A magyar futballválogatott által Amszterdamban elszenvedett 8-1-es vereség után napvilágra kerülő kommentekben, megszólalásokban és nyilatkozatokban a keserűség és a düh helyett talán nem is olyan meglepő módon a „na ugye megmondtam” kétes elégtétele, a diadalittas káröröm uralkodott.

Kár tagadni, hogy ehhez természetesen hozzájárul az ellentétekkel terhes politikai hangulat, a több száz milliárdos stadionépítések és az ország általános gazdasági helyzete közötti éles ellentét, az emberek saját politikai meggyőződésük igazolásaként szinte diadalként érték meg a vereséget (Csak néhány idézet a kommentek közül: „Még több stadiont nekik”, „Azért nem tudnak focizni, mert nincs elég stadion”.)

Ez az általános közhangulat lassan odáig fajul, hogy az emberek már szinte örülnek, ha a magyar futballválogatott veszít, mert akkor Orbán Viktornak biztos, hogy rossz kedve lesz. Olyasfajta öncsonkítás ez, mint amikor Aaron Ralston hegymászó kénytelen volt levágni a saját kezét, hogy a sziklafal szorításából szabaduljon- csak éppen mi ettől még sehonnan sem fogunk szabadulni, viszont elveszítünk valami nagyon fontosat.

Persze lehetett sejteni, hogy ezek után a selejtezősorozat utolsó meccsén, a Magyarország-Andorra mérkőzésen a kommentátorfülkében is elszabadul a pokol. Ennek a mélypontja talán az volt, amikor Knézy az újságírói etika, és egyáltalán, a szakma alapjait felrúgva kezdte el mindentudó orákulumként bírálni- mit bírálni, ordenáré módon ócsárolni- a meccs szünetében nyilatkozó egyik riportalanyt úgy, hogy neki már nem volt alkalma reagálni rá. Ilyet egy komoly sajtóorgánum munkatársa a világon sehol sem engedhet meg magának. Ha a rövid interjút készítő riporter rendelkezett volna elég ismerettel, bátorsággal, vagy idővel, akkor szembesíthette volna interjúalanyát, Csank Jánost a kijelentéseiben rejlő ellentmondásokkal, azonban nem tette meg ezt. Ezek után Knézy a vásári nyilvánosság olcsó eszközeivel élt, amit általában a leghangosabb kofa vív ki magának: a csak nála bekapcsolt mikrofon mellől biztonságban szólogatott be annak, akitől már rég megvonták a válaszadás lehetőségét.

Persze mindezt Knézy ma Magyarországon minden komolyabb megrökönyödés kiváltása nélkül megtehette, hiszen a magyar futballal kapcsolatos kommunikációban az utóbbi időben Szalai Ádám nyilatkozatának köszönhetően egyfajta önleleplező hangulat kezdett el uralkodni, sorra kerülnek elő az önjelölt megmondó-emberek. Szalai Ádám nyilatkozatát lassan annyian idézik, mint az öszödi beszédet, de van abban valami ironikus, hogy pont az a rész hangzik el a legtöbbször, ami ugyan kétségtelenül leghangzatosabb, ugyanakkor a Szalai által használt értelemben talán a legkevesebb valóságtartammal bír, legalábbis a leginkább vitatható. Ez a „húsz éve hülyítjük a népet”-kijelentés, ami alatt Szalai azt értette, hogy minden világverseny selejtezője előtt irreális célokat fogalmazunk meg, vagyis azt, hogy azért szeretnénk kijutni. Tényleg ennyire elképzelhetetlen lenne, hogy részt vegyünk egy világversenyen? Elárulom: nem. Vannak ugyanis objektív mércék. Magyarország a (a legutóbbi, szeptemberben kiadott lista alapján) 30. a FIFA-ranglistán. A futball vb-nek 32 résztvevője van. Az eredmények alapján tehát a magyar válogatott biztos résztvevője kellene, hogy legyen a vb-nek, hiszen az objektív rangsor alapján benne van a világ 32 legjobb csapatában, más kérdés, hogy a tényleges összeállítás a földrajzi eloszlás, a selejtezőcsoportok kontinensenkénti különválasztása miatt másképp alakul.

De ha már Szalai az elmúlt húsz évet emlegette, idézzünk fel néhány eredményt ebből az időszakból. A magyar válogatott két éve Svédországot verte EB-selejtezőn, 2000-ben pedig döntetlent játszott Olaszországgal. Barátságos meccseken pedig 2007-ben 3-1-re vertük az Olaszokat, 2004-ben 2-0-ra a németeket (Németországban), 2002-ben 1-1-et játszottunk a spanyolokkal, előtte 98-ban pedig ugyanezt az eredményt értük el az angolok ellen. És ezek a világ szoros élvonalába tartozó csapatai.

Ennek alapján nem lehet azt mondani, hogy hibás az a hozzáállás, hogy úgy indulunk neki egy világ-vagy Európa-bajnoki selejtezőnek, hogy alapvetően nem mi vagyunk a legesélyesebbek, és nehéz lesz, de azért a kijutás a cél. Elárulom: ha a következő selejtezőknek nem így vágunk majd neki, az a magyar futball végső lezülléséhez fog vezetni.

Nem tudjuk ugyanis majd mi alapján számon kérni a játékosokat, sportvezetőket, elégedetten kell majd hátradőlnünk adott esetben egy Andorra ellen elért döntetlen után, mert már „a Szalai is megmondta”. Az elkövetkezendő tíz, tizenöt évben- amíg ki nem nevelődik a következő futballista-generáció- mindenki mutogathat majd lefelé, hivatkozhat majd arra, hogy nem 25-27 évesen fognak majd megtanulni futballozni, alulról kell felépíteni mindent.

És a legviccesebb az lesz, hogy ettől még egy futballista sem fog kevesebbet keresni. Mert nem az a Knézy által ironikusan emlegetett 200 ezer sok, amit az MLSZ egy döntetlen meccs után ad, hanem az a sok millió, amit a legjobbak még egy magyar klubcsapatban is megkereshetnek havonta, a másodosztályú külföldi csapatokban játszó, vagy a jobb csapatok kispadjait koptató játékosok fizetéséről már nem is beszélve (Szemléltetésként álljon itt egyetlen adat: Dzsudzsák Balázs Moszkvában évi egy milliárd forintot keres).

Ugyanis megpukkadhat Knézy Jenő, leállíthatják az összes stadion építését, mégsem tehet senki semmit az ellen, ami az átlag magyarnak bizony a legjobban fáj: ezek a fiúk nem fognak kevesebbet keresni.

Nem fognak, mert egy szponzornak még Magyarországon is jobban megéri támogatni egy futballcsapatot, ha kimegy az a pár ezer néző a meccsekre, és adott esetben még ott van a tévés közvetítés is, mint mondjuk egy pár száz példányban megjelenő könyvbe betenni egy reklámot.

Szalai Ádám nyilatkozatában azonban nagyon sok fontos, helytálló megállapítás is volt. Például, hogy a magyar válogatottnak a komolyabb eredmény eléréséhez olyan szövetségi kapitány kellene, aki nemzetközi szinten is letett valamit az asztalra (és aki ennek alapján értelemszerűen csak külföldi szakember lehet.) Ez nem rossz recept: gondoljunk csak Rehhagelre, aki 2004-ben EB-győzelemig juttatta az esélyesnek aligha gondolt görög válogatottat. (Hozzátéve azt, hogy Görögországnak egyébként 2004-ben 24/!/ év után először sikerült kivívnia egyáltalán azt, hogy az EB-re kijusson.)

Ahhoz viszont, hogy egy ilyen szakember Magyarországra jöjjön, elárulom, mi kell: PÉNZ. Amiből a magyar futballra már így is túl sokat költenek.

A másik fontos dolog, hogy sokkal több fiatal futballista kell. A rendszerváltozás utáni beruházások következtében abszolút megszűnt az- egyébként meglepő módon korábban még Budapesten is jelenlévő- grundkultúra, aminek keretein belül naponta több százezer gyerek rúgta a bőrt pusztán kedvtelésből az ország különböző közterein. Az ificsapatok edzői, futball-szakemberei országszerte járták ezeket a grundokat, innen is fedeztek fel tehetségeket, de egy futballcsapat játékos-toborzóin egy-egy alkalommal csaknem ezer gyerek megjelent. Ez mára már gyakorlatilag teljesen megszűnt.

Radikálisan kellene emelni tehát a létszámot. A Bozsik-programnak köszönhetően 80-ról 120 ezerre emelkedett az 5 és 14 év közötti labdarúgók száma, de ez még mindig kevés, legalább 200 ezer gyerek kellene. Ugyanez a helyzet a futball-akadémiákkal is- mire ez a néhány száz gyerek eljut a felnőtt korosztályba, jó, ha egy olyan lesz, aki nemzetközi szinten is megállja a helyét. Az akadémiákra költött pénzt ezért a klubcsapatok játékos-nevelésének kiszélesítésére kellene fordítani, mert az igazi tehetségek felfedezéséhez és kineveléséhez sokkal nagyobb merítés kell annál, mint ahány gyerek egy-egy ilyen akadémiában megfordul.

És végső soron Szalai Ádámnak abban is igaza volt, hogy nem várható el, hogy ezek a játékosok kihozzák a maximumot magukból mondjuk Bukarestben vagy Hollandiában, több, mint ötvenezer néző előtt, ha nincsenek erre mentálisan felkészítve. Ezen viszont sajnos a hasonló nyilatkozatok sem segítenek.