhez volt akkor sorolható azt mondta róla: "Nehéz volt vele együttműködni, mert mindig az írott és íratlan szabályok fölé helyezte magát".

 

Azt leszűrhetjük, hogy mostani politikai szerepvállalása nem a véletlen műve, nem egy Kukorelly-féle kaland a részéről. Életpályája fontos eleme, hogy döntést akar hozni, irányítani, hatni akar. Az is egyértelmű, hogy politikai megnyilvánulásait sokkal inkább vezetik saját maga által kigondolt, sokszor idealista elképzelései, mint a reális helyzetre reflektáló, alaposan megfontolt felelősségteljes válasz.

 

Ehhez a politikusi karakterhez jön hozzá, hogy Szőcs kettős nyomás alatt végzi államtitkári teendőit. Egyfelől van egy elvárás munkaadója, a miniszterelnök részéről, ami valószínűleg kvázi ukázszerűen lett kiadva neki, és ami arról szól, hogy az állam kulturális kiadásait faragja le. Nyilván kapott sarokszámokat: mit kell elérnie, ha kell, sebészként inkább vágjon, mint gyógyítson. Ami tény, hogy 20%-os leépítés vár az év végén a közgyűjteményekre és művelődési intézményekre, meglepő lenne, ha ezt nem magasabb helyről kérték volna Szőcstől.

 

Az is igaz, hogy sok esetben jogosnak tűnnek ezek a kezelések, néha olyan érzése van az embernek, hogy a kultúra beleragadt a kádárizmusba, nem igazán találta meg a kitörési pontokat a modern kihívásokkal szemben. Régi reflexek alapján működik a kulturális intézmények jelentős része, a piactól nemhogy félnek, de egyenesen lenézik azt. Az állam csecsein lógnának, valami felsőbbrendű küldetéstudattal, ami valljuk be, húsz évvel a rendszerváltás után nem éppen túlélésre alkalmas.

 

Tehát sok összetevője van a jelenlegi állapotnak, van egy kormányzati akarat, ami pénzt akar kivonni, úgymond áruvá akarja tenni a kultúrát, eladható termékek létrehozójaként tekint az egyes ágak képviselőire, várja, hogy önfenntartók legyenek minél előbb. Vannak az intézmények, amik féltik évtizedeken átívelő biztonságukat, akik eddig soha nem voltak rákényszerítve, hogy piaci alapon gondoljanak magukra. Eddig úgy szokták meg, ha valami kimagaslót csináltak, ami bevételt hozott, akkor az nem volt jó, mert esetleg ezt látva a fenntartó állam a következő évben elvont volna forrásokat, ha már úgyis olyan kis ügyesek. Tehát valahol be volt építve a rendszerbe, hogy a középszerűség egyenlő a biztonsággal.

 

És akkor itt van Szőcs államtitkár, aki elvileg mindezeknek a tudatában van. A nagy kérdés, hogy tényleg tudatában van-e? Kedden grandiózus terveket vázolt fel, ami sokkal inkább hasonlít egy idealista flesselgetésre, mint megalapozott tervekre. Az Andrássy út köré épülő múzeumi negyed és turistaközpont létrejöttével maximálisan egyet lehet érteni, de például az a mondat értelmezhetetlen volt részéről, hogy ezek megvalósításához nem kellenek gigaberuházások. Akármilyen megközelítésből nézzük, igenis kellenek.

 

Csak a Néprajzi Múzeum átköltöztetése súlyos milliárdokat emésztene fel, ami egy néhány évvel ezelőtti felmérés alapján egyértelműen kiderült. Arról nem is beszélve, hogy az új helyükre kinézett régi MÁV-székháztól pont azért akart megszabadulni a közlekedési vállalat, mert olyan állapotban van, hogy milliárdos felújítás nélkül nem gazdaságos az üzemeltetése. Egy ilyen épület felújítása pedig hasonló nagyságrendű befektetést igényel, mint építeni egy újat (lásd Margit híd). És ez csak egy tétel lenne a teljes negyed kialakítása során. Még középtávon sem tűnnek megvalósíthatónak az olyan ötletek, mint a „vegyünk olyan földalattikat, mint az eredeti volt”, meg a „repülőkompok” (bármi is az) kiépítése a Dunára. Az viszont, hogy a kulturális intézményekben majd az új környezet hatására valósul-e meg a szemléletváltás, vagy konkrét döntések eredményeképpen, eleddig homályban maradt.