Míg a diplomás elvándorlás körül óriási csinnadrattát csap az értelmiség, amikor már őt is hátrányosan érintheti, addig a folyamat korábbi szakaszában, amikor a szakképzettek álláslehetőségei szűntek meg, az vagy nem érdekelte, vagy hatékonyságnövelésként tekintett rá és a liberális dogmáknak megfelelően üdvözölte. Az egyetemistáknak is elsősorban nem a röghöz kötés ellen, hanem a magasabb munkabérért és egyáltalán a munkalehetőségért kellene tiltakozni és harcolni – perspektívát ugyanis csak az kínálna.

Fasza beszélgetésen vehetett részt, aki a Helyzet Műhely szervezésében ellátogatott a BME E épületébe. A társadalomelméleti kontempláció most igazán egy népszerű  - ismét sok sóhajtozást (itt és itt) kiváltó –  témáról, a (diplomás) elvándorlásról szólt. Melegh Attila demográfus, társadalomkutató és Léderer Dániel „fejvadász” lettek volna hivatottak a témát több oldalról megvilágítani, de - be kell vallani - elsősorban Melegh Attilától kaphattunk érdeklődést is felcsigázó újdonságokat, aki a mostani kivándorlási pánikot – ha nem is oszlatta el, de megpróbálta évtizedes adatsorokkal (ENSZ, KSH) kontextusba helyezni.

A magyar elvándorlás a nagy migrációs folyamatokban

A magyar migrációs tapasztalat a világ többi részéhez viszonyítva eleve igen szegény, ezért is kelthet nagy társadalmi, érzelmi reakciót. Egy migrációs tendencia felépülése mindig hosszú és kumulatív folyamat – ebben a tekintetben a 2011-es magyar kivándorlási adat sem az Orbán elől menekülők hadát jelenti, hanem az uniós csatlakozás óta eltelt munkaerőpiaci- és bérviszonyok logikus beérésének köszönhető. Azok az ENSZ-adatok, amelyekből Melegh kiindul - bár a migránst egy problematikus meghatározással fogják meg (olyan külföldi, aki egy évnél többet tartózkodik egy másik országban, de nem lesz annak állampolgára) -, de az azonos módszertan miatt mégis lehetővé teszik az összehasonlítást.

A globális színtérből két érdekesség: míg Amerika egyértelműen és tartósan befogadó kontinens, addig Európa egészen az ötvenes évekig (!) kibocsátó régió és onnantól kezdve, csak most lesz először tömegesen befogadó. A koloniális rend lényege éppen az, hogy nincsen, nem lehet elvándorlás, például Kelet-Ázsiából - ez a népességmozgás csak a gyarmati rend végével kezdődhet el. Magyarország kibocsátó és befogadó profilja pedig alapvetően mindig leköveti az európai középértéket. Tehát a kivándorlásunk semmiképpen nem egzotikum, sőt az az út sem, amit Magyarország bejár: kibocsátóból befogadó (és akár újra kibocsátó). A népességmozgás egyik fő kísérője, hogy a befogadó országok a világátlag GDP-jénél mindig fejlettebbek. Erre figyelemmel is a politikai klíma, vagy direkt adminisztratív eszközök csak kivételesen gyakorolnak befolyást a migrációra (például olyan önellenható módon, mint a határzár, ahol is az esetleg időleges kitántorgó soha nem is jön vissza). Még az 56-os emigráció - ami par excellence politikai emigrációként él az emlékezetben - is a hagyományos magyar migráns szakmáknak és társadalmi csoportoknak a hagyományos kivándorlási célországokba történő kiáramlását jelentette. A migráció mint makroszerkezet nem tud egyebet tenni, mint reagál a gazdasági pozícióra.

Ebben a viszonylatban nem is Magyarország az érdekes eset, hanem azok az országok, amelyek tartósan és mindvégig kibocsátók maradtak: Románia, Albánia, Törökország, Bulgária. Itt ráadásul igen jelentős a hazautalt jövedelmektől való függőség és a szociális ellátórendszerek végveszély közeli állapota is aggasztó, mivel az elvándorlás műfaja a fiatalabb korosztályok sajátja. Eközben számos olyan köztes ország is van, amelyik egyaránt rendelkezik jelentős külföldön élő állampolgárral, miközben nála is letelepedtek külföldi állampolgárok (Ausztria). Innen nézve Magyarország esetében nem is az a kérdés, hogy miért van elvándorlás – az lenne a csoda, ha nem lenne – hanem az, hogy miért nem váltunk éppen annyira bevándorlási célponttá is. Míg az EU-ban a népesség arányában kifejezve 5-7% bevándorló él, Magyarországon ez a szám 1,4% - mindeközben a migráció intenzitása globálisan nő. EU-állampolgárok más EU tagállamban a népesség 13,5% teszik ki, míg nem EU-állampolgárok az EU-ban mintegy 20%-ot. A migráció struktúrája is jellemző: fiatalok, magasabban képzettek, mint a befogadó átlaga, de képzettségüknél a befogadó országban alacsonyabb státuszban foglalkoztatottak.

Elvándorlás-pánik - röghöz kötés?

A jelenlegi folyamatok egyrészt politikai eszközökkel nem kezelhetőek, nagy gazdasági szerkezetbe ágyazottan mozognak, másrészt a jelenlegi volumennél a magyar társadalmi reprodukciót még nem veszélyeztetik. Melegh becslése szerint veszélyes állapot akkor állhatna elő, amennyiben a jelenlegi magyar kivándorlás egyszer csak, hirtelen a duplájára emelkedne és szerkezete is kedvezőtlenebbre fordulna. Jellemző az értelmiségi perspektíva torzultságára, hogy míg a diplomás elvándorlás körül óriási csinnadrattát csap a munkahelyek hiányában kivándorlásra kényszerülő értelmiség és utánpótlása, addig a folyamat korábbi szakaszában, amikor a szakképzettek álláslehetőségei szűntek meg, az vagy nem érdekelte, vagy hatékonyságnövelésként tekintett rá és a liberális dogmáknak megfelelően üdvözölte. Pedig látni kell: ha valóban van fenyegető veszély, az nem a „dologtalan osztály” egyetemi vándorévei körüli ki - és visszavándorlások, hanem ha a szakképzettek nagy tömege hagyja el az országot. Mert akármilyen kizsákmányoló rendszerben is, de a tőke elsősorban erre a munkaerőre települ rá. Az egyetemistáknak is elsősorban nem a röghöz kötés ellen, hanem a magasabb munkabérért és egyáltalán a munkalehetőségért kellene tiltakozni és harcolni – perspektívát ugyanis csak ezek kínálnának.

Ezt követően beszélt Léderer Dániel, aki, bár saját vállalkozásának profilját becsületesen bemutatta, bántóan sokat hivatkozott a „tehetségre”, amelyet projektje a külföldi tanulmányok elősegítésével is gondozni hivatott. Nos, a tehetségre hivatkozó beszéd, miközben nem vesz tudomást arról, hogy a kulturális tőke nem érdemek szerint oszlik el - pláne nem az összehasonlításban is különösen igazságtalan és korán szelektáló magyar oktatásban - eközben a személyen kívüli tényezőkre vak liberális embertan szól ki belőle: mintha a „siker” nem társadalmi pozíciók, hanem valamilyen érdem kérdése volna.