Az alább közrebocsátott poszt két fiatal aktivista-pedagógus sztorija. Azt reméljük, hogy a hamis humanizmustól és illúzióktól mentes történetet nem értitek félre. Talán még azt is remélhetjük, hogy a happy end-mentes történet nem a cselekvés lehetetlenségéről szól, hanem fontos tanulságokkal szolgál, ahol a rossz reflexekkel működő intézményrendszer legalább olyan lehetetlenül konok, mint a célcsoport, akinek segíteni szeretnének.

Egy 9. osztályt tanítottunk tavaly és tavalyelőtt, aminek célja a felkészítés és a felzárkóztatás volt. Ha túljutnak ezen az éven, akkor tanulhatnak szakmát. Ebbe az osztályba olyan gyerekek jártak, akik nem kerültek be máshova, nem volt meg a nyolc általánosuk. Egy erőszak-megelőző program keretében kerültünk az iskolába, ismerős révén. Az iskola kidolgozott egy erőszak-megelőző programot, és ehhez szakmai segítségre volt szükségük, tehát nem egy konkrét tananyag átadása volt a feladatunk, hanem csoportmódszerekkel a gyerekek személyes fejlődésének segítése.

Mindketten középiskolai tanár végzettséggel rendelkezünk, és több éves nem formális tapasztalatunk van, részt vettünk nemzetközi, hazai csoportos képzéseken, tanfolyamokon tanultunk, foglalkoztunk fiatalokkal: a csak az egyetemi oktatásban résztvevő pedagógusokhoz képest pedagógiai eszközök tárháza volt a kezünkben. Lelkesedésünk viszont a frissen diplomázott csillogó szemű pedagógusé volt, a hosszú évek során felgyülemlett tanári kiégés nem nyomta a vállunkat. A magyar oktatási rendszerrel szembeni ellenérzésünk a saját iskolapadban szerzett élményeinkből táplálkozott.

A 9. osztályba 16-18 éves gyerekek jártak, a harmadának nem volt meg a nyolc általánosa. Az osztályban nem kaptak jegyeket, hanem A, B, C és D minősítést. A gyerekek úgy érezték, hogy ők kevésbé fontosak az iskolában. Az egyik leányzó egyszer megkérdezte, miért ketten tartjuk ezt az órát, vajon azért-e, mert ők fogyatékosok. Határozott nemmel válaszoltunk, nem, nem vagytok hülyék, de a mi módszereinkkel két embernek kell együtt dolgoznia egy ekkora csoporttal.

Menni kell utánuk…

Mielőtt az első órára bementünk, beszéltünk az osztályfőnökkel és az iskolapszichológussal. A pszichológus azt a tanácsot adta, hogy haladjunk az árral, kövessük a gyerekeket, menjünk utánuk és próbáljunk meg felhozni különféle témákat, aztán egy idő után majd ők követnek minket.

Az első órára arra a hírre érkeztünk meg, hogy ma nem jött suliba a „késes gyerek”.  Nem ijedünk meg, majd megyünk utánuk… A bemutatkozáskor szemben ült velünk Szex Elek, Fütty Imre és Pop Simon. Jöttek a tesztkérdések, menstruálunk-e, és hogy mikor megyünk el Amerikába, és ne is jöjjünk onnan vissza… A nagyobb részük cigány volt, és hatalmas volt a szájuk. Nem akartak körbe ülni, nem válaszoltak a kérdéseinkre, csak folyamatosan beszélgettek, meg zenét hallgattak a telefonjukon, és egyáltalán nem törődtek azzal, hogy ott voltunk. Pontosan nem tudjuk, hogy mi vezetett minket arra, hogy a következő héten is visszamenjünk, de valószínűleg elég elhivatottnak éreztük magunkat ahhoz, hogy ne adjuk fel, és kellett a kihívás is.

Labda, frizbi, polifoam

Vittünk be gyakorlatokat: majdnem mind látványos kudarcot vallott; és vittünk mindenféle eszközöket is, a beszélgetéseket pedig nem erőltettük. Aztán jött a micimackós strandlabda: a labdát minél tovább a levegőben kellett tartani, úgy, hogy egymásnak dobálják a gyerekek. Negyvenöt percre kötötte le a figyelmüket ez a játék, amit más csoportoknál csak bemelegítő gyakorlatnak szokás használni. A labda csak két óra után durrant ki, a frizbink viszont már akkor eltört, amikor leértünk az udvarra. Ezután jöttek a polifoamrudak, amihez két szabály volt: csak azt ütheted, akinek szintén van a kezében rúd, de a fejét annak sem. Ezzel a játékkal két hónapig elvoltunk. Dühlevezetés történt úgy, hogy közben nem sérült meg senki. Ezt a két szabályt is nehéz volt betartatni, többször álltunk sikítva a terem közepén, de megérte. A tanárok szerint az óráink után nyugodtabbak voltak a gyerekek.

A polifoamrúddal való verekedés hozta egyébként az egyik legerősebb csoportdinamikai fejleményt. Három hónapig kergették az egyik gyereket, és mi figyeltük, hogy mi történik, tartottuk a kereteket. Beavatkoztunk, ha nagyon elharapódzott az egyenlőtlen párbaj. Egyszer fel is szólított minket az egyik lány, hogy a mi dolgunk, hogy megvédjük ezt a fiút. Elmagyaráztuk, hogy mi három órát vagyunk itt, ő pedig minden nap hat órában van összezárva a „támadóival”, nem a mi kezünkben van a megoldás. A gyerek kitartóan tűrt, és négy hónap után egyszer visszaütött. Ezzel vége is lett az üldöztetésnek, többet nem ütötték sem a mi óránkon, se a többi napokon.

Mit szeretnétek ma csinálni?

Minden alkalommal azzal a kérdéssel mentünk be, hogy mit szeretnének ma közösen csinálni. Ezek a gyerekek minden perspektíva nélkül lézengtek a világban, egy olyan oktatási rendszerben, ahol soha nem kerültek olyan helyzetbe, hogy megfogalmazzák, ők mit szeretnének, és az még meg is történjen velük.

Később eljutottunk a játszótérre, majd a Teleki térre, zuhogó hóesésben. Mentünk utánuk. Közös megegyezés volt, hogy akkor csinálunk valamit, ha mindenki beleegyezett. Az egyik lány egyszer felvetette, hogy nézzük meg a Terror Házát. Itt merült fel először a konszenzus és a kisebbségi vélemény kérdése.. Az egyik ellenálló cigánygyerekünk harcolt a jogaiért: ő ma nem akar a Terror Házába menni. Brutális ellenállásba ütköztünk: ez a mi meccsünk volt vele, ugyanis az előző héten beleegyezett a közös programba, most meg betartott. Vele itt volt a fordulópont. Rájött, hogy nem azért vagyunk itt, hogy kiszúrjunk vele: szerinte „flash” volt a Terror Háza.

Játszottunk még körben ülős asszociációs játékot: mondj egy szót és a következő mondja az első szót, ami először az eszébe jut. Mivel az osztályban amúgy sem volt értelme a káromkodás tiltásának, mert akkor aztán tényleg senki nem szólt volna egy szót sem... Miután mi is őszintén vállaltuk az eszünkbe jutó csúnya szavakat és hangosan kiáltottuk, kihúztuk a méregfogát a pusztán provokatív káromkodásnak. A továbbiakban maradtak a hasonló párbeszédek:

"- Milyen órátok lesz?

- Tesigeci."

100% jelenlét

Szépen lassan jöttek a kis párbeszédek, amikor egy-egy gyerekhez odaültünk, vagy ő jött oda hozzánk és megbeszéltük az aznapi parákat: tanárnő mit gondol, normális, ha ver a barátom? Végighallgattuk az abortusz történetet, az aktuális diétákat, ki miért tért meg, a szex vagy a szerelem fontos-e egy párkapcsolatban. Válaszoltunk ezekre, és még azt is elmondtuk, hogy miért nem nézünk TV-t, és mit eszünk reggelire.

Ami működött, az az, hogy százszázalékosan jelen voltunk érzelmileg is, mint valami dühöngő arénában, mert tényleg mindenki máskor tört ki. Figyeltünk rájuk, próbáltunk a káoszban valahogy rendet vágni. Már a legelején elhatároztuk, hogy nem megyünk bele az ellenünk irányuló verbális játszmákba, hanem tudatában vagyunk annak, hogy sokszor ventillációs felületként és tükörként kell működnünk. Ezzel elejét tudtuk venni egy olyan folyamatnak, ami máskor és máshol akár valós fizikai agresszióhoz is vezethet. A módszer alkalmazása nagyon sok energiát vesz igénybe, és csak személyre szabottan működik.

Külvilág

Voltunk az Ability Parkban, amit arra találtak ki, hogy az "épeknek" megmutassák, hogy hogyan élnek a fogyatékosok: vakok, autisták, siketek, mozgássérültek és értelmi fogyatékosok. Ki lehet próbálni egy akadálypályán a kerekesszéket, meg van teljesen sötét szoba, ahol tényleg semmit sem lehet látni, és meg kell oldanod egy bűnügyet a bizonyítékok után kutatva. A legmeglepőbb az volt, hogy a gyerekek nem voltak zavarban, vagy kezdtek el röhögcsélni, mint azt vártuk volna tőlük, hanem a legnagyobb türelemmel és érdeklődéssel végigcsináltak mindent. Képesek voltak fél órát ülni egy olyan fiú mellett, akinek csak egy csonk volt a keze helyén, nem tudott beszélni, és a keze csonkja előtt egy betűtábla volt, és abból rakta össze a szavakat mutogatással. Megkérdeztek tőle mindent, hogy hol lakik, meg hogyan jár dolgozni, és hogy van-e barátnője, meg testvérei. Úgy tűnt, hogy ez volt az egyik olyan hely az életükben, ahol nem ők voltak a legkiszolgáltatottabbak.

Megérzésekre hallgatni

Egy óriási balhé után, amikor sodortak egy füves cigit a terem egyik sarkában, és rá is gyújtottak, rá kellett jönnünk, hogy csak magunkra és a megérzéseinkre hallgathatunk, mert amikor adott helyzetben vagyunk, akkor úgyis elfelejtjük, hogy ki milyen tanácsot adott, és miket olvastunk. Ha racionálisan nézzük, akkor a következő szünetben az igazgató előtt kellett volna állnia a két fiúnak - ha a gyerek és a csoport érdekeit tartjuk szem előtt, akkor pedig leülünk, megbeszéljük, és kitaláljuk az esetre vonatkozó közös szabályainkat. Mivel amúgy is csak jégcsákánnyal lehetett közel jutni hozzájuk, ezért, és hogy ne vesszen kárba az addigi munkánk, a bizalmi légkör megteremtése, a megbeszélés mellett döntöttünk.

Volt olyan srác, aki füvet árult az iskola mögötti téren, és ebből élt a család. Mindeközben az iskolában az volt a legnagyobb probléma, hogy miért cigiznek a gyerekek a WC-ben.

Sikerek

Az év végén az egyikünk egyedül tartotta az órát, és kimentünk a Margitszigetre, ott a gyerekek önfeledten futkároztak a locsolócsövek alatt, majd egyben visszaértünk a suliba, és senkinek nem esett semmi baja. Igen, ehhez az kellett, hogy folyamatosan toljuk szeptember óta. Szintén nyár elején, amikor B. mellettünk bandukolt az utcán, és azt mondta, hogy lehet, hogy elrontott egy-két dolgot, és most már máshogyan kell csinálnia, alig tudtuk visszafogni örömünket. S. hat hónap után szólalt meg először: amikor év végén meg akarták buktatni, mert higiéniás szempontok miatt nem tartották szakmailag alkalmasnak és túlzottan antiszociálisnak minősítették. Sikerült meggyőznünk az osztályfőnököt, hogy rengeteget fejlődött, és ha jövőre új osztályba kell mennie, minden kezdődhet az elejéről. Átengedték. L. áprilisig sündisznóként viselkedett az osztályban, de év végén az árvaházi felügyelője jelezte, hogy a gyerek teljesen kinyílt.

Idővel valamennyire hozzá lehet szokni tanárként ehhez a közeghez, vagyis inkább ahhoz lehet hozzászokni, hogy mindig meglepnek majd valamivel, mert semmilyen számunkra ismert logikai rendszerbe nem illeszkednek be. Párhuzamos valóság.

A második év: amikor azt hittük, hogy tudunk valamit, csak azért, hogy bebizonyosodjon, hogy mégsem

Az iskolaév jól indult.  Kéthetente volt csak óránk, aminek örültünk, mert azt gondoltuk, hogy így majd kevésbé vesz igénybe minket a tanítás. Általában kevesebb figyelmet kapott a munkánk, és az iskola már nem tudta anyagilag támogatni, hogy külsős programokra vigyük a gyerekeket.

Ez is kilencedik osztály volt, de átlagban idősebbek, mint az első évben, volt három gyerek is az előző osztályból, akik megbuktak, vagy annyit hiányoztak, hogy évet kellett ismételniük. Az első alkalommal megbeszéltük, hogy ki mennyit cigizik, mióta, és mikor hagyta abba. Már az hatalmas élmény volt, hogy lehetett velük beszélgetni, válaszoltak a kérdéseinkre, és úgy általában figyeltek egymásra. Tisztáztuk, hogy amit itt elmondanak, az itt is marad, nekünk nem kell senkinek beszámolnunk, és nem is fogunk. Még sikerült eljutni a Városligetbe is gyalog, lázadás nélkül, beszélgetni meg mászkálni, aztán szépen hazamenni. Majd elbuszoztunk együtt a Normafához, sétáltunk két kilométert, lejöttünk a libegővel, és mindenki nagyon szerette egymást - nem szakadt le a drótvezeték, és mindannyian életben maradtunk

Az első alkalom után próbáltunk közösen szabályokat is felállítani, amibe a füvezés is beletartozott. A mi óránk háromnegyed tízkor kezdődött, de akkorra a fél társaság már beszívott a mosdóban, és nem lehetett úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azt nem értettük, hogy hogy lehetett az, hogy ez csak nálunk volt napirenden, más órákon nem került elő.

Bizalomvesztés

Október elején, egy tesióra előtt három fiú szólt a tornatanárnőnek, hogy nem érzik jól magukat, és nem akarnak tornázni. Általában senki sem érzi jól magát és senki sem akar tornázni, de most nem volt bent az iskolaorvos, a tanárnő meg hívta a gyermekügyeletet. Gyermekügyelet sem volt, végül a gyermekmentő jött ki, aki, miután látta a jelentősen kitágult pupillákat, arra következtetett, hogy a gyerekek kábítószert fogyasztottak, és neki ezt kötelessége volt jelenteni a rendőrségnek. Kijött a rendőrség, és vele együtt megérkezett a tévé is. Miért jelenik meg a tévé egy teljesen hétköznapi eseményen? Véletlen egybeesés lehet, hogy aznap több helyen is cikkek jelentek meg a sajtóban az új drogstratégia vitájáról.

A fiúkat elvitték az öt sarokra lévő kórházba, majd kiengedték őket, és késő estig ültek még bent a rendőrkapitányságon.

A következő héten az órán, bár csak egy fiú volt ott a háromból, megkérdeztük az osztályt, hogy mondják már el, hogy mi történt, mert tőlük még nem hallottuk. Vonogatták a vállukat, meg félszavakkal válaszoltak, amíg végül csak kinyögte Z, hogy minek kérdezgetjük őket, amikor úgyis mi köptünk. Ott akkor pár pillanatra tényleg elhallgattunk, mert ez minden képzeletünket felülmúlta. Nagyon-nagyon szürreálisnak tűnt. Lassan aztán elkezdtük velük összerakni, hogy mégis mit gondolhatnak, és D. arra jutott, hogy nem köphettünk mi, mert akkor már megtettük volna egy hónapja is. Valahogy sikerült indulásra bírni őket, hogy menjünk ki a Margitszigetre, mert süt a nap, és főleg azért, hogy kijussunk a friss levegőre, és egy kicsit mi is megnyugodjunk.

Haladtunk lefelé a Dohány utcán, a villamoshoz, és odajött hozzánk G cigizve, és megkérdezte, hogy hová hányjon. Egyikünk hisztérikusan mondta, hogy ne rá, hanem inkább a csatornába. Az előző órában történtekkel voltunk elfoglalva, nem igazán érdekelt, hogy neki meg most éppen mi baja van, amikor éppen benne vagyunk egy nagy bizalmi válságban. De persze elmondta, hogy babát vár, és majdnem két hónapos terhes. Arra a kérdésre, hogy akkor így tizenhat évesen mit is szeretne, azt mondta, hogy lányt.  A következő sarkon mellénk penderült a barátnője is, aki rákérdezett, hogy elmondta-e, hogy mi a helyzet, és aztán elújságolta, hogy ő is terhes. Még mindig nem értük el a villamosmegállót.

A Margitszigeten a lányok napoztak a padokon, a fiúk bújócskáztak, méghozzá úgy, hogy kő-papír-ollóval döntötték el, hogy ki kivel van, nekünk biztosan nem csinálták volna meg, de magukat szépen megszervezték. Mi ketten próbáltunk magunkhoz térni a sokkos állapotunkból. Párhuzamos valóság.

A két hét múlva esedékes alkalomra is terveztünk valamilyen kirándulást, de azzal nem számoltunk, hogy az érintett három fiúból kettő hiányzott a múltkor. Most itt voltak. Úgy tűnt, hogy hiába szenvedtük végig az előző alkalmat, semmi értelme nem volt. A véleményvezér X., akiről még az év elején úgy tűnt, hogy remekül együtt fogunk működni, és még azon poénkodott, hogy vele 18 év alatt már minden megtörtént, most már csak dolgoznia kell, kitartott amellett, hogy mi szóltunk, és leárulózott meg lekurvázott minket. Mindezt csendesen, mert mondta, hogy nem kiabál velünk, mert lányok vagyunk. Megint megpróbáltuk az előző alkalommal lefolytatott gondolatmenetet elővenni, hogy ha tényleg mi voltunk, akkor miért most köptünk volna, és nekünk ez miért lett volna jó, de nem hittek nekünk és egy támogatónk sem maradt. Súlyos falak ereszkedtek közénk, totális bizalomvesztés.

Vége főcím

Innentől kínszenvedés volt az év. Nagyon nehéz volt újra kapcsolatba kerülni velük. Nem mentünk szinte sehova, rajzoltunk bent, meg filmet néztünk, vagy a pufikkal verekedtünk. Egyszer még lementünk páran hógolyózni, az jó volt, és feltúráztunk a Gellérthegyre, az is jó volt, meg az Állatkert is.

Közben az iskolából kirúgták X-et, B-t fegyelmivel. B-t konkrétan azért, mert aludt történelemórán. F. magától ment el, kilépett, mert megunta, inkább benzinkutas lett, és albérletbe költözött. A többiek azt mondták, hogy neki bejött az élet. Mi csak azt érzékeltük, hogy egyre kevesebb gyerek van az órán.

A hat lányból egyetlenegy maradt a tanév végére. Eltűntek, nem jöttek többet, nem tudjuk, hogy mi történhetett velük. E.-t karácsony után nem láttuk többet, az osztálytársai szerint szökésben van, és ezt onnan tudják, hogy fent van a police.hu-n.

A kettő lány közül, aki babát várt, az egyik rosszul lett az iskolában és elvetélt, de azóta újra teherbe esett, és nemsokára szülni fog.  A másik kislány minden bizonnyal már anya. 

X-et pedig viszontláttuk az egyik tehetségkutató válogatóján.