Amíg mi a Szkéné Színházban Bulgakov vészjósló aktualitást nyert drámáját, a Képmutatók cselszövését láthattuk, addig több, más független produkcióra kíváncsi néző nem biztos, hogy ennyire szerencsésnek mondhatta magát: nekik nem volt mit nézniük. Az Artus Kortárs Művészeti Stúdió honlapján a következő felhívás olvasható: „FIGYELEM! Október 28-i Kérész művek című előadásunk elmarad! Az EMMI független színházaknak megítélt támogatásának folyósításáig a meghirdetett előadásainkat nem tudjuk megtartani.” - és nem ők az egyetlenek, akik ebben a cipőben járnak, a támogatás hiánya az egész független szférát súlyosan érinti. A társulatok sorra jelentik be tevékenységük felfüggesztését, illetve azt, hogy a 2012/13-as évadot főleg külföldön töltik. Bemutatók és előadások maradnak el.

Miközben a művészeti szervezetek eddig példátlan összefogással állnak ki a független előadó-művészeti terület mellett és a Színházi Kritikusok Céhe nyilatkozatában finoman szólva is aggodalmát fejezi ki, addig L. Simon Lászlónak a Független Előadó-művészeti Szövetség nyílt levélre adott válasza, miszerint „azonban óhatatlan, hogy lesznek olyan kulturális szervezetek, projektek és intézmények, amelyek a tervezett támogatásokhoz képest nem vagy csak részben, esetleg a tervezettnél később juthatnak hozzá”, nem sok jóval kecsegtet. Nem csoda hát, hogy a FESZ amellett, hogy nem győzi hangsúlyozni az akut pénzhiány által kialakult helyzet súlyosságát, az egész évben lebegtetett kifizetések időpontjával kapcsolatban konkrétumokat sürget. Van, aki ennél is tovább megy. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzük meg, hogy milyen párhuzam vonható Moliére és a mai magyar függetlenek között.

Az utóbbi időben olyan társulatok és előadások kerültek a Szkéné eddig sem elhanyagolható repertoárjára, amiknek köszönhetően a nemrégiben létesült nagy várományos, a Jurányi Inkubátorház mellett idén ősztől méltán nevezhető a függetlenek egyik meghatározó bázisának. Ez alól nem képez kivételt a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás második darabja, a Képmutatók cselszövése sem. A társulat tagjai, mint például Tamási Zoltán, Fodor Tamás, Nagypál Gábor vagy Kovács Krisztián, a színházi körökben otthonosan mozgó nézők közül sokakat külön-külön is elvisznek egy előadásra, nemhogy így együtt. Ez ad magyarázatot arra, hogy újabb közös produkciójuknak csupán a szereposztását látva, bármiféle előzetes utánajárás nélkül megszavaztam a feltétlen bizalmat. Elfogultságomat az előadás végül csak tovább erősítette, ráadásul játékának köszönhetően Tóth József nevével bátran bővíthetjük a korábbi felsorolást, ugyanis tőle és Nagypál Gábortól kiemelkedő alakítást láthatunk a darabban.

Bulgakov színpadra állított drámájával a néző Moliére felhőtlennek közel sem nevezhető életébe kap bepillantást. Aki, miután az egyház érdekeit sértő Tartuffe-öt megírta, elvesztette királya kegyét. Az előadás az ő történetén keresztül boncolgatja színház és hatalom viszonyának örökzöld kérdését. Alapjában véve elmondható, hogy akkor tudja valaki a színházát – és ez természetesen más művészeti ágakra is áll – fenntartani, ha jó viszonyt ápol a pénzek felett diszponálókkal, azaz a hatalmon lévőkkel. Nincs ez másként ma sem, mint ahogy Moliére korában volt, sőt a mai, abszolutizmusba hajló politikai és gazdasági környezetben ez az érzékeny függőségi viszony egyre inkább kiéleződik. Aktualitása mellett a darab túlmutat az előző, általános igazságon, hiszen a hatalmi játékok ugyanúgy megjelennek benne Moliére és társulatának szövevényes kapcsolati szintjén, mint ahogy XIV. Lajos, a haladó gondolkodású zsarnok és Moliére,a kiszolgáltatott író viszonyában.

A VÁDLI tagjaitól mást nem is várva akár közhelyként is hangozhat, hogy a sikeres rendezés mellé - amivel Szikszai Rémusz ismét bizonyított - profi színészi játékok társulnak. A szakmai és szerelmi rivalizálás mellett az erkölcstelenséget, az árulást, a sikert és a hazugságot mind-mind hatásosan, de oly módon ábrázolják, hogy végül mégis egy könnyed, jó humorral és sok iróniával fűszerezett, szórakoztató előadást kapunk. Emellett jól használják a színpadi teret, szinte végig teljesen belakják azt - igaz, egy Szkéné méretű színháznál ez minden bizonnyal nem jelent akkora kihívást. Ötletes és tetszetős, ahogy a kosztümöket térelválasztóként, valamint díszletként használják. A rendezői koncepcióban talán egy dolog van, ami nem passzol az előadásba: amikor a színészek a technikusoknak kiszólva fényt, zenét, vagy éppen sötétséget kérnek, a sokszori ismétléssel ez ahelyett, hogy vicces lenne, inkább már erőltetettnek hat.

Az előadás szünetében még voltak, akik a dráma fent taglalt, szórakoztató megközelítése miatt kritikusabb hangot ütöttek meg: túl felszínes, nincs mélyenszántó mondanivalója, ennél többet vártunk tőle – hallhattuk. A második felvonás után végül ők is megkapták a letaglózó csattanót, aminél sajnos kevés dolog tudna nagyobb aktualitást kölcsönözni a darabnak. A főszerepet játszó színész a tapsrendet megszakítva felolvasta a FESZ Balog Zoltán miniszter és L. Simon László kulturális államtitkár részére, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EEMI) 900 millió forintos zárolási kötelezettségének ügyében írt nyílt levelét. Mint mondta, a levél tartalmát előző nap több, a függetlenek mellett kiálló kőszínház is megosztotta közönségével.

A független színházak az úgynevezett VI. kategóriában vannak nyilvántartva, támogatásuk forrását a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázatkezelésével az EEMI biztosítja. A kategóriába sorolt szervezetek nagy részét már az a csőd szélére sodorta, hogy az idei, lassan végéhez közeledő évre még mindig nem kapták meg a korábbi gyakorlathoz képest bár drasztikusan csökkentett, de már odaítélt és fenntartásukhoz nélkülözhetetlen pályázati pénzeket. Ezért egy, a területet érintő esetleges zárolás sokuknál a megszüntetéssel lenne egyenértékű.

Tehát a függetlenek csak nevükben azok, igazából nagyon is függenek, nevezetesen az EEMI-től kapott támogatástól. A támogatástól, ami most nemcsak, hogy veszélybe került, de aminek megvonása, ismételt csökkentése, vagy akár csak kifizetésének további halasztása is végzetes következményekkel fog járni.

Vajon a mai függetlenek elkerülhetik-e, hogy Moliére sorsára jussanak? Remélhetőleg igen, mert a függetlenekre, vagy legalábbis azokra, akiket ma közéjük sorolunk, igen is szükség van! Ha működésük financiális ellehetetlenülésével művészeik arra kényszerülnek, hogy átképezzék magukat vagy elhagyják az országot, a hazai művészeti szférában hatalmas űrt hagynának maguk után. Ezt felismerve, mára már a teljes szakma hallatja érdekükben a hangját, de ahhoz, hogy az aggasztó történet happy enddel végződhessen, valószínűleg még ennél is többre, nevezetesen a nézők – akik érintettsége szintén elvitathatatlan – aktivizálására és ezzel együtt a széles nyilvánosság bevonására van szükség.

Ezt mihamarabb meg kell lépni, bízva abban, hogy meghozza gyümölcsét, ami által a világviszonylatban is kiemelkedő hazai színházi élet végül ahelyett, hogy megkopna a színe, túljuthat mostani megpróbáltatásán. Elsősorban azért, mert szereplői nagyon is megérdemlik, hogy folytassák munkájukat, másodsorban pedig az ellehetetlenítésük helyett inkább megbecsülnünk kellene, hogy egy ilyen pici országban ennyi és ilyen magas színvonalú társulat, intézmény és projekt működik. Ennek alátámasztására csak egy példa a sok közül az a természetesség, ahogy a VÁDLI színészei mindkét felvonás alatt, a jelenlegi helyzet ellenére is úgy szórakoztatták a közönséget, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Igaz, hogy nekik ez a hivatásuk, de ettől függetlenül ezzel a hozzáállással csak még inkább felértékelődött színészi teljesítményük. Le a kalappal előttük!

Képek forrásai: innen, innen és innen