A Fent és Lent színikritika-rovata a Ma mit láttam-ról

Zsámbékról észak felé hajtva körülbelül 1,5 kilométerre található az az ex-rakétabázis, ami a '90-es évekig Budapest légterét volt hivatott védeni, és aminek a helyén alakították ki a mai Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázist. Honlapjukon címüket nemes egyszerűséggel a hely GPS koordinátáinak megadásával jelölik. Érdekességként megemlíthető még, hogy a korábbi örökségnek köszönhetően az arra érdeklődők felkereshetik itt a Földi Telepítésű Magyar Légvédelem Fegyvernemi Múzeumát is.

Miután sikerült a darab címét megjegyeznem, és lássuk be az eléggé olyan, ami adja magát, utánanéztem, hogy mégis ki volt Presznyakov. A kérdés úgy állja meg a helyét, hogy kik ők, ugyanis Presznyakov testvérekről kell beszélnünk, és semmiképp sem múlt időben. Ők olyan színházat csinálnak, ami a tapasztalati színházi munkára épít, jelentsen ez bármit is, mert sajnos hosszas töprengés - és újabb google-ozás - után sem sikerült megfejtenem. Nem utolsó sorban és az előzőnél sokkal érthetőbb ok-okozati összefüggésben pedig egy iráni-orosz felmenőkkel rendelkező szerzőpárosról van szó, akik egyik leghíresebb és legtöbbet feldolgozott darabja a pont tíz éve debütált Terrorizmus. Ezzel meg is érkeztünk az előadásunkhoz.

Egy ideje már ki akartam menni Zsámbékra, mert idén még nem voltam és utoljára a Caligula helytartóját láttam itt, akkor még Huszár Zsolttal. A lehetőségeket nézegetve, a hónapban már más nem lévén úgymond adódott a Presznyakov-gyakorlatok, de a beharangozóját elolvasva nem győződtem meg minden kétséget kizárva arról, hogy biztosan jó lesz. Persze első olvasatra az is benne van, hogy ki lehet hozni belőle egy nagyon jó darabot, viszont a szereplők, azaz a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves hallgatói közül senkit nem ismertem, így azzal, hogy a pakliban volt az is, hogy minden próbálkozásuk ellenére sem sül el jól, maradt a teljes bizonytalanság. Végül a többiek lelkesedése átragadt rám is, rendben, menjünk.

Döntésünk jónak bizonyult, legalábbis egyáltalán nem bántam meg, hogy bizalmat szavaztunk az előadásnak. Azért nem olyan volt, mintha egy Krétakör darabot látnánk, senki ne ezt várja, viszont a huszonéves színi tanoncokat nem is hozzájuk kell hasonlítani, az nagyon nem lenne fair. Aki Krétakört akar nézni, az menjen például a Krízis-Trilógiára.

A fiatalok egytől egyig tehetségesek, emellett jó választás volt részükről a feldolgozott darab is. Az idő előrehaladtával a mozaikszerű jelenetek egyre inkább összeálltak egy képpé, ami segítette, hogy szép fokozatosan megértsük a miérteket és, hogy ki kicsoda. A végére tartogatott csavar pedig megadja a nézőnek a választás lehetőségét, de azt, hogy mi közül... nem lövöm le.

A díszletet elég egyszerűen - és nem mellékesen - költséghatékonyan oldották meg. A pár darab funkcionálisan használt asztal, szekrény és priccs mellett a viszonylag random módon elhelyezett ablakszárnyakkal karakteres színpadképet határoztak meg. Bár az üvegük átlátszó, a keretek miatt többször az az érzésem támadt, hogy falat húznak velük a nézők és a játszótér közé. Ráadásul az emelkedő széksorokon helyet foglaló nézők előtt kialakításra került egy kertiparti-székes szekció is, ezzel tagolva tovább a teret. E mellett a rendelkezésre álló hely használata sok esetben a lent helyet foglalók szemszögéhez volt igazítva, gondolok itt arra, hogy aki feljebb ült, annak egy-egy keret akár a magasabban álló színész fejét ki is takarhatta. A második sorból még a darab elején egyszer így jártam én is, bár nem hiszem, hogy ebben koncepció lett volna, de akkor külön jól jött ki az "arctalan" katona.

Persze van még mit tanulniuk, leginkább azon a téren, hogy az előadásmódjuk annyira magával ragadó legyen, hogy a történet beszippantson, annak a hatása alá kerüljünk, de az alapok már mindenképp adottak számukra, hogy ezt el tudják majd érni. Véleményem szerint jó úton járnak efelé és hát, ezért diákok. A színek közötti átkötéseket éneklő Nagy Dániel Viktor önuralma előtt külön emelem kalapom, akiből annak ellenére, hogy amikor rá került sor, egyre többen és hangosabban nevettek, egyszer sem tört fel a kacagás. Hasonlóan jó volt a két nagymama jelenete is, akik igazán fesztelenül töltötték be a színpadot.

Mindenképpen érdemes támogatni a fiatal tehetségeket, és mi nézők ezt úgy tudjuk megtenni, ha elmegyünk és megnézzük a szárnypróbálgatásaik, ezzel önbizalmat és lehetőséget adva nekik, hogy megmutassák, mire képesek.

Akik pedig most lemaradtak, azoknak érdemes időnként rá-ránézniük a Színházi Bázis programjára, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy idén még látható lesz az előadás. De akkor se aggódjanak, ha nem, mert tapasztalatom szerint a nyár folyamán Zsámbékon játszott előadásokat az ősz beköszöntével rendre behozzák a városba is. Ha valakit meg kimondottan a különleges helyszín fogott volna meg, a júliusi program már felkerült, abból bátran lehet szemezgetni.

Képek forrásai: innen.