(Cséfalvay) abban egyetértett Jávorral, hogy egy túl erős egyensúlyjavítás recessziót okozhat. De a Jávor által javasolt gazdaságélénkítés sem járható út, mert ugyan rövid távon működhet, de azonnali eladósodást okoz. Különben elsőre az EU is az élénkítéssel próbálkozott, abból lettek aztán a megszorítások. (Index)

Hoppá. Tegnap végre olyan állítások hangoztak el a parlamentben, amelyek a költségvetés előtt álló valódi lehetőségekről szóltak. Cséfalvay és Jávor vitájában két klasszikus európai álláspont jelent meg. Tehát válságkezelés: gazdaságélénkítés, vagy költségvetési szigor kell – esetleg az unortodox spanyolviasz?

Jó válaszkísérlet erre a kérdésre Kovács Árpád és Halmosi Péter tanulmánya. Már az írás kiindulópontja is elgondolkodtató. Ennek nyomán ugyanis látható: a kormány tevékenysége során nem Magyarországot újítja meg, nem is az elmúlt nyolc évre ad választ, hanem egy depresszív gazdasági környezetet kezel, mint Európában mindenütt. Ezek tehát a kihívások, amik mentén a tevékenysége értelmezhető és - bármit is állítana magáról - nem más.

Válságkezelési divatok

Az európai válságkezelést áttekintve annak két szakaszát láthatjuk: az első szakaszban megfékeznék a visszaesést, stimulálnák a gazdaságot (pénzt adnak a bankoknak, egyébként a „balos” társadalmi mondanivaló is ezen a ponton fogalmazódik meg: ez az erőforrástranszfer lesz az ősbűn - miért a válságot okozó bankokat mentik meg, miért nem az állampolgárokat?) A stimuláló szakasz egyébként a békeévek anticiklikus politikájára írt elmélet talaján áll: az állam és a monetáris politika télen fűti, nyáron hűti a gazdaságot. Ebben a paradigmában csupán annyit kell csinálni, hogy fölmérjük, vajon fölmenő vagy leszálló ciklusban vagyunk-e, és alkalmazzuk a megfelelő receptet (kamatok, adók, állami beruházások). Igen ám, de a válság után nem csak a normalitás, a békeévek érnek véget, hanem maga a normális (felívelő) ciklus is a válságba vezető útként, annak okaként értelmeződik újra. Nincs többé normális és abnormális gazdaság. Időben nem lehatárolható a válság egy elegáns dátummal (hmm, ki tudja? lehet, hogy a posztmodern kapitalista elosztási rend maga a diszfunkció). Az első szakasz gazdaságélénkítése tehát nem hoz eredményt, míg a második, megszorítós szakaszban az első szakaszban elköltött milliárdok is tehertételként jelennek meg. Így válik 2011-re a pénzügyi stabilitás (a német hisztéria miatt is) alternatíva nélküli kényszerré. Még akkor is, ha mindenki tudja, hogy satufék a gazdaságnak, a jövedelmeknek, az életszínvonalnak: áldozat akár értelmetlenül is. Mindenesetre ez az IMF-EU (német) összhangzat „A politikai realitás”. Általános értelemben a stabilitás mellett ugyan megjelenik a gazdaság dinamizálása (twin tracks, európai szemeszter) de a valóságban rendre vereséget szenved a két követelmény harmonizálása. Ebből a szempontból a francia elnökválasztás francois hollande-i jelszava (l’austerité pas une fatalité) és hogy Franciaország az EU-n belül is képviselni fogja a gazdaságfejlesztés prioritását – csupán az európai szemeszter eredeti szemléletének a felélesztése.

Technikák

Kiadáscsökkentés, munkaerőpiaci intervenciók, adó, vám, járulék növelése, (szelektív csökkentés), különadók (szektorális különadóink nem voltak egyedülállóak, még ha példaadónak nevezni őket túlzás is volna) bankmentő akciók, államháztartási intézmények átszabása, munkaerő-piaci kedvezmények visszavágása – mindezek nem feltétlenül nagy fantáziájú intézkedések, egy-két „szokatlan” lépéssel tarkítva. Nagy vonalakban a nemzeti költségvetések úgy reagálnak a válságra, ahogyan „békeidőben” is tennék, csupán sokkal feszítettebb környezetben, mozgástér nélkül. 2011-re a válságkezelés visszafogott szakaszába jutott el, a mediterrán országok, Románia és Magyarország kivételével. A görög csődben kulminálódó dél-európai helyzet mellett Románia és Magyarország az, ahol nem konszolidálódott a politika. Ami már csak annál is érdekesebb, mert a románok gazdaságpolitikáját közvetlenül az IMF inspirálja, míg minket éppen az IMF-re való „rugalmas fölzárkózás”. Mindenesetre eredményében mindkettő operatív gazdaságirányítás.

A magyar út

Lássuk tehát a sajátos magyar észjárásunknak megfelelő utat. Ha a technikákat vesszük számba, több az azonosság, mint a különbség Európával. Eredményoldalon persze van különbség, mert Európa nem gyengült, legfeljebb az országai közötti feszültségek növekedtek, míg Magyarország a lejtő alján is jeget kap a szánkója alá. A magyar politika eszközeinek az európai eszközökkel való összevetését mutatja a poszt elején szereplő táblázat. Olyan beszédes, hogy ezt nem is kell tovább cifrázni. Magyarország csupán annyit csinált, hogy a létező összes európai válságkezelő hozzávalót és fűszert beleöntötte a kondérba, fölcsavarta a gázt, kontya alá ütött a gőz, és föltálalta az ételt, mint matolcsysta spanyolviaszt. A kérdés már csak az, hogy milyen eredménnyel? Számtalan releváns mérőszáma lehet a gazdaságnak. Csak példálózva nézzünk párat (nagyobb teoretikus vitát nem lefolytatva arról, hogy értelmesek-e ezek a mérőszámok): a magyar növekedés gyenge, idén az első negyedévben csökkenés az a növekedés. Érdekes módon azonban a hagyományosan rossz magyar munkaerő-piaci szerkezet nem omlik magába, sőt, az aktivitás nő (miközben elmarad az európaitól) A szociális transzfer átalakítása az, ami ennek a hátterében áll – miközben a kormány munkaerő-piaci kínálatot hoz létre az inaktívak visszavezénylésével, a munkaerő-kereslet előteremtésében (munkahelyek) már nem teljesít olyan fényesen. Külső egyensúlyi többlet is évtizedek óta először áll elő, és úgy látszik, nem csak a szavak szintjén ér véget a hitelből finanszírozott növekedés: évek óta először növekedett a lakosság megtakarítása is. Amit egyelőre látunk: egy gyenge szerkezetű gazdaság egyes területeken trendfordulatot jelző, de ellentmondásosan értékelhető számai.

Ha tehát arról kell ítéletet mondanunk, hogy a spanyolviaszt találta-e föl a magyar kormány, akkor azt kell mondjuk, hogy nem, csupán talált eszközöket álcázott politikának. És az is lehet, hogy rövidesen nem Cséfalvay szólaltatja meg a domináns európai nyelvet a parlamentben, hanem egy összeurópai hollande-ista fordulat nyomán Jávor.