Mi van olyankor, ha Schmitt Pált a Magyar Nemzet és az MTA is támadja? És az államfő hitelével együtt Teller-levelesedik el a Heti Válasz hitelessége? Ha a kormány vidékpolitikáját egy egyszerű mozdulattal maga az egykori államtitkár Ángyán József leplezi le? Ha a Fidesz viszonyát az államszocialista múlthoz a jobboldal házi jogbölcsésze minősíti elvakultan ostobának, a Népszabadságban?

 Dr. Varga Csaba jogász, jogfilozófus. Bábáskodott a Fidesz bölcsője fölött a Bibó szakkoliban, Antall tanácsadójaként elítéli a taxisblokádot, mint ami visszaél a polgári engedetlenség fogalmával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem alapító tanára, amerikai, ausztrál ösztöndíjak díjazottja, rendszeres vendég a  Fidesz kötcsei piknikein, akadémikus. A jogi kultúrák összehasonlító kutatása mellett immár két évtizede hangyaszorgalommal publikál a jogállamba való átmenetünk visszásságairól, politikai értelemben jobboldalról támadta az egykori pécsi fiatalkori barát; Sólyom László alkotmánybírói tevékenységét, legutóbbi kötetét pedig egykori tanársegédje, Szájer József méltató szavaival mutatta be. Ha jogászként közéletről írt, azt a Magyar Nemzetben tette. Mi kell ahhoz, hogy ez az ember a Népszabadságba írja le aggályait az ügynökkérdés fideszes megoldásáról? Vélhetően az, hogy a kormánypártokkal kritikus írást nem engedte át a Nemzet. Ez egyben azt is jelenti, hogy Varga Csaba viszonya a Fidesszel és a miniszterelnökkel el-ángyánjózsefesedhetett.

Dr. Varga Csaba a kormánypártoknak azt a bolsevik múltpusztítással rokon, elvakult javaslatát vitatja az ominózus írásban, amelynek értelmében az állambiztonsági iratok megismerése, egyben azok levéltári kezelését is megszüntetné.  A valakire vonatkozó irat eredetijét bármely magánszemély hazavihetné, publikálhatná, vagy kandallóba dobhatná saját tetszése szerint - mindenesetre a múlt szisztematikus megismerését harmadik személyek részére lehetetlenné tenné. Pedig tanulság ebben a múltban volna bőven, túl a moralizáló ki a jó csávó, ki a rossz csávó elmúlt húsz évben elunt kérdésein. Az irattár páratlan gazdagságú gyűjteménye egy diktatúra gondolkodásának, a magyar társadalom akkori szervezeteinek, társaságainak, félprivát csoportjainak, családjainak, összműködésének. Számos esetben az egyetlen, bár soha nem vitathatatlanul hiteles forrása a hivatalos Magyarország alatti életről, amit egy szorgos nemzedék (amilyen mi nem vagyunk) már rég oral history-k sorozatában dolgozott volna föl. Egyetlen tanúja olyan dolgoknak, amelyek generációkkal későbbi vizsgálók számára, nem az ügynöki lélek pitiánerségének morális és esztétikai üzenetét hordozza, hanem tényeket, eseményeket, időpontokat, összefüggéseket, amiket így utódaink elől dobnánk a kukába.

Így és ezeken háborog a jogászprofesszor. Ha már a Népszabadságban, az azt is jelenti, hogy immár érdemi ráhatás nélkül a Fidesz ügynökügyi álláspontjára, a partvonalról. A kormánypárt miközben érdemben védi az állampárt egykori szolgálatait, értelmetlenül túlkompenzáló gesztusokat tesz. Nem véletlen, hogy a következetlenséghez bár hozzászokhattak a Fideszes értelmiségiek, amikor a jobboldal alapvetéseit érintő válságot éreznek, dezertálnak.