Itt van egy dél-amerikai ország rendszerváltása. 1988-ban volt, és máris film készült róla. Hogyhogy máris? Hát ahhoz képest mindenképpen máris, hogy Magyarországon rendes politikai drámát nem csináltak az átmenetről: a rendszerváltás Magyarországa legfeljebb kulissza a Moszkva tér című filmben, de nem főszereplő. Maga a rendszerváltás sem a politikai illúziók, sem az azokból való kiábrándulás szempontjából nem lett nagyjátékfilmmé.

A chilei rendező témafeldolgozása arról árulkodik, hogy az aktuális chilei érzület talán az lehet, hogy 1988-ban az Augusto Pinochet elleni népszavazás sikerével ott sem a Kánaán rendezkedett be, és a politikai átmenet ott is ellentmondásokkal terhelt (gondoljunk csak arra, hogy 1998-ig a hadsereg parancsnoka, majd szenátor - és a megkésett és eredménytelen felelősségrevonási kísérletre).

Maga a film a Pinochet-ellenes szivárvány-koalíció fiatal reklámszakemberének (Gael Garcia Bernal) szemével mutatja a diktátor-elnök mandátumáról szóló népszavazási kampányt, amelynek eredményeképpen az öreget majd eltávolítják. A film csak egyes pontokon enged a kísértésnek, hogy az igazság győzelméről szóló propagandába giccsüljön bele – ha jobban megnézzük, akkor elég sok iróniával mutatja be a politikai marketing felszínességét és azt, hogy ezen a sekélyes szinten nem igazán lehet egy jobb országról szóló alternatívát megfogalmazni.

Leváltani Orbánt, mint Pinochetet?

A film egy igazi chilei témával van jelen a legjobb külföldi film Oscar-jelöltjei között, de az biztos, hogy a magyarországi vetítések (a magyarhangya jóvoltából) többletjelentéssel fogják gazdagítani a filmet, hiszen a Pinochet elleni kampány különféle ellenzéki erők kényszerű összefogásáról, a „Nem” üzenetéről, mint legkisebb közös többszörösről és egy Dávid és Góliát-küzdelemről szól. Maga a filmre vitt kampány is szolgál azonosulási pontokkal (több dal és skandálás rímel a Nem tetszik a  rendszer és a ki nem ugrál, Hoffmann Rózsa-jelszavainkra).

Az ellenzéki érzületű magyar állampolgár tehát, ha akar, lelki muníciót is szerezhet magának a filmből. Csakhogy.

A Pinochetet leváltó „összefogáson” túl a párhuzamok már nem fognak működni. Az pedig borítékolható, hogy a filmről szóló gondolkozás a párhuzamok meglétéről vagy hiányáról fog szólni, ha rövidre zárva ránk vonatkozó tanulságokat akarunk levonni. Akármilyen dicstelen volt a fülkeforradalom, az politikai minőségét tekintve nem egy katonai puccs, mint Pinocheté. Orbán népies retorikájú, de antiszolidáris unortodoxiája nem a neoliberális chicagói fiúk által megálmodott pinocheti út, a magyar ellenzéket nem megkínzottak, eltűntek és kivégzettek hozzátartozói alkotják, hanem a reformközgazdászból lett rendszerváltás establishmentje is. Ettől még persze Orbánisztán szar, csak hát másképpen szar.

Politikai thrillert a Jurta Színházról Kis János szakállával!

Valami egyébről azonban még szólhat a film. Az erőszakos hatalomalapítást követő konszolidációs puhítás, a szabadságjogok hiányának pótlása relatív gazdasági prosperitással és jóléttel, emlékeztethet minket az egy évvel a pinochetizmus után kiszenvedő kádárizmusra. Ahogyan az átmenet morális rendezetlensége és a régi elitek továbbélése is ismerős. De ez már nem csak a nézőnek, az állampolgárnak üzenet, hanem a magyar filmesnek: nem készült játékfilmes, átélhető elbeszélés a rendszerváltás eufóriájáról, hazugságáról és a csalódásról. Ebben, úgy tűnik, Chile picit előrébb tart.