tudósítás

- "Hát ilyen nincs, ilyen utoljára '56-ban volt" - jegyzi meg mellettem egy könnyekig meghatott asszony, aki kivált a menetből megpihenni a Párisi Áruház (mai nevén a nagy Alexandra) előtt.

- "Igen, csak most nincsen ki ellen" - válaszol szkeptikusan hasonló korú társa.

- "Dehogynem, ugyanazok ellen! A nyugat akkor is cserbenhagyott" - reszeli meg logikai bakiját a tüntető hölgy.

Az egyik transzparens már egyértelműbben fogalmaz: 1956 Soviet tanks, 2012 Western Banks. És a történelmi párhuzamok sora itt csak elkezdődik. A nemzeti függetlenségi hagyomány és a magyar jobboldali emlékezet ikonikus pontjai: Kossuth-nóta éneklés (a tüntetés a legdalosabb kedvű tüntetőket gyűjti össze egyébként, akiket valaha is láttam), Trianon táblák, 1848, stb. Mind nemzeti nagylétünket, erényeinket és a külső beavatkozó igazságtalan eljárását hivatottak demonstrálni.

És a tüntetés, amellett, hogy egy kormány melletti megmozdulás volt, igazából azt mutatta meg, hogy a függetlenségi hagyomány a magyar politikai közösség egyik legerősebb hagyománya. És erre a hagyományra építkezni (vagy azt kihasználni, ez nézőpont kérdése) még mindig a magyar jobboldal képes. Az operaházi tüntetés után azt hittem, hogy a jobboldal végleg rendőrkordonok mögé és komor épületek belsejébe szorul vissza. Legkevésbé sem ez történt.

A rendszerváltás óta soha nem volt ekkora egy kormány melletti megmozdulás. De olyan sem volt még soha, hogy két rivális politikai tábor, kormány és ellenzék egyszerre tudna masszív tömegeket mozgatni az utcán.