A szerzők szíves engedélyével szó szerint másodközöljük Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton (FAM) írását az Apu azért iszik, mert te sírsz blogról, mivel mélyen egyetértünk a poszt tartalmával és a pontos helyzetelemzéssel.

Nemrég három szélsőjobboldali alkotó tevékenységét jutalmazta állami kitüntetéssel a kormány, ennek nyomán hatalmas felháborodás- és tiltakozáshullám árasztotta el a médiát. Az ország újra kettészakadt, mint minden ehhez hasonló esetben: a balliberálisok hüledeztek, felháborodtak és náciztak, az ellenoldal védelmezte magát és liberálisozott egy kicsit, a szélsőjobb pedig kedvenc szokásának engedve zsidózott és nemzetárulózott. És persze, mint mindig, olyanok is indulatosan megszólaltak, akik talán egyetlen Szaniszló-performanszot se láttak életükben, továbbá a Kárpátia egyetlen dalát se hallották. Mindenki leírta mindazt, amit húsz esztendeje minden ilyen ügyben le szokás írni. Olvashattunk a hazai szélsőjobb erősödéséről, a Fidesz-kormány fasizmusáról, arról, hogy ez mekkora gyalázat, ahogy arról is, hogy a liberálisok már megint túlérzékenykednek, illetve, hogy azok a rohadék zsidók már megint náciznak. Eközben a forint árfolyama rég nem látott mélypontra zuhant.
Huszonhárom éve folyamatosan Táncsics-díj szerű ügyek borzolják a hazai kedélyeket. A téma lerágott csont, ráadásul a három díjazott egyike, Szaniszló Ferenc az óriási hazai és külföldi felháborodás hatására (vagy talán még inkább Balog Zoltán miniszter nyomására) vissza is adta a díjat. A fontos kérdés sokkal inkább az, hogy miért tették ezt Orbánék? Miért jó az nekik, ha az ellenük lépten-nyomon felhozott balliberális vádakat szinte mindenben igazolják? Ennyire hülyék lennének? Nyilvánvaló, hogy ezt a lehetőséget nem zárhatjuk ki. Lehet, hogy az ilyen díjazásosdi inkompetens faszkalapokra van rábízva, akik hallottak valamit arról, hogy milyen faszán hazafias a Kárpátia, a Szaniszló meg mennyire keményen beolvas a világnak, és most a magyar hagyományt kell támogatni, ezek meg itt ennek az őrizői, szóval ki kell őket tüntetni, Zolikám! Eközben pedig azt se tudják, hogy kik ezek.

Lehetséges, hogy az ok ilyen egyszerű. Kínálkozik ugyanakkor egy másik magyarázat. Ennek megértéséhez azonban előbb fel kell vázolni, milyen is a hazai hatalmi szféra jelenlegi helyzete. Magyarországon momentán kétféle politikai erő van.

    Rendszerpártok (Fidesz-KDNP, MSZP, Együtt 2014)
    Rendszerkritikus/rendszerellenes pártok (Jobbik, LMP)

A "rendszer" a jelenlegi szóhasználatban nem a kapitalista gazdasági rendszert, a polgári társadalmi rendszert vagy a négy évenkénti választáson alapuló képviseleti demokrácia politikai rendszerét jelenti, hanem az elmúlt húsz évnek a bal- és a jobb oldal váltógazdaságán alapuló, korrupt hatalmi rendszerét. A húsz év tapasztalata az, hogy a rendszerpártok sajátos szimbiózisban élnek. Érdemes tudatosítani, hogy aki ma Magyarországon az MSZP-re szavaz, az a Fideszre is szavaz, és aki a Fideszre szavaz, az az MSZP-re is szavaz. Egy rendszerpárt ellen nem lehet úgy szavazni, hogy a másik rendszerpártra szavazunk, csakis úgy lehet, ha a rendszer ellen szavazunk. Ha egy rendszerpárt a másik rendszerpártnak adja át a hatalmat, csak látszólag bukik meg, valójában a továbbiakban is jól jövedelmező parlamenti helyeket, a hatalmi elitben való további jelenlétet, busásan megtérülő önkormányzati pozíciókat, polgármesteri székeket, bizottsági tagságokat, kapcsolati tőkét és állandó médiajelenlétet birtokol. Mindez számára négy, de legfeljebb nyolc éven belül garantált visszatérést jelent a kormányzati hatalomba. Ha azonban a rendszerpártot a rendszerrel együtt buktatja meg egy rendszeren kívüli és a rendszerrel szemben álló erő, úgy a hatalom elvesztése teljes és visszafordíthatatlan, a hatalomba vissza többé nem vezet út.

Egy rendszerpárt számára összehasonlíthatatlanul a kisebbik rossz, ha a rivális rendszerpárt győzi le, hiszen így az elpártolt szavazó a politikai libikókán marad. A legfontosabb cél tehát: nem szabad engedni a választót, hogy leszálljon a libikókáról! A libikóka ideológiája a kétosztatú polgárháborús retorika: nácizás vs. komcsizás, zsidózás vs. antiszemitázás, idegenszívűzés vs. mucsai parasztozás, Európából való kirekesztés vs. magyarságból való kirekesztés, Orbánozás meg Semjénezés vs. Gyurcsányozás meg Bajnaizás és így tovább. Minden konfliktus, ami ezen a polgárháborús libikókán tartja a magyar társadalmat, hasznos a rendszerpártok számára, ahogy káros a rendszerellenes pártoknak. A fenti logika akkor is - sőt annál inkább - működőképes, ha a Jobbik sajátosan negyvenes évekbeli retorikájával maga is részt vesz a polgárháborús érzelmek és indulatok felszításában.


2013-ban Magyarországon a bizonytalanok valamint a pártot nem választók száma a Harmadik Köztársaság története során a legmagasabb. Ugyancsak jelzi a rendszer lejáratódását, hogy a politikusok soha nem voltak még ennyire népszerűtlenek. Míg a '90-es években a harminc-negyven százalékos mutató az adott politikus népszerűtlenségét jelentette, addig ugyanezzel ma egy politikus már népszerűnek számít. A rendszer és pártjai soha nem voltak még ilyen veszélyben: széles tömegek lakják az országot, akiket már nem képesek megszólítani. Ezeket a tömegeket bármikor becsatornázhatja egy rendszerkritikus erő, a rendszerpártoknak pedig ezt minden áron meg kell előzniük.

Ha egy rendszerpárt politikája kiüresedett, ha nincsenek már elvek, miközben eredmény sincs, még mindig ott a másik rendszerpárt, mint mumus. "Szavazz ránk, mert mi vagyunk a kisebbik rossz! Lehet, hogy nem értünk semmihez, mindent elkúrtunk, és el is fogunk, a programunk hazug és érdektelen, korruptak vagyunk és arrogánsak, mindent ellopunk, ami nincs lecsavarozva, de már csavarhúzónk is van, tudjuk, hogy utálsz minket, de nem baj, igazad van, mi megértünk, csak most még szavazzál ránk, mert különben jönnek ők, és akkor vége a nemzetnek, az országnak, a gazdaságnak, a kultúrának, a demokráciának, az életnek." Egyik rendszerpárt a másik hitványságából merít legitimitást, toboroz híveket, aktivizál szavazókat. Ez a működés azonban az utóbbi időben akadozni látszik. A rendszer lassan elveszti híveit. Egyrészt mert felnőtt egy új, nem az államszocializmusban szocializálódott generáció, amelynek tagjai már nem olvasnak újságot, helyette ott van számukra az internet, és vele egy tágabb világ, ahol nem csak a rendszerpártok kapnak szót, másrészt meg kurva unalmas ez a libikóka immár azoknak is, akik sokszor szavaztak korábban a náci/bolsi démon ellen. Két rendszerkritikus párt is megjelent a parlamentben. Mit tehet egy rendszerpárt ilyen esetben? Egyetlen dolgot: igazolja a másik rendszerpárt állításait, s vele a rendszert, a kétosztatú polgárháborús ideológiát. Rövid távon talán veszít az ügyön, de hosszú távon biztosan nyer. Ugyanis nem az az érdekes, hogy ő esetleg most megy, hanem az, hogy a rendszer marad.


A be nem gyógyuló sebek időről-időre zajló szisztematikus feltépése valójában a rendszer szükséglete. A holokauszt-sérültségre, a Trianon-traumára valamint az összes egyéb történelmi sérelemre való gátlástalan bazírozás a magyar hatalmi elit legfőbb politikai tevékenysége. Ezért kell a cigányokat állatoknak nevező cikket publikálni országos napilapban, ezért kell zsidólistát készíteni. És igen, ezért kell kitüntetni olyan figurákat, akikről pontosan tudható, hogy ki fogják csapni a biztosítékot. El kell érni, hogy a zsigeri ellenérzések az elviselhetetlenségig fokozódjanak, hogy még a legkiábrándultabbak is bevonódjanak a polgárháborús diskurzusba, és elmenjenek szavazni. El kell érni, hogy a politika ne a gazdaság helyzetéről, ne a kormányzás mérlegéről és ne az ország sorsáról szóljon, hanem a huszadik század kollektív traumáinak az újra és újra átéléséről. El kell érni, hogy még azok is, akiknek régóta elegük van ebből a mesterségesen felélesztett és fenntartott kuruc-labanc háborúból, álljanak oda az egyik oldalra. Ha nem megy, semmi baj, rátesznek még egy-két lapáttal, és akkor még a húsz éves hatalmi szisztémát leleplező, az ellen cikkező néhány józan és független értelmiségi is beáll a sorba. Ha a feltépett seb nem fáj eléggé, sót hintenek rá, és a rendszer ellen létrejött kezdeményezések menthetetlenül elhalnak vagy csődöt mondanak. Mindig megvan az a tűréshatár, amit ha átlépnek, akkor nincs többé se harmadik út, se független értelmiség, se zöld gondolat, se szociális érzékenység, se rendszerkritika, se gazdasági alternatívák, semmi egyéb, csak a történelmi sérelmek: Erdély, Trianon, magyarság, Recsk, Auschwitz, ötvenhat, nácik, zsidóság, cigányok, libsik, komcsik és hazátlanok. Mindenki beáll a csatasorba, neveltetésének függvényében az egyik vagy a másik oldalra, hogy leszámoljon a gonosszal, és így ostoba fejjel igazolja, erősítse azt, pontosabban magát a rendszert.


A következő választásig minden meg lesz gyalázva. A Gulágon és Kistarcsán raboskodó, az Andrássy út 60. pincéiben agyonvert, ukrajnai munkaszolgálaton aknaszedésre küldött, a Don-kanyarnál megfagyott, Auschwitzban elégetett, kuláklistára tett, kitelepített és deportált, kirúgott és megfigyelt, kisemmizett és bebörtönzött apáink és anyáink, nagyapáink és nagyanyáink, dédapáink és dédanyáink csontjain fognak taposni, csak hogy nehogy képesek legyünk leszállni a libikókáról.

A rendszer lényegében megbukott, de még balzsamozza magát. Innentől kezdve két dologról szólhat a politika Magyarországon:

1. A bukott rendszer haláltusájáról, vagyis arról, hogy a politika minden téren, vagyis a gazdaságban, az oktatásban, a kultúrában, a közgondolkodásban és a jogállamiságban egyaránt deficites.

2. A hideg polgárháborús konfliktusok újratermeléséről.

Ami bukás a rendszerpártoknak, az fennmaradás és működés az országnak. Ami fennmaradás és működés a rendszerpártoknak, az bukás az országnak. A rendszerpártok hazaáruló, nemzetvesztő politikát folytatnak, egyéni és csoportérdekekért álkonfliktusokat gerjesztve mondják fel a nemzeti érdekek valódi képviseletét.


A hideg polgárháborús konfliktusok öncélúnak látszó provokálása a rendszer érdeke és az ország ellenérdeke. A szemérmetlen hangulatkeltésre, az emberi normákat alulmúló pszichológiai támadásokra adható egyetlen helyes válasz az, ha a választó lezárja az érzelmi csatornáit. Nem engedi magát provokálni, mert tudja, hogy a lelki-pszichés örvénybe való bevonódással a komfortos közérzeténél sokkal többet veszíthet: egy egész országot. Csak akkor lesz esély a rendszer leváltására, ha a rendszerpártok nem tudnak többé rájuk leadott szavatokat kicsikarni a választókból, vagyis mindnyájunkból azzal, hogy őseink csontjain taposnak.