Cirkuszolgatás a Müpában

2013.06.16. 07:00 modulatio

recirquel.jpg

Alapesetben a magyar művészetkedvelő fiatalnak a cirkuszról az állatkínzás, a zuhanó artista, az ölbeülős bohóc, valamint a hamis rezesbanda jut eszébe. Szerencsére XXI. századi tapasztalataink által kezdünk szép lassan kikupálódni és nyitni e méltatlanul mellőzött kincseket rejtő műfaj felé. Megtanultuk tisztelni és csodálni a „cirkuszosokat”, akik estéről estére arra vállalkoznak, hogy egyszerre legyenek színészek, atléták, táncosok a cirkuszi előadások vérszomjas közönsége előtt. Ez a műfaj megköveteli, sőt szinte előírja az emberfeletti teljesítményt.

A Recirquel arra vállalkozik, hogy ezt a minden ízében cirkuszi előadást egy színházteremben, még inkább koncertteremben valósítsa meg. Az előadás kezdetén a szereplők a nézőtér felől közelítik meg a „porondot”,körbejátszva a közönséget, finoman megérintve a nézőket (tisztelegve az ölbeülős bohóc hagyományának), és megvillantva az első akrobatikus spárgákat a székek háttámláján kézen állva. Testközelből is láthatjuk: szépek, erősek, fiatalok.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy kitérjek az előadás első és jóformán egyetlen valódi lélegzetelállító csodájára. A művészek első tablóját már a magasból aláereszkedő díszletfalak között pillantjuk meg. A díszlet a padlótól a színpad egéig érő hatalmas, összetéveszthetetlenül pesti tűzfalakat mintáz, ügyesen felosztva a teret és egy eldugott grundra helyezve az előadást. A falak a megfelelő pillanatokban áteresztik a kékes hajnali háttérfényt, láttatnak, takarnak, bújtatnak és felfednek, csodálatos fény- és térhatásokat teremtve.

A koncepció többi részét sajnos már nem tudom tiszta szívből dicsérni.

Az előadást átjárja a DARK. A művészek cyberpunkos sminkben és viktoriánus kurtizán-mutáns-moulin rouge-os jelmezekben díszelegnek, akár egy Marylin Manson-klip háttérszereplői. Ha nem akarok ennyire durva lenni, akkor is csak egy gyenge Tim Burton-film koszlott mellékszereplőit juttatják az eszembe. Ez persze divatos. Volt. Valamikor.

A bemutatott számok sajnos semmiféle meglepetést nem okoznak. Légtáncosok, kötéltáncosok, artisták, erőművészek játsszák szokásos cirkuszi számaikat, a szokásos cirkuszi kellékekkel. Nem okoz meglepetést, amikor a Chaplin mozgáskultúrájára játszó Pierrot megkapja az egykerekűt a kötélen, és az sem, mikor a szárnyavesztett madárember egy erős szalag segítségével mégis szárnyra kap. Persze felmerül a kérdés, hogy miért is kellene meglepetés, hisz ezek a számok jók, bravúrosak és önmagukban is meglepőek, miért nem elégszem meg ennyivel? Talán a kérdés „önmagukban is”-része rejti az igazságot…

A zenét a hamis rezesbanda szerepében Sárik Péter zongoraművész szolgáltatja egy lepukkantra festett zongorán futamozgatva, ám a keményebb számoknál fedezékbe vonul és átadja helyét a felsíró dubstepnek, ami soha nem marad hatás nélkül. Ahogy azt már a dubstep megalkotói is sejtették körülbelül tíz évvel ezelőtt: „Figyelj, erre be fognak pörögni!” Be is pörögtünk. Akkortájt.

Színfolt lehetne a porondmester szerepét betöltő Balogh Anna, de ez a szó - „porondmester” - csak a poszt írása közben jutott róla eszembe. Az előadást kizökkentve tűnik föl mindig, és dalban, prózában beavat minket abba, hogy nem tudunk repülni. Ettől függetlenül rajta kívül mindenki röpköd a színpadon. Egyetlen beszélő karakterként beúszik, kiúszik, okosat mond, elcsábítja szegény Chaplint, és sanzonokat énekel, valószínűleg azért, mert jól énekel sanzonokat. Akkor meg miért ne! De miért igen?

A rendező Vági Bence felívelő karrierje makulátlan, stábja profi, művészei tehetségesek. Akkor mégis mi hiányzik? Semmi. Sőt! Az előadás el van sózva, túl van borsozva, cukrozva, mézezve, erőspistázva, és ezek az adalékok elnyomják a valódi cirkusz ízét, ami magában is elég fűszeres. Takargatja a mondanivaló homályos, semmitmondó tartalmát, miszerint nem tudunk repülni, de a valódi repüléshez talán nem is kell elhagynunk a földet. Vági ebben az előadásban nem tudta elhagyni a földet, így az előadás is lent maradt vele.

Ami mégis megkapó, az a szereplők, a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola végzős diákjai fiatalságából sugárzó erő és akarat. Végig drukkolok nekik, hogy sikerüljön előadni a számokat, tapsolok nekik és megbocsátok a bájosan lepotyogó légtáncoslánynak, megbocsátok Piertot-nak az elrepülő hullahoppkarikáért, és megbocsátok az előadásnak. Miattuk. Miért? Mert „legalább van valami”. Vagy „lesz valami”? Csekély vigasz.

Az előadás a Müpa honlapján

A bejegyzés trackback címe:

https://fenteslent.blog.hu/api/trackback/id/tr875361526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nekem tetszett, nem járok mondjuk minden héten modern cirkuszi előadásra. De az szerintem elég szűk keresztmetszet is lenne közönségileg.
Szerintem ez a fanyalgás már kissé önmaga paródiájává válik. Vagy csak túl van borsozva. Vagy erőspistázva.
süti beállítások módosítása