A poszt címe akár egy legújabb nagysikerű meséskönyvé is lehetne, ám szomorú aktualitást ad neki a benne említett ifjú hölgy brutális, értelmetlen meggyilkolása: Bándy Kata mára milliók számára ismerős, mondhatni celeb, nevét a legkülönbözőbb célokra használják fel, miközben fogalmunk sincs róla, hogy tulajdonképp kicsoda is volt ő - és ezt csakis az internetnek köszönhetjük.

Ezen belül is a Facebook-nak: Bándy nevével én is az eltűnése másnapján találkoztam, ahogy beléptem, ott volt, hogy nyolc ismerősöm osztotta meg a felkutatására irányuló felhívást, többen hívtak meg a csoportba, ahol rövid időn belül több nyelven is megtalálható volt a történet; én pedig az ismeretlen ember tragédiája iránti empátiával léptem tovább: naponta vannak hasonló kezdeményezések a közösségi médiában, eltűnt vagy megkínzott emberek, kutyák, szenvedő népek, de budapesti lévén naponta vagyok kénytelen elsétálni a nyomor legkülönbözőbb offline változatai mellett is, amelyeken nem tudok segíteni. Könnyű persze kioldozni a napi jótétemény csomóját a zsebkendőn egy megosztással vagy egy pohárba dobott kétszázassal, de Bándy Kata holtteste sem ettől került meg - erről azonban még később.

Most még ott tartunk, hogy megjelent az első cikk, majd a következő, és tovább: elsőként az internetes felületek iránt legérzékenyebb Index harapott rá a téma kattintásbarát voltára, majd szépen követte őket a többi hírportál is. Kedvenc online kocsmánk lakói is megírták véleményüket a maguk sajátos stílusában, az azóta történt fejlemények azonban még világosabbá tették: a magyar sajtó történetében példátlan áttörés történt, a Facebook-felhasználók tömegei hírforrássá váltak, és az újságok az őket izgató témában szolgálják ki őket hírügynökségtől a bulvárig, olyannyira, hogy az országossá váló hírt már a kurucinfó is felhasználja cigányellenes uszítás céljára. Kicsiny történet ez persze az arab tavaszhoz képest, de a cikkek számából és olvasottságából következtetni lehet arra, hogy a jövőben sajtó forrásainak szerkezetében egyre nagyobb teret nyerhet a közösségi médiából származó információ.

Miért? Nem emberbaráti szeretetből, nem azért, hogy elkerüljünk hasonló eseteket, hanem azért, mert megéri. Jön a kattintás, generálódik a téma, születnek a különböző hangvételű blogposztok (ez is).

És mi változik ettől?

Kevesebb hasonló gyilkosság történik majd? Jobban odafigyelünk majd egymásra és a hasonló sztorikra? Kétlem. A vonatkozó cikkekből megtudhattuk, hogy évente 3-4 ilyen eset történik Magyarországon, ami persze nem csökkenti az eset súlyát, ugyanakkor senki nem hívta fel a figyelmet a már működő, eltűnteket kereső médiumokra, mert az már túlságosan rendszerszerű volna: az egyedi eset mindig sokkal érdekesebb. Az nem olyan érdekes, hogy a bokrok közt akkor is megtalálták volna a holttestet, és a DNS-minta alapján akkor is megtalálták volna a visszaeső bűnöző gyilkost, ha ugyanolyan negyedflekkes megyei hírlapos történet marad Bándy Katáé, mint a többi hasonló - a Facebook-ról a nyilvánosság terébe kerülve viszont kapóra jött Pintér Sándornak, hogy reklámozza remek rendőrségét, kapóra jött a kurucinfónak, hogy igazolja cigányellenességét, és kapóra jött általában az újságíró kollégáknak, hogy riportokat készíthessenek egy sokakat érdeklő ügyről. Tiszta Tiszaeszlár.

Kevésbé problémás, bár persze szintén emberi jogi kérdéseket vethet fel a hullarészeg kerékpárosok, Szalacsi-féle szürreális alakok és a többi internetes mém terjedése; ez azonban egy olyan mém volt, amire jó okkal haraphattak rá az újságírók is. Ami változik, az, ha egyáltalán, kizárólag ez lesz: az olvasottság sikere révén egyre több ilyen gyorsan terjedő közösségi mém kerül be majd a nagy látogatottságú médiumokba, miközben a felhasználók, anélkül, hogy bármi konkrétat tettek volna, jó érzéssel dőlhetnek hátra: csámcsoghattak egyet egy tragédián, és közben néhány kattintással még úgy is érezhették, hogy tettek valamit.

Részvétem Bándy Kata családjának és barátainak.

(kép forrása)