Május elseje Isztambulban: a Kritikus Tömeg

2012.05.03. 14:01 volankombi

Szakszervezetek, anarchisták, szocialista feministák, parlamenten belüli és kívüli pártok, ifjúsági mozgalmak, kurdok, muszlim szervezetek: míg Magyarországon a Critical Mass kizárólag a kerékpározókra vonatkozik, és május elsejéről a hosszú hétvégén kívül leginkább a langyos sör és a hideg virsli jut eszünkbe, a Vasas-székházban pedig nyugdíjas esteken kívül nemigen történik semmi, addig Budapesttől nem is olyan messze valódi szakszervezetek és mozgalmak százezreket visznek az utcára. Helyszíni riport a török baloldal május elsejei fiesztájáról Isztambulból.

Mielőtt végleg lemondunk a Budapesttel való összehasonlításról, érdemes még megjegyezni, hogy bár Törökországban az elmúlt évek javuló tendenciái ellenére még mindig magas a munkanélküliség aránya (hivatalosan 10% körül mozog), viszont ha tudnak, akkor ezek a törökök tényleg dolgoznak. Általában napi 12 órát, mint a mérgezett egerek, sokszor hétvége és túlnyomórészt szabadság nélkül - a hivatalosan munkanélküliek közül sokan feketén, vagy saját mikrovállalkozásukból (értsd: cipőpucolás, kuliskodás, stb.) igyekeznek valahogy megélni. Ennek fényében érdemes értékelni, hogy milyen fontosnak tartják a felvonulást: ahelyett, hogy végre egyszer délig aludnának és sütkéreznének a ritka szabadnapok egyikén (a hivatalok, a bankok és a nagyobb cégek idén már mind zárva tartanak ezen a napon - persze a ruhaárusok, kocsmák, kisboltok közül a legtöbb legkésőbb délutánra kinyitott), ugyanúgy korán kelnek, csak éppen a gyár helyett a szinte teljesen lezárt belvárosba bumliznak be. Talán az az apró, ám figyelemreméltó különbség is közrejátszik ebben, hogy Törökországban május elseje nem a munkások nemzetközi napja és nem is a munka ünnepe, hanem a munka és szolidaritás napja.

1981-ben, a puccs után a katonai kormányzat törölte az ünnepnapok közül május elsejét, és betiltotta annak megünneplését. Azóta minden évben véres ütközetekbe torkolló tüntetések voltak ezen a napon Törökország-szerte, de leginkább Isztambul egyik fő terén, a Taksim téren, amely az 1977-es vérengzés óta szimbolikus jelentőséggel bír a török munkásosztály és a baloldal számára. A török kormányzat végül 2009-ben állította vissza május elsejére a munkaszüneti napot és engedélyezte a felvonulás megrendezését. Tavaly volt ugyan összeütközés a rendőrökkel, annak mértéke azonban jóval kisebb volt, mint korábban; idénre pedig már a tavalyi feszültségnek sem maradt nyoma, egy elhanyagolható isztambuli kődobálást és néhány apróbb vidéki összetűzést leszámítva nem is lehet a hírekben konfliktusról olvasni.

Mi sem tapasztaltunk semmi effélét: a Taksimhoz vezető nagy bulváron keresztbe helyezett ellenőrzőpontokon a rendőrök udvariasak, lányoknak van női rendőrös kapu (egyébként az ankarai felvonuláson a homoszexuálisok kibulizták még azt is, hogy őket férfiak ne motozzák, így végül motozás nélkül engedték be őket), egy perc alatt bejutunk: korán keltünk, visszafele már három-négy percünkbe is belekerül majd. Előző nap hosszas vívódás után úgy döntünk, hogy a hozzánk közel eső Sishane helyett (ahonnan a kurd szervezetek, a kurd Béke és Demokrácia Pártja, ifjúsági csoportok és a feministák indulnak) a másik oldalra, Sislire vagyunk kíváncsiak, ahonnan többek között az anarchisták, a parlamenten kívüli radikális baloldali pártok és az egyik legnagyobb szakszervezet, a Forradalmi Munkásszakszervezetek Szövetsége menetel a Taksim térig (a Türk-Is, a török nacionalista szakszervezet nem mert Isztambulban felvonulást tartani). Harmadik opció is lett volna, a Boszporusz-parti Besiktastól a nagyobbik ellenzéki párt (CHP), a Munkáspárt, valamint muszlim- és ifjúsági szervezetek gyülekeztek. Fél kilenckor a Taksim téren már áll az óriási, a tér egyik teljes oldalát lefedő transzparens és a színpad, de még nem sokan lézengenek - a Cumhuriyet Caddesin viszont, amelyen majd visszafele is jövünk, a szervezetek aktivistái már buzgón pakolják az elképesztő mennyiségű transzparenst, zászlót és szóróanyagot, amelyen az aktuális problémákra hívják fel a figyelmet: az állami nyugdíjkompenzáció eltörlésétől a szíriai konfliktuson át a színházi tartalmak önkormányzati felügyeletéig nagyon sok ügy és követelés köti össze a számtalan szervezet által összehívott tömeget. 

Tíz fele már elképesztően nagy a tömeg, és elképesztő a szervezettség is: hivatalosan már el kéne indulni, de annyira feltorlódtunk, hogy várni kell, mégsincs se pánikhangulat, se zúgolódás, az emberek békésen beszélgetnek a napsütésben, és várnak a sorukra. A Forradalmi Középiskolások fantázianevű csoport tagjai addig is felmásznak egy tízszer öt méteres csegevarás molinóval egy mecset kőkerítésére, és tízperces váltásokban tartják a transzparenstartóként szolgáló PVC-csöveket.

Kelet-európai szemmel egyébként is igen változatos, néha ijesztő és sokszor megmosolyogtató a lelkesedés bizonyos személyekért (hogy csak a Sztálin- és Mao-molinókat említsem), a névválasztás (Elnyomottak Szocialista Pártja, Független Forradalmi Szocialista Párt), egyáltalán a résztvevő szervezetek kiléte: a körülmények tudatában kimagyarázható, de európai szemmel mégis komikus, hogy a három nagy isztambuli futballcsapat szurkolói csoportjai is jelen vannak a csapatok zászlaival, és akkor még a nyíltan sztálinista gondolatokat hangoztató Török Kommunista Pártot nem is említettük. De talán éppen ez az, amitől nekünk, kelet-európai nézőknek elszorul a torkunk, miközben az út menti parkban, néha önkéntelenül röhögve a szlogeneken és a csoportok nevein, figyeljük, ahogy lassan mindenki megérkezik a Taksimra: ahogy a világon mindenhol, itt is frakciókra szakadt baloldal van, és ehhez még hozzáadódnak a különböző nem-hagyományos baloldali irányokból (muszlimok, kurdok, feministák, LMBT-közösségek) érkező szervezetek érdekei; Isztambulban mégis százezrek menetelnek különböző zászlók alatt egyazon cél érdekében: hogy megmutassák magukat és megmutassák a hatalomnak, a rendszernek, hogy jelen vannak és számolni kell velük - s ha kell, össze is fognak.

Aztán mi is felsétálunk a térre: igazán nem tudom, hogy ha Rákay Philip lett volna a műsorvezető, hány emberre saccolta volna a tömeget (valószínűleg elájult volna, mert ennyit még nem látott, az biztos), de a másnapi újságok legóvatosabb becslései is hétszázezerben állapítják meg a résztvevők számát. A helyi sajtó egyébként saját törvényszerűségeiből adódóan leginkább az antiimperialista iszlám ifjakat és a színházi dolgozókat emelte ki, ezek voltak a legizgalmasabb, legújszerűbb színfoltok - számunkra saját hátterünkből adódóan a vasas, textiles, olajipari, közhivatali és egyéb dolgozók szakszervezeteinek szervezett, tömeges, fiatalokból és középkorúakból álló menete volt a legizgalmasabb. Abban azonban a helyi sajtóval és a szónokkal is egyetérthettünk, hogy az idei ünnepen nagyszabású dolog történt Isztambulban: a kritikai-progresszív, a muszlim és a hagyományos baloldal együtt tette osztályokat és rétegeket összekötő ünneppé május elsejét, amely nemcsak a munkásosztály ma is aktuális harcát testesíti meg, hanem egyesíti a rendszerellenes csoportokat is, és utat nyithat a közös cselekvés formái felé - a török médiában megszokott túlzással élve már ki is kiáltották az eseményt a török Tahrír térnek. Az mindenesetre biztos, hogy a török történelem egyik legnagyobb létszámú rendezvényén jártunk. Arra pedig, hogy annak ellenére, hogy milyen sokfelől érkeztek, mégis milyen egységes volt a tömeg, a rendezvény csúcspontja lehet jó példa: hátborzongató élmény volt, ahogy húsz másodperc csönd után az 1977-es áldozatok neveit a színpadon sorban felolvasták, és mindegyik után egyszerre ordította több százezer ember: "velünk van!" (rossz minőségű saját videó következik)

Több, mint 7 óra alatt, és később, az esti órákban elvegyülve a Taksim térhez közeli utcákon továbbra is önfeledten ünneplő tömegben, összesen kettő darab török zászlót láttam a felvonulók között. Mindezt egy olyan országban, ahol a lakosságot kisgyerek koruktól kezdve nevelik a nacionalista-kemalista ideológiára, és minden sarkon van egy óriás csillagos-félholdas drapéria meg egy Atatürk-szobor: ez a gesztus és az antifasiszta-antinacionalista szlogenek is mutatják a törökországi baloldal szervezetei és a hozzájuk csatlakozó tömegek elkötelezettségét.

A hangulat a beszédek elhangzása és az obligát énekek (köztük természetesen az Internacionálé) után is leírhatatlan, az emberek mosolyognak egymásra, közösen ordibálják a szlogeneket, a dobosok és fúvósok körül a legkülönbözőbb társadalmi rétegek tagjaiból álló spontán táncoló csoportok alakulnak ki, a tér egyik szélén levő nagy parkot birtokba veszik a teát és vizet szürcsölő emberek, gyerekek rohangálnak mindenféle zászlókkal. Nekem és román barátomnak persze egy idő után nem elég a tea, úgyhogy délután négy felé elégedetten és kissé meghatottan elsétálunk a térről egy bárba meginni egy sört. Útközben azon gondolkozunk: vajon lesz-e esélye életünkben annak, hogy a május elseje otthon is valami hasonlóan felszabadító, nagyszerű élmény legyen?

A bejegyzés trackback címe:

https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr404484124

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2012.05.04. 10:21:02

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A homoszexuálisozásnak mi volt itt a funkciója?
@amervihákim: nem értem a kérdést. hol homoszexuálisoztam?
@volankombi: Baloldali közegben meglepő számomra a "homoszexuális" szó használata a "meleg" helyett. Kíváncsi lennék, hogy van-e e mögött valamilyen tudatos megfontolás, és ha igen, mi.
Elég szánalmas és anakronisztikus. Minden tiszteletem a török népé, de örülök, hogy nem tapasztalta meg a saját bőrén, hogy milyen is valójában az internacionálé. Nektek biztos jó buli volt, de remélem a törökség ennél értelmesebb. Sőt, biztos vagyok benne. hétszázezer ember.. he-he..
Azért azt tegyük hozzá, hogy egy 12 milliós városban 700 ezer ember az elég gyengus...
Jóval több ott a nacionalista mint ez a török méretekben mérve maréknyi ember...
"mekora" szamár az, aki még helyesen írni sem tud.
@amervihákim: aha. nem volt, azon kívül, hogy Törökországban így hívják őket, nem melegeknek (vagy "azonos neműeknek", ami idétlenebb lett volna), és önkéntelenül ezt írtam az az ankarai esetről tudósító újságcikk után. Ha belegondolok, helyesebb lett volna 'XY (kívánt kifejezés behelyettesítendő) férfiakról' beszélni, mert itt a fiúkról volt szó. Egyébként a 'homoszexuális' szerintem ugyanúgy PC magyarul, mint a 'meleg'.

@petrop: igen, természetesen más a reakció bizonyos dolgokra egy olyan országban, ahol kizárólag jobboldali elnyomó diktatúrák voltak, és mint említettem is, voltak anakronisztikus jelenetek, emellett igen sajnálatosnak tartom például azt, hogy az ismert történelmi körülmények miatt Magyarországon például a szakszervezetek sehol nincsenek.

@Pubi a professzor: nem kenyerem a számháborúzás, de jelzem, 700.000 a legalacsonyabb szám volt; tegyük fel, hogy ennyien voltak, és vegyük úgy, hogy 14 millióan laknak Isztambulban, amelynek területe valójában nagyobb, mint Budapest és Pest megye együtt (wikipédia: 3.1 millió), akkor ez 5%, önszántából, annak ellenére, hogy élénken él még az emberek fejében az, hogy néhány éve veszélyes dolog volt kimenni, könnygázzal oszlattak, és rengeteg sérült volt. Hol volt 155.000 ember május elsején Budapesten? Persze nem ötmillióan voltak, de azért ez komoly szám, a '77-es véres május elsején résztvevők számát pl. 500.000-re becslik.