"az eddigi eredmények nem igazolják a háborús módszert. A legnagyobb ellentmondás az, hogy valójában nincs is háború …, az eurózóna országai is alkalmaznak szokatlan módszereket, kierőszakolnak áldozatokat, de nem rombolták le alkotmányos rendszerüket…A szabadságharc jó jelszó lehet, a tényleges háborúzás – a rajtaütésszerű törvényhozás, az alkotmányos keretek lerombolása – azonban olyan károkkal járt, amelyeket sem az itthoni eredmények nem igazolják, sem a gazdasági válságot szintén szokatlan módszerekkel kezelő államok példája"

A fenti gondolatok Sólyom Lászlóéi, a fülkeforradalmi kormányzás második évében. Érdekes: a Fidesz kormányzást kezdő retorikája éppenséggel alig említi a fogalmat, ami mára védjegyévé vált: szabadságharc. Úgy "emelte be a politikai centrumba" a szót (politológusul) mint annak idején a polgárt.  A magyar társadalom évtizedeken keresztül a nyugathoz való alkalmazkodás és az „utolérés” posztkommunista mákonyát szívta – üdítően hathatott hát, hogy a harmadik köztársaság dühítő sikertelenségével együtt a megfelelni akarást is ledobjuk magunkról. A sikertelen ország polgárai ráharaptak. Érdemes lenne végigkutatni a "nem leszünk gyarmat"-jelszó harmadik világban és a szocialista antiimperialista közelmúltban gyökerező jelszavának népszerűsödését is.

A hagyományos ellenzék is szereti ezt a felállást, fantáziáját annyiban mozgatja meg, hogy beigazolva látja: Orbán nem européer. A régi baloldal a Fidesz szabadságharcos retorikájával szemben saját, csüggesztő, reálpolitikaista (sic) és konformista szólamait vette elő. Ez a képlet is megerősíti, hogy kormánytól és ellenzékétől is körülbelül ugyanannyit várhatunk. Az "egykutya szalonnából nem lesz kolbász (kerítés?)"-életérzést legutóbb TGM fogalmazta meg a Sólyom megnyilatkozását kísérő klasszikus komcsi zsurnaliszta szemétkedés kapcsán.

De miért nem tetszik a baloldalnak a fideszista szabadságharc? Hiszen a szabadságharc kifejezés erre a kényszer szülte (emlékszünk: a hiánycél brüsszeli kőbe vésésével indult utazásunk Unortodoxiába) improvizációra egészen biztos, hogy nem is igaz. Téved, aki egy szabadságharc objektív és történelmi lehetetlenségével érvelve támadja a kormányt. A kormány nem szabadságharcot folytat, ősbűne tehát nem is lehet az, hogy konfrontatív a politikája. De előbb egy kitérő, hogy miért is lesz fontos mindez 2014 után. Meggyőződésem szerint azért, mert akik a külső szereplőkkel szembeni konfrontatív politikát eleve vállalhatatlannak tartják, és esetleg újra kormányozhatnak, azok eleve lemondanak egy fontos kitörési lehetőségről: beleragasztják az országot a centrum-periféria-kapitalizmus perifériaszerepébe, és megmerevítik azt a hatalmi viszonyt, ami a centrum- és a peremországok kapcsolatában kiépült, így középtávon az ország anyagi gyarapodását vagy újratermelését lehetetlenítik el. Aki nem támadja meg ezt a status quot, az alatt tovább szegényedik az ország és esik szét a társadalom - és temeti maga alá végső soron az elitjeit is.

Mert a kapitalizmusnak hívott semleges működés igenis egy konkrét hatalmi rajzolat, ráadásul világszintű, és már nem is a munkás kizsákmányolása a legfontosabb metszete. Egy hatásos újbaloldali nemzetépítésnek, társadalmi újrarendezésnek - ha ez a realitás - szükséges eleme lesz a külső tényezőkkel való konfrontáció, éppen mert a nyomorunk okai - a pénz árától (kamat), a munkaerő árán keresztül, a kihasználatlanul heverő erőforrásainkig - egy globális hatalmi viszonyban (is) előállított problémahalmaz. Ezt sok munkával - de éppenannyi harccal is - kellene átrendezni a szavazók megelégedésére. Jelen helyzetben azonban az új ellenzék (LMP) is csak annyiban méltóztatja tájékoztatni a választóját, hogy elmondja, amit az tud: a Fidesz politikája kudarcos ostobaság, és arról hallgat, hogy ha ez így van, akkor ő kormányon hogyan rendezné át a tőkét és a jövedelmet – és ez ma már nemzetek közötti átrendezést is jelent. Eddig a szükséges közbevetés.

De mégis mit csinál a Fidesz ténylegesen, ha az nem szabadságharc, amiért „koki” és „saller” a nyugati nyelv velünk szemben? Olyasvalamit, amiért talán nem is érdemes sallerokat gyűjteni: a Fidesz szabadságharca azért vállalja az ütközéseket, hogy az általa vélt és teremtett „középosztálynak” nevezett szavazói bázisának privilégiumait (hangsúlyozom: nem a jogait, a kiváltságait!) megőrizze, hogy az általa kézzel szelektált nemzeti nagytőke javára csoportosítsa a tőkét, a vele nem kliensi viszonyban lévő külföldivel szemben. Ez a harc tehát legfeljebb a rendi kiváltságokért üti a labancot, de semmi köze 48-hoz, ami szabadságharc volt a szó valódi értelmében: mert emancipatorikus és jogegyenlősítő, jogkiterjesztő, tehát a politikai közösségben az igazságosság elvét segítségül hívó harc volt.

1848 az a fajta harc, amit egy nemzetépítő baloldalnak folytatnia kell 2014-ben. Ez sem nem a régi baloldal kollaborációja, sem pedig a Fidesz földesúri zendülése. Csak az egyenlő jogokért érdemes vállalni az időszakos hátratételt és a kemény helyzeteket egy egész országnak. Csányi, Demján és Simicska urak kiváltságaiért senki nem öntöz a zászló alatt vért.

(kép forrása)