Magyarországon a kormány téríti el a jegybankot, Európában az Európai Központi Bank (ECB) maga alakítja át működését és  a kormányokat is. És kinek az érdekében? - mert az ECB az államoknak és polgárainak igen szűkkeblűen biztosít forrásokat, de a bankokkal egészen más politikát folytat. Ha egy jegybank a kormányok részéről átpolitizálódik, azt olyan kockázatnak tartjuk, ami veszélyezteti a  pénzügyi- és az árstabilitást. De veszélyezteti-e a jegybanki feladatok ellátását az, ha maga a jegybank önszántából alakítja magát politikai szereplővé és politizálja át egész működését?

A jegybankok 17. századi kialakulásától kezdve a politikai és a jegybanki hatalom közötti határokat folyamatosan újratárgyalták, a világ mértékadó államai jelenleg a jegybanki függetlenség mellett kötelezik el magukat. Ennek a hivatalos indoklása a jegybank hozzáértése (technokrácia), politikai semlegessége. Az indoklás előfeltevése pedig az, hogy a kormányok gazdaságpolitikája inflációs hatású, az infláció pedig a „szegények adója” és feltétlenül rossz (ez sincs feltétlenül így), a pénzügyi politikáért felelős független és szakmai jegybank pedig ez ellen küzd a jegybanki kamattal, mint fő eszközzel. A válság egyik következménye, hogy a politika és a jegybank hagyományos demarkációja átalakulóban van. Miközben Magyarországon a kormány téríti el hagyományos szerepétől a jegybankot, amikor a monetáris tanácsban kamatot csökkent (amit csak üdvözölni tudunk) – addig az európai színtéren a helyzet fordított.

Megszorítás és államcsíny

Az eurót nem csak euro-idealizmusból vagy egy európai-imperialista projekt keretében álmodták meg. Gyakorlati megfontolás volt, hogy olcsóvá tegye a német exportot, vessen véget az árfolyamingadozásnak, Franciaországnak is adjon egy erős „kvázi német márkát”. A pénzügyi unió létrehozói kevés gondot fordítottak a teljesen más gazdasági szerkezetű dél-európai országok gazdaságának igényeire, miközben a közös pénz elméleti problémáit elleplezte a hivatalos euro-optimizmus. Az Európai Központi Bank (ECB) az eurozóna jegybankja – de mivel a legtöbb biztosítékot a márkáról lemondó németeknek kellett, hogy nyújtsa, ezért is frankfurti székhelyű és felépítésében szolgai másolata a monomán módon ellen-inflációs Bundesbanknak, hatása a mai napig töretlenül kedvez a német gazdaságnak.

A válság első szakaszában 2007-2010-ig az ECB ellentétben a Fed-del és a Bank of England-del nem vásárolt államkötvényeket. 2010 májusától, a görög összeroppanást követően 74 milliárd euró görög, portugál és ír államkötvényt vásárolt a másodlagos piacon, az egyébként is kilátástalan megszorítási spirálban lévő országoktól az ECB további költségvetési fegyelmet követel. 2011-ben már 210 milliárdnyi államadósságot vásárolt. Az eurozóna perifériájának lakossága számára a „mentőöv” azonban csak megszorítást jelentett. Sőt, miközben maga az ECB féltékenyen őrzi függetlenségét, nem rest bármikor beavatkozni a választott politikai vezetés ügyeibe. A portugál miniszterelnök, José Socrates ellenáll az ECB vezette trojka kéréseinek, a portugál bankszövetség elnöke, Antonio de Sousa pedig elismeri, hogy utasítást kapott az ECB-től, hogy „zárja el a csapokat” (ne vegyenek portugál államkötvényt), amíg Socrates kötélnek nem áll. Ezen már edzett cinikus brüsszeliták is megdöbbentek. Silvio Berlusconi és George Papandreu sorsa ismert: az ECB lemondatja őket és saját delegáltjaikat ülteti a helyükbe. Az ECB számos helyen elmondja a szerinte kívánatos vízióját is: ne csak a pénzpolitika koncentrálódjon Frankfurtba, de az országok költségvetési politikájának is jobb helye van egy európai „szuper-pénzügyminisztériumban”.

Jóléti politika - a bankoknak

Miközben az államoknak és polgárainak igen szűkkeblűen és csak politikai zsarolást követően biztosít forrásokat, az ECB a bankokkal egészen más politikát folytat. Az európai adósságválság 2008 óta folyamatosan az egymástól kölcsönösen függő és sérülékeny banki szereplők hitelválsága is egyben, a bankok elértéktelenedő biztosítékaira válaszul az ECB 2007 óta a zombi-bankoknak nyújtott forrásait megháromszorozta: 400 milliárd euróról 1200 milliárd euróra növelte. 2011-ben még ezt a gyakorlatát is forradalmasítja az ECB: a bankoknak korlátlan keretű, 1% kamatozású, három éves lejáratú hitelt biztosít, először 2011. december 21-én, majd 2012 februárjában (LTRO). A teljes eddig felhasznált hitelösszeg ezermilliárd eurót tesz ki. Az intézkedést azzal indokolták, hogy a bankokon keresztül biztosít forrást a reálgazdaságnak - arra azonban semmi bizonyíték nincs, hogy ez valóban bekövetkezett. Az ING elemzője szerint a 2011-es, 489 milliárdnyi bankoknak adott hitelből csupán 50 milliárd talált utat a reálgazdaságba. Az egyik magyarázat szerint a bankok az ECB-megszorítások miatt hitelre éhes államoknak már magas kamaton hitelezték tovább a pénz egy részét. Az ECB politikája azt az összefüggést erősítette meg, hogy az állam a kereskedelmi bankok nélkül nem tud élni (mindezt ECB-pénzből!). Miközben a kritikusok szerint a bankrendszer túl nagy és komplex, és minden más szereplő túlságosan kiszolgáltatott az általa generált véletlenszerűségeknek, az ECB gyakorlata konzerválta az életveszélyes és kiszámíthatatlan bankrendszerre való ráutaltságot.

Trendek

Az ECB és más európai központi bankok a válságot követően egyre több, a pénzügyi szférát szabályzó funkciót vesznek át, amely így kikerül a demokratikus ellenőrzés alól - miközben egyre jelentősebb szereplők a kortárs kapitalizmusban, igen keveset tanulmányozzák szerepük eltolódását. A jegybanki függetlenség tétele érintetlen, de az ECB már nem semleges és nem technokrata, hanem egy rendkívül erős politikai játékos és az összes, jegybankokra vonatkozó elven rég túllépett. Ha a jegybank a kormányok részéről átpolitizálódik, alárendelődik a kormány akaratának, azt olyan kockázatnak tartjuk, ami veszélyezteti a  pénzügyi- és az árstabilitást. De veszélyezteti-e a jegybanki feladatok ellátását az, ha maga a jegybank önszántából alakítja magát politikai szereplővé és politizálja át egész működését?

(A poszt Andrew Bowman és Leigh Phillips redpepper.org.uk-s írásán alapul)