A magyar sajtóban nem követelmény a magyarnyelvtudás. Aki tud magyarul, és jó stílusban, élvezetesen ír, az pillanatok alatt olyan beosztásba tudja lavírozni magát, ahol már nem kell újságírói munkát végezni. Kibámul az ablakon, összeszenved valami publicisztikát. Aki meg terepen dolgozik, elmegy, kérdez, utánajár - az nem tud írni. (Kivétel van, de nagyon kevés.)

 - Uj Péter - Miért nincs az Indexnek olvasószerkesztője?

Válságban van a média. Nem csak itthon, globálisan egy olyan helyzet állt elő, ahol a médiacsinálók és a médiafogyasztók érdekei nem egyeznek. A jelenség nem új, a szakma ezzel már találkozott Pulitzer idején, de az internet segedelmével a probléma minden eddiginél átfogóbb és megoldhatatlanabbnak tűnik.

Röviden összefoglalva arról van szó, hogy a sajtómunkások nem érdekeltek (pénzügyi- és időbeli korlátok miatt) minőségi újságírást végezni, aminek a kárát a fogyasztói bizalom látja, miközben az ok és következmény egymástól eltávolodik (vagyis a fogyasztó későn döbben rá, hogy átejtették).

Cikkem ennek a jelenségnek az okait, jellegzetességeit és következményeit kívánja röviden ismertetni.

A hagyományos sajtó alkonya

Az elmúlt időszak tendenciái azt mutatják, hogy a hírfogyasztók, főleg a legértékesebb szegmensekben, kezdenek teljesen átállni az internetes médiára. Ezt tükrözik a cégek reklámköltései is, hiszen egyedül az internetes felületek vannak stabil növekedési pályán, lehagyva a közterületet, jövőre pedig feltehetőleg a nyomtatott sajtót is. A televíziós spotok költségeit is érdemes összevetni egyes portálok médiaajánlatával: a különbségek nagyságrendiek, nem utolsó sorban azért, mert az interneten technikailag jobban lehet megválasztani, kihez jut el a reklám, és jobban lehet mérni, hogy az adott kampány mennyire volt hatásos.

A pénzek ilyen tempójú elmozdulása és a technikai fejlődés küszöbcsökkentő hatása miatt fokozódó verseny van a fogyasztók szemgolyóiért. Egyszerűbben szólva: ha netes újságot írni és közönséget építeni a hülye is tud, a hirdetőnek pedig mindegy, csak legyen olvasó, ott szükségszerűen az olvasó hiteles információhoz való joga fog csorbulni.

A történet másik olvasata, hogy az újság tartalma egyszerre van függésben az olvasói- és a hirdetői igényektől. Jobban szólva: aki a csekket fizeti, az mondja meg, hogy mi legyen benne. Ilyen szinten érthetővé válik a hagyományos sajtó iránti lesújtó bizalmi mutató és az állami hirdetőktől függő média pofátlan egyoldalúsága.

Az utóbbi eset kirívó példája a törött érdekrendszereknek: ezek az orgánumok nem versenyeznek az olvasókért, csupán a meglévő szekértábor a célközönségük, a bevétel pedig attól függ, mennyire szolgálják ki az aktuális hatalmat.

A kialakult helyzetben viszont a szabad piac, hurrá kapitalizmus sem sokkal kedvezőbb, sőt.

Ha ingyen van, te vagy a termék

Ahogy a sárga újságírás esetében a bevétel nem az olvasóktól jött, hanem a hirdetőktől, ezért a cél, a minél szélesebb terjesztés számított csak, bármilyen megengedhető eszközzel, úgy még igazabb ez az ingyenesen olvasható hírportálok esetén.

A komputeres szerkesztőségi rendszerek eleve angolszász országokból jöttek, ahol sokkal kevésbé szerkesztőközpontú volt a munka, sokkal nagyobb az író egyén, a szerző felelőssége. Kiderült, hogy a németes ezerszintű ellenőrizgetés fenntarthatatlanul pazarló. A negyven-ötven fős nyomdai apparátus helyett hirtelen egy darab számítógépes tördelő rakta össze az oldalt. (Inkább csak operátor volt, nem is igazi tördelő, mert még az alapvető tipográfiai szabályokkal sem volt tisztában. Itt súlyos visszaesés következett a sajtóban: a nagy tipográfiai és nyelvi tudással rendelkező mettőrök helyett tipográfiailag és nyelvileg is félanalfabéta operátorok kezébe került az újság. Ez javult az évek múlásával, de a régi színvonalat soha nem sikerült megközelíteni.)

UP szavai ugyan a helyesírásra vonatkoznak, de könnyen sejthető, hogy ugyanez a tendencia igaz a munka lényegi minőségre is. Egyszerűen szólva: ha az újságíró olyan nyomás alatt van, hogy minél többet, minél frissebbet, minél klikkhajhászabbat írjon, ott nincs idő forráselemzésre, felgöngyölítésre. Félretolódik a hitelesség, ha a sztorit meg lehet világítani (akár hamisan is) olyan szögben, hogy az több klikket hozzon, mint az történt a Radnóti-szobor kidöntése esetén is, amelynek meglovagolása érdekében úgy kapott riogató, politikai élt a sztori, hogy erre semmi bizonyíték nincs.

Bár ennek következményei aligha lesznek (leszámítva az általános félretájékoztatottságot), a közelmúltban ennek a logikának az áldozata lett Gavra Gábor is, és az nem egy kopipéjszt-alapon szerkesztett lapocska, hanem a HVG.hu.

Ebből azt láthatjuk, hogy bár a fogyasztói bizalom az internetes portálokra terelődik, azok még a megbízható brandek esetében sem képesek az érdekrendszer visszásságai miatt maradéktalanul ennek megfelelni.

A fokozatos minőségromlás emellett a fogyasztói kritikai készséget is gyengíti - úgy szólván, ha valami hírnek van álcázva, akkor az be lesz nyelve, még ha irgalmatlan baromság is az egész. Jó példák erre az időnként felbukkanó különböző hoaxok, hogy fizetős lesz a Facebook, vagy hogy nem lesz Magyarországon internet három napig - amire egyébként kötelező volt az indexnek is reagálnia, mert nem akart lemaradni a téma által generált klikkekről.

És hol van még az alja

A minőségromlás folyamata azonban nem az egyedüli probléma (bár egyes szektorokban már így is olvashatatlan szinten mozog). A fenti felállás a fogyasztó kárára történő manipulációk táptalaja, hisz nem számít, mi jön le, amíg vonzza a klikkeket - de hiába az egyre nyitottabb pénzcsap, kutatások mutatják, hogy ha a hiteltelen információk kiszűrésében nem is különösebben jók a fogyasztók, a reklámok ignorálásában igen - ami kreatív megoldások híján a pénz elapadásához fog vezetni.

Persze a PR-cikk most is létező dolog, és amúgy sem okozott különösebb problémát a médiában a cikknek álcázott reklám, de mint az állami megrendelések által korrumpált sajtó esetéből kikövetkeztethető, a fogyasztó bizony elvonul máshova, ha a mérleg nyelve abszolút irányba dől a hirdető irányába.

A jelenlegi modell elterjedéséért felelős Gawker például abba az irányba kíván elmozdulni, hogy partnerszerződések útján a termékelhelyezés és újságírás fúziójából akar majd pénz teremteni, ami kétséges, hogy miként szolgálná az olvasók érdekeit. Arra pedig mérget lehet venni, hogy amint a hirdetők elkezdenek kevesebbet fizetni a tradicionális hirdetésekért, úgy ez a megoldás fog majd dominánssá válni.

A borús jóslat szerint tehát ez lesz a jövő újságja: egy részben értékelhetetlen kontent, ami csak annyiban foglalkozik a valósággal, amennyire az az olvasó odacsalogatására elég, a másikban pedig fizetett vagy manipulációval odajuttatott kontent.

A fény az alagút végén

Ahogy a sárga újságírásra is az volt a szakma válasza, hogy az olvasók javára billentette vissza az elkötelezettséget, úgy most is vannak ilyen tendenciák. A New York Times Online, a Guardian és az Átlátszó is az előfizetős modell mellett tette le a voksát: az ígéret az olvasó felé az, hogy a pénzéért minőséget kap, nem pedig a hirdető felé az, hogy a pénzéért fogyasztót.

Az új mainstream a Gawker, a 444 meg a többiek lettek (lesznek), ahol emberek pénzért hánynak oda néhány mondatos cukiságokat/véleményeket és néha még híreket is a közönségük elé. Amely közönség még erre is csak annyit tud mondani, hogy TLDR. Aki mást akar, annak mást kell csinálnia. Nem véletlen, hogy az új underground az utóbbi két-három évben már nem tömör mondatok köpködését jelenti, hanem hosszú, okos és az új iránt érdeklődő fogyasztó számára végig lebilincselő írásokat.

- Bede Márton - Matula 10

Ameddig nem tisztázódik a fenti modellek közti harc végkimenetele, addig a sajtó egy különösen ingoványos terület. A vadnyugati felállás miatt lehet keseregni és a múltba révedni, de páratlan lehetőség is egyben azoknak, akik egyedi szabályrendszerét ismerik, és nem rendelkeznek olyan hátszéllel, ami a tradicionális médiában elengedhetetlen lenne egy üzenet vagy ötlet elterjesztéséhez.

A kérdés csak az, hogy az establishment fogja-e ezt a helyzetet előbb a javára fordítani, vagy a változtatni kívánók?