A „matolcsyzmus” és a „gazdasági szabadságharc”, a különadók, hatósági árképzés, az államosítások, piacátrendezés és az ezekért vállalt konfliktusok mögött nem valamiféle "kommunista" tempó öröksége áll. Míg az elmúlt két évtizedben a helyi burzsoázia fő funkciója a világrendszerbe való becsatoltság biztosítása volt, időközben érdekei megváltoznak és újraformálódik egy „nemzeti burzsoáziává”. A nemzetközi tőkéssel szemben az új hazai burzsoázia már riválisként lép föl, szeretné a haszon és a termelési eszközök neki kedvezőbb újraosztását. Ez az igény hozza létre/formálja az orbáni államot is - mint már annyiszor a kapitalizmus történetében.

Magyarországon a piaci fundamentalizmus politikai képviseletét a balliberális oldal pártjai látják el. Az ő elbeszélésük határozza meg az Orbán-kormány kritikáját is, amely kritika nem csak teljesen megalapozatlan és téves, de emiatt alkalmatlan is arra, hogy az orbánizmust leváltsa és valami mással helyettesítse.

A kritika szerint az orbáni állam „kommunista”, etatista, „antikapitalista” intervenció és államosítás a piac kívánatos törvényszerűségeivel szemben. Miközben a jobboldal nem feltétlenül jelent államellenességet, a balliberális kritika másik lába sem áll szilárd talajon: A tőkés működés és az állami koordináció nem egymás ellentétei, hanem történetileg egymást feltételezik.

Tőke és állam jegyesek. Nem csak nálunk…

A tőkefelhalmozás beindulásának és magának a kapitalizmus működésének érzékeny (valójában igen sérülékeny) gépezete nem működhet anélkül, hogy ne létezne valami, ami nagyon intenzíven kontrollálja az erőforrásokat és hozza létre úgy a termelési viszonyokat, hogy az a tőkeképződés feltételeit is megteremtse: Az olcsó felhalmozási javakat, a tőkekoncentrációt akár erőszakos elsajátítással, olcsó nagy tömegű és kiszolgáltatott munkaerőt, a kereskedelemben a megfelelő monopóliumokat és a magántulajdon tőkének kedvező értelmezését biztosítsa egy kényszerrenddel. Ez az állam.

Az állam és piac - illetve állami koordináció és tőkés termelés szembeállítása, illetőleg a baloldal azonosítása valamilyen etatizmussal, majd a jobboldal azonosítása valamilyen államtalanítással, ha nem is teljesen téves, de mindenképpen viszonylagos, egy történelmi pillanatra fókuszál és figyelmen kívül hagyja az állam és a tőkés termelés kialakulásának több évszázados egymásrautaltságát. Nem véletlen időbeli egybeesés, hanem ugyanannak a folyamatnak két arca: a kapitalizmus kialakulása és elterjedése, és a modern állam megszületése.

(A kapitalizmus a feudalizmus termelési módjának válságából születik, úgy, hogy korábban nincs fölhalmozás és tőkekoncentráció, a kapitalizmusban pedig lesz. De ez történelmileg sem nem „magától” sem nem egy természeti törvény egyértelműségével nem mehetett végbe. A tőkekoncentrációhoz nagy mennyiségben és olcsón meg kell szerezni a korábbi uralkodó osztály javait, amely politikai, állami koordinációt igényelt. Létre kell hozni a bérmunkások nagy tömegű és kiszolgáltatott csoportját, akiknek nem lesz más megélhetésük, mint a munkaerejüket bérbe adni, továbbá az önellátás gazdasági köreiből ki kell szakítani a termelőt és a javakat és pénzzel közvetített piacokon áruvá kell tenni. Ez mind, mind olyan politikai társadalmi átalakítás is, amelyre csak a burzsoázia által uralt és megteremtett állam lesz képes. lásd még: Maurice Dobb)


Amikor államtalanító ideológiák alakíthatják a politikát, tulajdonképpen azok is az államtól, egy állami beavatkozástól várnak valamit. Jelesül, hogy bizonyos állami juttatásokat töröljenek el, ezzel mondjuk a munkaerő-kínálatot növelve. Vagy bizonyos termelési eszközökhöz olcsón és ellenőrzés nélkül hozzájuthassanak (ez volt a spontán privatizáció története), de olyan is előfordul, hogy az államtalanítás retorikáját hirtelen elfelejtve (a legutóbbi válság erre példa), a tőke az államtól várja a helyzetének konszolidálását, ilyenkor is kapóra jön az állam, mert adófizetői pénzből lehet megmenteni egy-egy hitelintézetet, amely a szlogen szerint „túl nagy, hogy elbukjon”

Tévedés az is, hogy az állam szerepjátszása a kapitalizmusban valamilyen közép-kelet európai betegség volna. Az állam nálunk a kapitalizmus megkésett „létrehozásában”, valójában a kapitalizmus globális rendszerébe való bekapcsolásban a nyugatival megegyező fontosságú szerepet játszott. Annyi különbséggel, hogy mivel ezek a térségek a nemzetközi munkamegosztásban alárendelt módon foglalnak helyet, itt a felzárkózási kísérleteknek, az importhelyettesítő iparosításnak, a protekcionizmusnak, röviden tehát a világrendszerben elfoglalt helyzet megváltoztatásának állami, centralizált vezénylésű kísérletei is voltak. De pontosan olyan eszközök ezek, mint amelyeket a mag államok is alkalmaztak a kapitalizmus kezdetén - az más kérdés, hogy egy kikristályosodott világrendszerben ezek a kísérletek itt már kudarcra voltak ítélve.

A magyar burzsoázia „fülkeforradalma” és „gazdasági szabadságharca”

A politikai apparátus, a szocialista izoláció rövid kísérletét követően, a 70-es évektől visszacsatolja az országot a nyugat világrendszerébe. Ezért cserébe, a rendszerváltást követően, a szocialista izoláció évtizedei során részben kisajátított és részben megteremtett termelési eszközök egy része fölött menedzsmenti és tulajdonosi jogokat gyakorolhat (spontán privatizáció). A többi termelési eszközt vagy elpusztítják piacteremtési célból, vagy azon a külső tőke termeltet, amelynek jövedelmezőségéhez a helyi politikai elit olcsó munkaerő-túlkínálatot és adómentességet is biztosít. Maga a privatizáció során előálló gazdasági szerkezet (eredeti tőkefelhalmozás kisajátítás útján) az állami beavatkozás egyik tipikus eseteként jön létre.

Míg az elmúlt két évtizedben a lokális burzsoázia fő funkciója a világrendszerbe való becsatoltság biztosítása volt - a nemzetközi rend ezért biztosított számára előnyöket - és ehhez használta fel az államot, időközben érdekei megváltoznak, relatív súlya megnő, új szereplőkkel bővül ki és itt helyben újraformálódik egy „nemzeti burzsoáziává”. A nemzetközi tőkésekkel szemben az új hazai burzsoázia már riválisként lép föl, már nem annak a fenntartásában érdekelt, hogy a beérkező tőke által megtermelt haszon kimenjen az országból, hanem szeretné a haszon neki kedvezőbb redisztribúcióját, esetleg a termelési eszközök újraosztását, a belső tőkefelhalmozás lehetőségét.

A 2010-es évekre a hazai burzsoázia olyan erős lesz, hogy a nemzetközi tőkével szemben már nyíltan újra-pozicionálni kívánhatja magát – erre az igényre jön létre az orbáni állam. Ez a „matolcsyzmus” és a „gazdasági szabadságharc”, ez a különadók, az állami bevásárlások, államosítások, piacátrendezés és az ezekért vállalt konfliktusok tétje.

...a félperiférián

Mivel egy félperifériás/perifériás ország elitje akar a nemzetközi pozíción javítani, ezért úgy tűnhet, mintha ez a kizsákmányolt térség küzdelme lenne. De látni kell, hogy az orbáni szabadságharc csak a nemzeti burzsoázia szempontjából emancipációs, valójában a tőkésrendszer által fenntartott hatalmas nincstelen tömeget ugyanúgy, sőt helyenként még brutálisabban is (ki)használja, mint a nemzetközi tőke.

Ez az új nemzeti burzsoázia tehát érdekeinek megfelelően használja az államot. Ez a helyzet azonban nem kivétel, hanem szabály: Szabály volt a rendszerváltás pillanatában és a 17. századi Angliában is. Annak, hogy a burzsoázia használja az államot tehát nincs köze semmiféle kommunizmushoz. Hiába gondolják ezt így azok, akik szerint Bajnai Gordon egy „szakértő”.

Ha valamiben az orbánizmus tényleg forradalmi, az semmi egyéb, mint egy, az „angol-polgári”, vagy a „nagy-francia” bizonyos szakaszaihoz hasonló burzsoá forradalom, amennyiben érdemi történelmi hozadéka csak annyi, hogy a helyi burzsoázia bevette az államot. Régen a földesúri arisztokráciával szemben, most a nemzetközi tőkéssel szemben.

kép forrása