Jajj, de borzasztóan idegesítő, amikor azt hallom (amúgy magyar emberek között zajló beszélgetésekben), hogy mi alapvetően és megváltoztathatatlanul irigyek vagyunk, vagy hogy felsőbbrendűségi érzésük van a környező népekkel szemben. Olyan szélsőségesen sommás kijelentéseket hallottam magyar emberektől saját magunkról, amelyeket tudom, hogy ugyanők nem mondanának például cigányokra vagy zsidókra, mert van fülük arra, hogy hallják, hogy ott valami nem stimmel.
Itt nem hallják, és még csak nem is kell Kertész Ákosnak lenni ahhoz, hogy ilyen hibába essen az ember, a legkülönbözőbb ismerőseim magyarugaroztak már nagyon csúnyákat a környezetemben. A magyarugarozás általában determinisztikusan összekapcsolja a magyar kultúrát az ország helyzetével, használója azt állítja, hogy „azért tartunk itt, mert mi alapvetően ilyenek vagyunk”. Pedig nem nehéz belátni, hogy ahogy mindent az ország elitjére fogni is leegyszerűsítő és félrevezető hülyeség, úgy azt is baromság gondolni, hogy minket visszahúz valami kulturálisan belénk kódolt, eltávolíthatatlan rontás.

A kulturális esszencializmus nem menő

Írtunk ezen a blogon egy, „Az írek cigányok?” címet viselő bejegyzést, ami arra mutatott rá, hogy az ipari forradalom Angliájának sztereotipikus ír-képe mennyire egybevág a mai Magyarország sztereotipikus cigány-képével. A példánál maradva érdemes felidézni, hogy az ír gazdaság milyen hatalmas hullámzásban volt az elmúlt száz évben. A gazdasági mutatókat figyelve simán lehetett azt is állítani az írekről, hogy egy dolgozni nem akaró nemzet, meg azt is, hogy ők igazi szorgalmas, szívós emberek, ezért sikerült magasra emelkedniük. Jó, de akkor most mi az igazság? Az írek cigányok, aztán meg japánok, aztán megint cigányok, itt valami nem oké. Az óriási gazdasági változásokat látva lehetetlen valamiféle állandó és mindenható ír lényeget feltételezni, ami képes lenne megmagyarázni az írek mindenkori helyzetét. Az írek nem cigányok és nem japánok, sőt a cigányok meg a japánok is mindenfélék. A kulturális esszencializmus nem számol az egyének közötti különbségekkel, pedig a különböző ír emberek nyilván nem pontosan ugyanazt a kultúrát hordozzák magukban. A kulturális esszencializmus nem veszi figyelembe az intézmények szerepét sem, pedig egyértelmű, hogy például az ír jegybank is tényező abban az egyenletben, ami az ír gazdasági teljesítményt magyarázza. A kulturális változást sem tudja megmagyarázni ez a gondolati rendszer, illetve nem tud mit kezdeni a szubkultúrák létezésével. A nemzetkarakterológia társadalomtudományi zsákutca, ideje ezt a közbeszédben is tudatosítani.

Akkor végülis mi van a nemzeti kultúrával?

Léteznek különböző embercsoportokra jellemző kultúrák egymástól radikálisan különböző társadalomkutatók (például résztvevő megfigyelést használó antropológusok és statisztikai kultúravizsgálatokat használó szociológusok) szerint is. Nemzeti kultúrák is vannak. A nemzeti kultúrák viszont változnak, egyéb kultúrák szelik keresztül őket (például nemi és generációs kultúrák), illetve az egyén mindig alakít az adott kultúrán, nem változatlanul sajátítja el azt. Ráadásul a kultúra nem az egyedüli szabályozó tényező a rendszerben, többek között az intézményeken és a nemzetközi helyzeten is múlik, hogy egy ország milyen irányba halad. Ezekből a megállapításokból az következik, hogy a nemzeti kultúra nagyon korlátozott magyarázóerővel rendelkezik akkor, amikor mondjuk az érdekel minket, hogy „hogy jutottunk ide”.

A kollektív önkritika nem feltétlenül haszontalan műfaj, ugyanakkor látni kell, hogy a magyarugarozás teljesen hamis képet fest a társadalomról, rólunk, magyarokról, ráadásul általában a szolgai Nyugat-imádat diskurzusába illeszkedik, ami nyilván nem vezet sehová. A magyarugarozásnak az az üzenete, hogy felesleges bármit is tennünk a sorsunk jobbítása érdekében, hiszen lehúz az a mocsár, ami tulajdonképpen mi vagyunk. Éppen ideje megválnunk a magyarugarozástól. Nem fog hiányozni.

(A kép forrása)