A totalitárius fogalmának használata ma még egyiknek látszik abból a kevés konszenzusból, amiben a magyar rendszerváltók egyetértenek. Magyarországon ez a „polgári minimum” szellemi csuklógyakorlata, amivel gyors egymásutánban mindkét diktatúrát el lehet ítélni (a sajátunk elítélésének jutalmaként a másikét is) - ez köthet összes Fideszest SzDSz-essel, ez az, ami miatt Anne Applebaum a Terror Házába látogat, amiben egyetért Ungváry Krisztián és Schmidt Mária, és ez az, ami az antikommunista magyar jobboldalt valami nyugatihoz, a reagan-i antikommunista hagyományhoz kapcsolja. Egyike tehát ellentétekre épülő politikai életünkben azoknak a dolgoknak, amik szimpatikus módon egyetértéshez vezethetnek. Ez a poszt egy ilyen szimpatikus dolog ellen érvel, ezért ellenszenvet is kiválthat. Pedig létezik "revizionista" történészi irodalom, amely számára a totalitárius fogalma egy elnagyolt tévedés, a hidegháborús politikai propaganda egy eleme, amelynek célja a nyugati típusú demokrácia morális igazolása, de amely a történelemre kíváncsi józan ész számára haszontalan. Az anti-totalitárius konszenzust nálunk ma még csak néhol kérdőjelezik meg, és azok is csak múltjukat mentegető egykori kommunista hatalomgyakorlók vagy újnácik. A totalitarizmusnak nem is elsősorban elméletéről, hanem az ezzel a szóval élő politikai attitűdről szól ez a poszt.

Mi totalitárius?

A totalitárius köznapi értelemben és a történeti emlékezetben egy politikai rendszerezés egyik pólusa. A huszadik század két totális államának eltérő hosszúságú diktatúráját értjük alatta: a nemzetiszocialista és a kommunista rezsimet. Ők lennének az igazi, a telivér totalitárius államok, ezekhez képest vannak tisztázatlan jegyek alapján megkülönböztetve enyhébb tekintélyelvű formák, majd a paradicsom, a biztos kikötő a vérengzés, likvidálás és elnyomás viharos tengerén: a demokrácia, a plurális és/vagy nyitott társadalom, ahol nem lehet etnikai- vagy osztályerőszak.

A fogalommal kezdetben az olasz fasizmus ideológiája magát írja le, a parlamentáris rendszerek tagadásaként - azzal az igénnyel, hogy a monolit állami akarat legyen az első. Ironikus, hogy ma az olasz fasizmusra mégsem mint a totális állam őstípusára emlékezünk, hiszen az egy gulágok és hatékony gondolatrendőrség nélküli kedélyes latin cuccnak tűnik, amely legalább nem tömeggyilkos. És óvatosak is lehetünk, mert ebben az esetben egy diktatúra önleírásáról van szó, amely inkább a szándékokról szokott árulkodni, mint a tényekről.

A totalitarizmus népszerű elméletét Hannah Arendt dolgozza ki abban a formában, ahogyan azt a köznyelv ma érti. A náci és kommunista hatalomgyakorlásnak, a csőcselékké vált (gyökértelen?) tömeg alávetésének azt a formáját azonosítja ilyenként, amely az alattvalók teljes alávetését követeli, ahol a semlegesség nem elfogadható, a rajongó lelkesedés a minimum és az élet minden területe a politikai uralom alá van vonva, a terror mindennapos eszköz lehet. Később  - Arendt nyomán - a totális állam köznyelvi értelme a koncentrációs tábor és a gulág szimbólumaira szűkül, majd a hidegháborúban azt a nyugati törekvést szolgálja, hogy az Európában akkor még népszerű kommunizmust (Szovjetuniót) azonosságra hozza a nemzetiszocialista Németországgal.

A könyvtárnyi irodalmat nem áttekintve, a legkisebb közös többszörös elve alapján (Brzezinski és Carl J. Friedrich) egy totalitárius uralomban:

· utópikus, kötelező ideológia van;
· egy tömegpárt, annak bürokráciája és egyszemélyi vezető van;
· fegyveres erők kizárólagos irányítása van;
· a tömegkommunikációt kizárólagosan irányítják;
· rendőri ellenőrzés és erőszak van;
· központi gazdaságirányítás van.

Ha közelebbről szemügyre vesszük, a fenti katalógus a hatalomgyakorlás több ezer éve általános eszközeit sorolja föl, amely részben ott is megvan, ahol nem gondolunk totális államra, részint pedig nincs meg számos olyan országban, ahol azért ettől függetlenül nem szeretnénk élni. A totalitárius definíció csak újra elnevezi ezeket az eszközöket, katalógusba rendezi és azt mutatja ki, hogy itt valami lényegesen és morálisan másról van szó.

Hatalomgyakorlás a demokráciában?

Pedig 1961-ben Párizsban  tömegeket lőttek le az utcán, a britek hét évvel Auschwitz felszabadítását követően koncentrációs táborokat építettek Kenyában (mindezekről lásd Melegh Attila kiváló írását). A totalitarizmus elmélete más típusú birodalmakról (gyarmatok) nem is enged említést. A rendőrhatósági megfigyelés 9/11-et követően jogilag és technikailag is igen intenzív az USA-ban, a szólásszabadság gyakorlását titkosszolgálati eszközökkel is üldözik, a tömegmédia teljes iparága igen jól ellátja az uralkodó rendszer igazolását. Persze lehet azt mondani, hogy az a totális állam, ahol minden feltétel egyszerre teljesül, de ez vajon jelenti-e a hatalom tényleges totalitását? A sztálinizmus terrorja egyesek szerint a nagy országhoz képest gyenge állami hatalom bizonyítéka.

Ha az összehasonlító módszert választjuk, akkor szükségképpen olyan eredményre jutunk, amit a morális kérlelhetetlenség hívei relativizmusnak tartanak majd. De a "totalitáriusnak" nevezett mozzanat megléte úgy tűnik, nincs összefüggésben a társadalomszervezési rend által okozott szenvedéssel, terrorral, népirtással, deportálással, mentális elnyomással. A totalitárius jelző egyszerűen nem méri meg egy társadalomszervezési mód elfogadhatatlanságát A „totalitarizmus” módszerei, amelyek az erőszak különféle testi és szellemi formáit jelentik, általában vannak a hatalomgyakorlásnak és a hatalomgyakorlásnak ezeket a módszereit különféle kihívások és rutinok bárhol beélesíthetik vagy cserélhetik le egy másikra. Továbbá a totalitarizmus fogalma a neolib globalizáció valódi hatalmi dimenzióit tökéletesen elfedi. Egy olyan világban, amit ennek a globalizációnak a válsága határoz meg, a totalitarianizmus elmélete alapján nem lehet tájékozódni.

Lehetséges-e totalitarizmus?

Megközelíthetjük a kérdést másképpen is. A hatalom mindig a sokféleséget akarja uralni, totális uralomra ugyan akarhat törni, az élet minden szegmensét akarhatja uralni, de pont magából a hatalom természetéből következik, hogy az csupán töredezett és részleges lesz és szükségképpen kiváltja az ellenállás formáit. A totális alávetés lehetetlensége éppen a magyar ’56 kapcsán mutatkozik meg, mert a papírforma szerint a totálisan alávetett társadalom nem lett volna képes önszerveződésre. Arendt a magyar ’56 miatt ír egy új fejezetet a totalitarizmus gyökerei c. munkájához.

Antonio Negri szerint a hatalom nem irányítás, hanem viszony, egységek közötti harcban előállt viszony. A "hatalom” és a válaszul föllépő ellenerő viszonya. A hatalmat ilyen értelemben megszerezni nem is érdemes és nem is lehet, hiszen legfeljebb több vagy kevesebb hivatalossággal, több vagy kevesebb intézményesültséggel bíró hatalmak vannak. Foucault hatalomfogalmában a hatalom szubsztancia nélküli, egy viszonyban tételezett és amúgy is mindenhol jelen van.

A plurális demokrácia igazolása?

A XX. század egyes diktatúráit totalitáriusnak nevezni és ezzel különböztetni meg a demokráciától vagy az autoriter rezsimektől: teljes félreértése a hatalomnak. A hatalom ugyanis természeténél fogva képtelen totalitárius lenni. Hatalom és hatalom között - totalitárius vagy demokratikus irányítás között - ilyen értelemben minőségi különbség nincsen, csupán fokozati.

Az a tény, hogy a szörnyű huszadik század kegyetlenségeit úgynevezett totalitárius államok számlájára írjuk és ebből értjük meg, nem más, mint a jelen és a nyugat politikai berendezkedésének önigazolása. A totalitarizmus elméletét nyugaton már a hatvanas évektől korrigálja egy „revizionizmus”, és a dolog iróniájaként már a revizionizmus revizionizmusa is megszületett.

Sajátos közép-európai vonásként azonban nálunk a rendszerváltás után is továbbél a hidegháborús történelemszemlélet egy darabja, amely persze visszahat és nyugaton is meghosszabbította az elmélet életét. Nálunk ráadásul egy másik hatalmi befolyásnak ágyaz meg: a szabadság éltetésével a rendszerváltáskor társadalmi katasztrófákat hozó neoliberalizmus helyi legitimációjának az alapját vetik meg. 

Mégis: nincs többfajta minőségileg nagyon különböző hatalom, amelyben az egyik plurális, a másik pedig totális. Ezek inkább hangsúlyok és egymáshoz képesti viszonyok. Ha a bűnre kérdezünk rá: gyilkos, terrorisztikus és elnyomó rendszerek a feltételezett totális formától függetlenül is azonosíthatóak. Pont ezért a totalitarizmus fogalmának elvetése nem a nemzetiszocialista vagy kommunista bűnök elmismásolását jelentik, hanem annak belátását, hogy a bűnök éppen úgy bűnként történnek meg a nem-náci, nem-kommunista, nem totálisnak nevezett politikai rendszerekben is. Azt sem jelenti ez, hogy mindenhol és mindenkor ugyanaz lenne a hatalomgyakorlás módja, de azt igen, hogy a különbség okai inkább esetlegesek, kulturálisak (a kulturális nem egy eleve elrendelés, hanem van benne szabad emberi részvétel), tehát olyan okok, amelyre a történelemre érzékeny közelítések mindig is figyeltek. A fent leírtak azt sem jelentik, hogy állampárt, egypárti állam, többpárti politikai rendszerek, állami vagy piaci erőforrásirányítás között ne lenne különbség. De azt jelenti, hogy ez a különbség mindig csak fokozati, nem pedig minőségi, és azt is jelenti, hogy önmagában nem egy morális különbségtétel alapja.

(kép forrása)