Virágh Szabolcs írása

"Ez színtiszta politika!"

„Nem kell köszönni” – mondja Vekerdy Tamás, és felidéződik bennem kisgyermekkorom iszonyú szorongása édesanyám aggódó tekintetével a háttérben: baj van vele(m), mert nem köszön(ök) idegeneknek. A „nénik társadalma” pedig elvárja ezt, ahogy azt is, hogy napi hét órát nyugton üljek az iskolapadban, és engedelmesen bevegyem az antidepresszánst, ha a fehér köpenyes doktor úr azt mondja, különben kitagadnak az emberek, és szánalmas, megvetett páriaként fogom végezni egy mocskos kapualjban. De mi van, ha mindez csak egy grandiózus hipnózis, amiből akár fel is lehet ébredni, ha nem érezzük magunkat jól benne?

Komolyan komolyan vesznek?

Feldmár András Kanadában élő magyar pszichológus szereplései évek óta fix pontok szellemi közéletünkben, és a szokásos nagyelőadások mellett újabban egyre többször hív maga mellé vendégeket is, ami az esteknek határozottan előnyére válik. Oldódik az újat mondás kényszere (és lehetetlensége), valamint láthatjuk, milyen Feldmár egy kétszereplős, beszélgetős helyzetben, amelyben – még ha nem is terápiáról van szó – többet mutathat a sokat emlegetett másikra irányuló spontán figyelemből.

Míg Dolák-Saly Róbert vagy Fullajtár Andrea elsőre szokatlan választásnak tűnt, Vekerdy Tamás, a magyar alternatív pedagógia nagy öregje majdhogynem magától értetődőnek. 2013. május 30-án ugyanis két olyan ember beszélgetett az IBS színpadán, akik szakmájuk fősodrához képest furcsa, radikális véleményeket fogalmaznak meg; olyanok, akiket ennek ellenére – vagy éppen ezért? – rengetegen hallgatnak, miközben a döntéshozók ritkán hallgatnak rájuk, és akik lényegében – némi hangsúlyeltolódással persze – ugyanazt mondják.

És mit is mondanak immáron több éve, évtizede könyvekben, előadásokon vagy éppen a nem kevés emberhez eljutó Nők Lapjában? Talán így lehetne összefoglalni: mindenkit, akivel kapcsolatba kerülünk, komolyan kell vennünk függetlenül attól, hogy az illető hány éves, mi a társadalomban betöltött helye, milyen démonokkal küszködik vagy éppen milyen nehéz elviselnünk a viselkedését. Ebben a perspektívában a kötelező csendes pihenőt elutasító óvodás, a hiperaktívnak diagnosztizált „rossz tanuló” tizenéves, a családja szerint őrült, skizofrénnek címkézett felnőtt vagy a magatehetetlen, az élettől szabadulni akaró haldokló mindannyian egyedi, megismételhetetlen individuumok, akik ugyanúgy önmaguk kiteljesítésére törekszenek, mint bárki más, csak ennek módja összeütközésbe kerül valamely társadalmi normával. Ugyanis nem kell megveszekedett foucaultiánusoknak lennünk ahhoz, hogy belássuk: az iskola és a pszichiátria alapvetően normatív intézmények, amelyek a mindenkor fennálló rend konzerválására szolgálnak, és gyakorlatuk jelentős részét képezi a rájuk bízott emberek különböző fegyelmező eszközökkel végrehajtott kényszerítése bizonyos kanonizált viselkedésformák elsajátítására és produkálására.

Gyógyszerellek, megszerellek

Vekerdy – noha gyerekpszichológus – elsősorban az általa betegnek és a gyerekeket megbetegítőnek tartott iskolarendszer felől közelít, Feldmár célkeresztjében pedig a pszichiátria mint „modern inkvizíció” áll, értelmezésük azonban hasonló: az abnormálisként címkézett viselkedést olyan kommunikációnak látják, amely reakció egy patologikus, embertelen környezetre, és ily módon igazán hatékonyan csak rendszerszinten kezelhető. Ez lehet a család, az osztály, az iskola, és persze maga a személytelen társadalom – ugyanakkor az ezen rendszerekben hatalmi pozícióban lévő szereplőknek természetes reakciója és egyben érdeke is, hogy a problémát a közösség normáihoz alkalmazkodni nem tudó egyénben lokalizálják, így fenntartva a rendszer belső egyensúlyát. A „problémás” gyereket vagy felnőttet elküldik szakemberhez, aki majd jól meg(gyógy)szereli, és ha megjavult, visszatérhet a rendszerbe, amely megbetegítette. A globális gyógyszeripar Feldmárhoz hasonló kritikusai épp azt vetik az ipar működtetői szemére, hogy ezt a torz mechanizmust elégítik ki a társadalom egyre nagyobb szegmenseire kiterjedő medikalizációval, amely például a hiperaktivitásnak nevezett viselkedési tünetegyüttest már csecsemőkortól kezdve kémiai szerekkel kezeli.

Névszó helyett ige

Mindehhez társul egy olyan nyelvpolitikai gyakorlat is, amely a megnevezés mágikus erejével élve szavakat hoz létre bizonyos homályos állapotok, tapasztalatok leírására, ezáltal egyszersmind fixálva, megmerevítve őket. Feldmár tipikus példája a „skizofrén”, amelyhez – állítása szerint – az emberi élmények rendkívül széles skálája hozzárendelhető, miközben ezzel együtt egy ilyen diagnózis komoly következményeket is von maga után: innentől kezdve a környezet már a címkére (is) reagál, és az identitásképző elemmé válik az individuum számára. Feldmár szempontjából csak az látszik, amit az illető tesz, nem az, amilyen kategóriába tartozik vagy amilyenbe tartoznia kéne eddigi tettei alapján. Innen ered az a kijelentése is, miszerint „homoszexuálisok nem léteznek”, amely természetesen nem homofóbiáról árulkodik, hanem arról a törekvésről, hogy a szexuális orientáció még egy jelző erejéig se váljon ön- és külső meghatározássá, azaz a viselkedés szabadságát kalodába záró fogalommá (milyen kár, hogy az Index kattintékonysághajhász bulvárlogikája eltérítette a mondat hangsúlyát a lényegtől) Úgy is mondhatjuk tehát, hogy Feldmár a mindent felcímkéző, általánosító, kategorizáló, időtlen névszók helyett a magukat minden pillanatban újradefiniáló, folyékony, időben létező igéket tartja hasznosabbnak az emberi viselkedés és identitás megközelítésére. Mielőtt egy lelkes újságíró ebből azt vezetné le, hogy tiltsuk be a névszókat, leszögezném, hogy természetesen nem létezhet magas szintű gondolatok kifejtésére képes emberi nyelv névszók nélkül, mindazonáltal az akár támogatható cél is lehetne, hogy például a magyar politikai közbeszéd elsősorban minősítésre használt törzsi fogalmait rugalmasabban értelmezzük, és ne ragadjunk bele mi magunk is a másikra dobált sárba.

És persze miközben logikusnak tűnik, hogy azért, mert valaki mindennap teát iszik, még nem válik „teaivóvá”, az még kérdés, hogy ha ugyanezt egy liter vodkával teszi, az nem kezd-e el valóban alapvető viselkedésbefolyásoló erővel bírni, egészen addig, hogy megengedhetővé váljon az „alkoholista” névszó használata.

Horizontális demokrácia

Feldmár mint rétor rendszeresen provokálja hallgatóságát, pontosabban a közvéleményt, bármit is jelentsen ez utóbbi, egy kritikus kommentben még a „pszichológia Coelhója” korántsem hízelgő jellemzését is kiérdemelte, és tagadhatatlan, hogy a fősodorral való hősies szembenállásnak is megvan a maga narcisztikus nyeresége, amely egyszersmind kedvez a rajongói szubkultúra kialakulásának is. Noha bizonyos esetekben valóban kontraproduktív lehet egy-egy megfogalmazás, azokat tágabb kontextusba helyezve és rosszindulatunkat félretéve mindez árnyaltabb szándékról is árulkodik.

Vekerdy ebben az értelemben is párhuzamos utat jár be: nem egy pedagógusnak és pszichológusnál áll égnek a haja kijelentésein, például amikor „ítélkezési dühben szenvedő iskolákról” beszél, vagy arra biztatja a szülőket, hogy legyenek gyerekeik cinkosai az iskolával szemben, különben „tizenkét év garantált pokol vár a családra”, azonban ezek nélkül a radikális gondolatok nélkül el sem lehetne jutni azokhoz az alapkérdésekhez, amelyek végiggondolása segíthet egy élhetőbb iskola (társadalom, világ) kialakításában. Majdnem pontos a már idézett Index-beszámoló megállapítása is: „aki pedig tanárként volt jelen, az vagy a szakmáját, vagy az előadót utálta meg tiszta szívből,” és csak azért majdnem, mert a szakma nem egyenlő azokkal a strukturális keretekkel, amelyek közé egy magyar (de sajnos jellemzően a legtöbb európai és amerikai) pedagógus be van szorítva, hiszen a gyerekek és felnőttek spontán és kreatív együttlétének kölcsönös személyiségfejlesztő hatását éppen ezek az életidegen korlátozások oltják ki. A teljesítménykényszeres, bürokratizált és a lét egyre több szegmensét (lásd: az egy főre jutó lány- és fiúvécék hatóságilag meghatározott száma) jogilag szabályozó nyugati társadalom* a tankötelezettségre épülő tömegoktatás révén, a tudásalapú társadalom mantráját ismételve a valódi, részvételre és az iskolai állampolgárok egyenlőségére alapuló demokráciát a lehető legritkábban támogatja – ha éppen nem az ellehetetlenítésén dolgozik –, hiszen az esetleg oda is vezethetne, hogy a politikai döntéshozataltól és gazdasági érdekérvényesítés technikáitól kellő távolságban tartott csoportok elkezdik komolyan venni a „semmit rólunk, nélkülünk” jelszavát, és több beleszólást kívánnak az életüket befolyásoló döntésekbe.

Feldmár tehát jogosan mondja, hogy amit csinál, annak „semmi köze a pszichológiához, ez színtiszta politika”, ugyanis az emancipáció valóban ott kezdődik, hogy egyenlőként nézünk a másik szemébe, és úgy kísérjük őt végig a szégyenétől való megszabadulás útján, hogy egy pillanatra sem vagyunk hajlandóak kilépni ebből a horizontális viszonyból, legyünk terapeuták, pedagógusok vagy –  társadalmi szerepeinket egy pillanatra félrerakva – egyszerűen csak emberek.

-----------------------------------------------------------

* gyengébbek és a vagy-vagy logikában szenvedők kedvéért: ez NEM jelenti azt, hogy Szaúd-Arábiában vagy Kolumbiában jobb dolga van a diákoknak és tanároknak, mint egy átlagos német vagy holland iskolában.