Az emberek tanácstalanul tévelyegnek a kortárs művészet jelentőség és relevancia nélküli túltermelését összegyűjtő szent terekben. Ugyanaz a monotónia, ugyanazok a gegek, ugyanaz a fontoskodó sürgölődés Edinburgh-ban, Barcelonaban, Varsóban, Zürichben, Bécsben, Budapesten.  Az ember tanácstalanul végigbotladozik, vagy végigszáguld a művészetnek rendelt téren, csekély befogadói erőfeszítéssel, és még az esetleg figyelemre érdemes alkotások is eltűnnek az unalom homálya mögött. Elnevezéseik általában négybetűs rövidítések (lumu, macba, mumok) A múzeumshopjaikban ugyanazok a Taschen-sorozatok kaphatóak.

Ha a művészettel nincsen viszonyunk, az nagyban köszönhető annak, hogy a kortárs művészet egyrészt múzeumba szorult, másrészt a kapitalizmus egy különös rongyrázó alrendszerévé vált a galériák sznobériát generáló és azt kiszolgáló piacán. Ennek különösen perverz továbbfejlődése a művészet másodlagos piaca, amikor aukciósházak értékpapírok formájában kínálnak az objet-t immár teljesen nélkülöző művészeti portfóliókat. A művészet az alkotók érdekeinek is megfelelve vagy kiállítói művészetté, vagy befektetéssé züllött. Ami ezen kívül a műalkotások hagyományos érvényesülése volt a társadalomban, tehát ha egy kép a kanapé fölött lóg az otthonunkban, azt a művészetfogalom hivatásos gondozói (például a kommentárjaikkal az alkotást eltemető kritikusok, akiknek a művészet csak ürügy a tét nélküli szószaporításra) a lenézett dekoratív művészet kategóriájába száműzik.

Sorban állnak érte

Pedig ha valami a birtokunkban van és sajátunkként tekintünk rá, azzal gyökeresen más lesz a viszonyunk.

Ezzel egyáltalán nem azt mondom, hogy a tulajdonlás az optimális viszony minden jószággal, de meglehet, hogy a művészettel igen. Másfajta bevonódás ez a műalkotásba, és kinyitja azt a lehetőséget is, hogy az alkotó pályáját később kövessük. Ezt ismerte föl Jasper Joffe Londonban. A csávó azzal állt elő, hogy az embereknek a tulajdonába kell juttatni a műalkotást. Ez azonban, ha valóban értékes alkotásról van szó, több ezer font piaci értéket jelent és a gazdag faszok kiváltságává teszi azt. Joffe tehát mindezt inkább ingyen akarta. Először 2007-ben beszélt rá ötven neves alkotót, hogy adjanak egy-egy alkotói nyelvükbe illeszkedő fajsúlyos alkotást (tehát nem egy szarral összekent vásznat, hacsaknem a szar, mint anyag, egyébként az alkotói pálya eleme), ingyen. A képeket aztán Joffe az általa alapított Free Art Fair-en napokig kiállította, amíg az érdeklődőknek lehetett egy-egy kedvencük. Az „aukció” a hetedik napon történik, amikor a jó helyekért akár éjszakán át sorbanálló emberek egyesével és egymás után képet választhatnak, a kiválasztott képet pedig egyszerűen hazavihetik. Mivel nem arról van szó, hogy mindenki vigyen haza egy ingyen villanyborotvát, csak mert ingyen van, mert megnyitott az új elxxtroworld, ezért a galéria termében mindenkinek csupán két választása van, amit megejthet, és ha olyan képe(ke)t választ, amit a sorban előtte levők már kiválasztottak, akkor üres kézzel megy haza. Ilyen módon juthat több tízezer font értékű képhez diák, vagy hajléktalan, olyan, aki ért a képekhez és olyan, aki nem, akinek van ideje sorban állni, és akinek csak kevés van, olyan, aki aztán eladja a képet, vagy aki megtartja. A lényeg nem is ez, hanem a játék, és hogy a kép tényleg a tiéd lesz. A rendszer, amit Joffe kitalált, olyasmi, ami a játékelmélettel felfegyverkezve nagyobb lehetőséget nyújt persze képet szerezni, de úgy öröm, ha érvényesül az eredeti preferenciánk. Összebeszélni nem lehet, az első húsz sorban álló helyét sorsolással keveri össze a szervező. A dolog elejétől a végéig minden ingyen van: a kép, a hely (a neves Barbican is teret adott Joffe-éknak), az önkéntes portás, biztosítás és egyéb baromságok pedig nincsenek. Aki így jutott képhez, az később egész nap bambulhatja és talán komolyabb szándékkal is elkezdhet galériákba járni. Az üzenet, hogy mindehhez nem kell semmilyen elithez tartozni. A művészet ingyen van!

Kunst und Kapital

Nem véletlen, hogy Joffe erről adhatott elő a bécsi Künstlerhausban, mert maga  a Ház is hasonló művészetpopularizálással (METAmART) próbálkozik. Beuys fluxusának tőkekoncepcióját megidézve, a művészet és tőke kapcsolatát vizsgálja különböző projektekkel. Például a név presztízsét száműzve anonimizálja az alkotásokat és százötven eurós egységáron adja, legyen szó neves alkotóról, vagy bekurált amatőrről. Száz eurós egységáron ad egészen különböző méretű és kifestettségű képeket, vagy, kigúnyolva a pénzes sznobériát, a művész által fölajánlott festményre csak gyöngynyakékkel, vagy csokornyakkendővel rendelkező vevő tehet ajánlatot, a művészt pedig egyenesen biztatják a pofátlan árképzésre.

A művészet, ha releváns akar lenni, sokféleképpen eljuthat hozzánk. A művészek is rájönnek, hogy az nincsen úgy rendben, hogy a torz piac miatt egyes alkotók milliomosok, mások éhenpusztulnak. A fenti protesztek persze nem helyettesítik a fősodratú művészeti piacot és tereket, de színesítik és bővítik. Így itt már nem csak Kogart (fúj) van, meg Várfok.