“A Dózsa-forradalmat egy későbbi, hierarchikussá merevedett társadalomnak a történetírása szívesen állította be úgy, mint vérig keseredett, de komoly társadalmi programmal nem bíró parasztoknak nagyúri ambícióktól fűtött parasztvezérek vezetése alatt folyó, merőben rabszolgalázadásszerű véres tömegmozgalmát. Valójában azonban ez a parasztforradalom éppen úgy, mint Mátyás király igazságossága, azért vált értelmetlen epizóddá, mert egy következő, kártékony társadalmi fejlődés folytán nem lett folytatása.“

A fenti Bibó-idézet csak egy rövid utalás arra, hogy milyen fontos fordulópontot jelent a Dózsa-felkelés (és leverése) a magyar történelemben. Látva, hogy már a Mandineren sem emlékeznek Bibó szavaira, érdemes felidézni az 1514-es események ezen olvasatát (idézetek innen), ami alapján a Dózsa felkelés-szöges ellentéte a Dobray cikkében olvasható “randomkodásnak”.

“A Dózsa-féle forradalomban megvoltak mindazok a kísérőjelenségek, amelyek az európai forradalmakat a bennük rejlő tudatos társadalomkritikai erőfeszítésnél fogva a legkorábbi időktől kezdve megkülönböztették a merő rabszolgalázadástól. Ott volt a papok és diákok sokasága, akik egy keresztény alaphangú társadalomkritikának, demokratizmusnak és forradalmiságnak akkortájt egész Európában visszhangzó jelszavait népszerűsítették tovább a tömegekben; ott voltak azok a konkrét szabadságok, jogosultságok és szolgáltatási határok, amelyeknek a kiharcolásáért, a helyreállításáért, a biztosításáért a siker komoly reményével lehetett harcolni; ott voltak a szabad városok és mezővárosok formájában valósággal elérhető és megvalósítható polgári és paraszti szabadságnak a mindenki által ismert példái.”

Az európai parasztfelkelésekkel való párhuzamba állítás azért is jelentős, mert ezek azok a mozgolódások, amik idővel kikényszerítik, hogy a direkt személyi alávetettség helyett piaci folyamatokon keresztül kontrollálják a parasztságot. Ez pedig előfeltétele a rendi előjogokat és monopóliumokat forradalmi úton szétszakító új, tőkés osztály kialakulásának – aka feudalizmusról áttérés a kapitalizmusra. Bibónál a Dózsa-felkelés jelentőségét pontosan az adja, hogy ezen sokszínű, kis szabadságait védelmező réteg fog össze a megerősödő főúri hatalommal szemben. Ez lenne a nyugati társadalomfejlődés alapja, ahol a király ezen középrétegek természetes szövetségese, hiszen rájuk támaszkodva képes a főurak hatalmát ellensúlyozni.

“Ez a gazdagon tagolt, földjéhez, munkájához, szakmájához, szabadságához erősen hozzákapcsolódó társadalom eredményesen szembe tudott fordulni a hatalomkoncentrációnak, az egyoldalú alávetésnek a kísérleteivel, éspedig mindenekelőtt azokkal, melyek a nagy hűbérurak, a földesúri nagybirtokok oldalairól indultak el. Ebben a küzdelemben Nyugat-Európában a királyi hatalom a szabadságaikat biztosítani akaró polgári, kézműves, paraszti és értelmiségi rétegek mellett állott, s ez az összeműködés törte meg Nyugat-Európában a feudális hűbérúri és földesúri hatalmat. Ennek az eredményeképpen alakult ki a modern állam, amely Nyugat-Európában még abszolutisztikus formájában sem arra irányult, hogy ezeket a kis közösségeket megtörje, hanem elsősorban a nagy hűbérurak elvett hatalmait összegezte központi hatalommá, míg a céhek, városok, testületek s más társadalmi szervezetek változatos világát inkább csak együvé adminisztrálta, mintsem megszüntette" 

A jobbágyok királypártisága kapcsán tehát a 4K! fellélegezhet, mint ahogy az se különösen “zavar be az osztályharcba”, hogy “egyes nemesek, főleg kisnemesek – például a Becse várát átadó Szakolyi János – csatlakoztak a felkelőkhöz”. Arról, hogy az elnyomás mértéke szükségszerűvé tette-e a felkelést vagy sem, tényleg nem érdemes különösebben lamentálni - nyilvánvalóan volt rá elég ok, mint ahogy a korban Európa bármely országában. Sokkal lényegesebb a felkelés következménye, ahol a leverés ténye - ez más országok esetében is így alakult - vagy a Dobray által elrelativizált megtorlás valóban másodlagos jelentőségű.

“A Dózsa-forradalom leverése két okból vált következményeiben végzetessé. Az egyik ok az, hogy összeesett és Werbőczy személyén és művén keresztül összekapcsolódott a köznemesség politikai öntudatra ébredésével. Az „una eademque nobilitas”, a nemesi kiváltságok egyneműségének elvében nem a főnemesség és köznemesség „demokratikus” egyenlőségén, hanem a parasztsággal szemben való érdekközösségen van a hangsúly. Ekkor szilárdult meg az a négyszáz esztendeig szétszakíthatatlannak bizonyult érdekkapcsolat, amely a nagyszámú középnemességnek a kis szabadságát nem a polgárok és parasztok kis szabadságaival együttesen akarta biztosítani, ahogyan az Mátyás politikájának a folytatásából következett volna, hanem a földesurak nagy szabadságaival való azonosulásban"

A másik ok, hogy a Habsburg uralom követi, ami szintén az arisztokráciával való szövetségre épít. Tehát a Dózsa-felkelés jelentősége abban áll, hogy ezt követően a középnemesség kiélezett helyzetekben mindig inkább előjogait félti és magát a lentről jövőktől határolja el ahelyett, hogy a társadalmi átalakulás élére álljon. Ez pedig évszázadokra blokkolja a magyar társadalomfejlődést. Bibó olvasatában tehát történelmi fordulópontot jelent a Dózsa-felkelés, szemben a mandiner-cikk - nem megjelölt - központi forrásának tűnő blogbejegyzés állításával, miszerint: "Az 1514-es Dózsa György-féle parasztháború így csupán egy lényeges következmények nélküli epizódként, a magyar történelem legnagyobb parasztfelkeléseként vonult be hazánk történelmébe."

Hogy ez milyen viszonyban van a magyar értelmiségben (és blogszférában) széleskörben elterjedt cinikus, felsőbbrendű, “népet” lenéző értelmiségi attitűddel, illetve milyen az összefüggés a nyugati társadalomfejlődés kibontakozása és a keleti megakadása között - hiszen a gyarmatosításból és az ipari forradalomból, majd az ennek folytán kialakuló európai munkamegosztásból (részben) következik a második jobbágyság, a robot megtartása és a röghöz kötés - vagy hogy ugyanezen értelmiség hogyan állíthatja azt az Európát mérceként, amely civilizációját a fél világ lerablásának és többek közt ezen egyenlőtlen európai munkamegosztásnak köszönheti, az persze kérdés.

Mint ahogy az is kérdés, hogy a 4K! valóban széleskörű mozgalommá alakul-e, ezzel újra életre hívva Dózsa népét és a közép- és alsó rétegek valamiféle szövetségét. Ez egyelőre csak remény, ígéret vagy veszély: ki-ki honnan nézi. Mindenesetre a szimbólumválasztás, az üzenet direktsége és a lefelé nyitás egyelőre követi a bibói “Dózsa-mítoszt.”