Egyáltalán kinek a drámája a Rigoletto: a királyé, vagy az udvari bolondé? – Kárpáti Pálék rendezése Zsámbékon helyesen a victor hugo-i címet ajándékozta vissza, az operátlanított darabba – Le roi s’amuse, mulat a király. Ártatlan cím, de ne cumizd be: kegyetlen darab a Rigoletto.

Mert van ugye a vérnösző barom (aranyfürtű bel ami) aki az udvari bolondjának (Rigoletto) lányát megbassza, talán még szerelmet is érez, aztán megbassza a házassági engedélyért hozzájuk folyamodó jegyespár jegyesnőjét, a rusztikusan telt Maddalenát – őt a zseniálisan vitális Rainer-Micsinyei Nóra hozza. A többiek nevére nem emlékszem - szóval őt is elcsábítja: kezdhetünk gyanakodni, hogy ez valami beteges viselkedési defektus (jellemhiba!) a királynál.

Döbbenet: a csajok mindezt hagyják, bambán beleszédülnek a férfi karjába. Elég szkeptikus nőképet írhatott Victor Hugo, az előadás ezt olyannyira domborítja, hogy a végén jobban lehet rájuk haragudni, mint a gyermeteg módon erotomán uralkodóra.

2012-ben ráadásul a királlyal könnyebb is azonosulni, mint a barom apával – aki konkrétan lakat alatt tartja a lányát (féltés? szeretet?! könyörgöm!) – vagy okkal tartja lakat alatt, hiszen a király veszélyes rá? Vagy éppen mert lakat alatt tartja, védtelenné teszi az első hülye csábítónak? Nincsenek végiggondolt nevelési elvek Rigolettónál. Mi mozgatja őt - csak az apai féltés, vagy van valami incesztuális viszonya  lányával? Vagy éppen az fájna neki, hogy pont a király kúrja meg: Rigoletto buzi és plátóilag eped a király után? Ezeket bírtam ki pszicho-anali-spekulálni, mert egyébként nem lehet érteni Rigoletto mozgatóit.

Kárpáti rendezése egyrészt tudatosan dísztelenít, másrészt új díszekkel mégiscsak kénytelen élni, az előadott dalbetétek azonban így is visszafogottak, nem emlékeztetnek az ilyen színházakban szokásos üvölthető kocsmagitár nótákra - és mi lehetne még a dísz? Például a jól megírt keserűen vidám dialógokat olyan tempóban kellene megszólaltatni, hogy az húzza a figyelmet. Az első felvonás ebből a szempontból el van baltázva, akárhogy is próbáltam fölvenni a fonalat, a teljesen ritmustalan beüvöltések, hörgések, túljátszások lehetetlenné teszik, hogy egy logikai sorba rendeződjön cselekmény és szöveg, úgy sejtem, a hektikus játék magának a színésznek is összetöri a darabot. Magyar színházi rutin lehet ez a dramaturgiától nem indokolt közbeüvöltözés. A második felvonásra dinamikusan feljavul mindenki, azon már egy közepes humorérzékű ember is tud szórakozni, vagy éppen izgulni, hogy hogy nyírják ki a királyt (a zsarnokölés és az e fölötti teoretizálás az egyik legfontosabb pont a darabban - és szükségszerűen meghiúsítja egy éretlenül önfeláldozó női szerelem).

Ha már király a címszereplő, a rendezés és a szövegkönyvíró úgy gondolhatta, hogy egy-két politikai allúziót belerak a darabba - ez egyébként dolga lehet a színháznak, ezzel nincs is baj, fölhangzik például egy, az országból kitántorgó (y-generációs?) panasza. Azok az utalások azonban célt tévesztenek, amelyek a királyt a mostani rezsimnek feleltetnék meg, Orbán ugyanis nem úgy kormányoz rosszul, hogy egy jacuzziba luvnyákat *opatna fukszban, hanem...de hát erről írunk minden nap.

A darab olyan fiatal színészeknek ad lehetőséget, akik tuti, hogy érdemesek a figyelemre, és ha behozzák a darabot a  városba, onnantól előnyére még alakulhat is.