Vendégszerzőnk, Sortilegus írása.

Pol Pot mindenkit ellenségnek tekintett, aki kicsit is képzett volt, aki a legalapvetőbb ismereteknél többet tudott. Rémuralma alatt Kambodzsában felszámolták az iskolákat, a tanárok, az orvosok és más értelmiségiek, szakemberek nagy többségét legyilkolták. Gyakran azok is erre a sorsa jutottak, akiknek nem volt más „bűnük”, mint hogy szemüveget hordtak.

Olyan vezetők, akik félnek mindenkitől, aki esetleg „sokat tud”, és akik ezektől igyekeznek megszabadulni, Európában is előfordulnak. A „Pol Pot-szindróma” kortalan és határtalan jelenség. Legfeljebb errefelé sokkal finomabb módszerekkel jelentkezik – például elvonja a pénzt a köz- és felsőoktatástól, továbbá olyan körülményeket teremt, hogy a képzett, vállalkozó szellemű emberek elhallgassanak, vagy lehetőleg távozzanak az országból.

Temérdek tanulmány és sok ország gyakorlata bizonyítja, hogy a társadalmi-gazdasági fellendülés legfontosabb feltétele az oktatásba történő befektetés. Így van ez válság esetén is. Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász 2009-ben Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen a válság elleni küzdelemről tartott előadásában kijelentette, hogy az oktatásba történő befektetések jóval nagyobb hozamot termelhetnének, mint amekkora kamatterhet kell fizetnünk az adósságszolgálat miatt.

Ugyanakkor a magyar kormány folyamatosan az ellenkezőjét teszi annak, amit a tudományos bizonyítékok, a sikeres országok tapasztalatai és az Európai Unió követelményei alapján tennie kellene. A felsőoktatásra 2010-ben még 181 milliárd forint állami ráfordítás jutott, 2013-ra az előirányzat 135 milliárd forint (reálértéken a veszteség ennél is jóval nagyobb). Az innovációs járulék és a szakképzési hozzájárulás szabályainak változása miatt a felsőoktatási intézmények további mintegy 12 milliárd forint bevételtől esnek el. A közoktatásból szintén folyamatos a forráskivonás. Sajnos a költségvetési számok egyre zavarosabbak, egyre kevésbé lehet összehasonlítani egyik évet a másikkal, ezért pontos összevetést nem lehet tenni. Az azonban köztudott, hogy a pedagógusok bére egyre veszít az értékéből. Az egyik nevelési egyesület vezetője nemrég azt nyilatkozta, mindenekelőtt az alacsony bér az oka annak, hogy általában a leggyengébb tanulók mennek a középiskolákból pedagógusképzésre, majd onnan is a leggyengébbek tanítani az iskolába, ahonnan ráadásul a legjobbak egy idő után továbbállnak. Az oktatás minősége pedig köztudottan elsősorban a pedagógusokon múlik.

Az oktatás rohamosan csökkenő színvonala miatt is immár egyre több képzett ember menekül az országból. Egy értelmes szülő sem akarja, hogy gyermekei egy ilyen oktatási rendszer áldozatai legyenek.

Aligha elképzelhető, hogy a magyar kormány legfőbb vezetői és tanácsadóik ne tudnák: tudományosan, számszerűen bizonyított, hogy a legkifizetődőbb az oktatásba történő befektetés. Ha pedig tudják, akkor az oktatás tönkretétele, a legjobb szakemberek elűzése, a pedagógusok rendszeres megalázása (lásd például a kormányszóvivő nyilatkozatát, amelyben a pedagógusokat a konyakhoz hasonlította) nem lehet más, mint a Pol Pot-szindróma jellemző tünete.

Ezt nemrég egy szűk körű beszélgetésen egy józanul gondolkodó fideszes politikus is megerősítette nekem. Arra a kérdésre, hogy miért zárolta a kormány az innovációra fordítható összegeket, ezt válaszolta: „azért, mert félnek mindenkitől, akik esetleg többet tudnak, mint ők.” A válasz egyúttal reményre is ad okot: a kormányzó pártokban is vannak, akik látják, hogy mindez már nem mehet így tovább.