pite írása

Kábé egy éve, négy-öt nap Krímen eltöltött telelés után találtam ki a poszt címét, amikor ismerősök kérdezték, mi volt ott. Mert én csillogó szemekkel magyaráztam, hogy az nem az unalmas kelet-európai sztyeppe, ott nincs hideg, ott nem a szürke poszt-szovjet valóság a látnivaló, hanem az apró izgalmak. Hirtelen mindez még magyar nyelven is roppant aktualitást nyert.

Nem a félsziget történelméről szeretnék részletes elemzést adni. Jelen események sorában amúgy is számos interpretáció születik és az egyes szereplők egyre-másra igyekeznek saját maguknak legitimitást állítani a "ki volt ott hamarabb" és egyéb hasonlóan leegyszerűsített, nacionalizmusra felhajtó elvekkel harcolni. Emellett lényegesebb meglátni, hogy a törésvonalak (ahogy a világ más részein is) legtöbbször nem az egyes emberek között, hanem a birodalmi elitek között futottak és futnak – Szentpétervár, Isztambul, London, Berlin, Moszkva, Kijev mind saját érdekében játszik szerepet. Igencsak nyilvánvalóvá vált az elmúlt napok történései nyomán, hogy a Krím-félsziget (és Ukrajna) sorsa mennyire a nagyhatalmakhoz kötött madzagokon függ .Hasonlóan más, ütközőzónákban fekvő területekhez, itt is csak késve indult és felemásan hatott a nagy európai nemzetépítés, azonban mára már a nemzet lett az emberek elsődleges identitása. A versengő nemzettudatok megnyeréséhez viszont egyetlen állam sem volt elég erős, így - akárcsak az első világháború állóháborújában - egyre mélyebbre ásták az árkokat.

Etnikai mintázat menti konfliktusoktól azonban ezidáig többnyire csendes maradt a Krím. A XX. század során kiegyenlítetlen volt az egymásban ellenséget látó felek ereje. A többségében oroszokból és ukránokból álló szláv lakosság – a leginkább a tatárokat sújtó, a második világháborút követő brutális sztálini kitelepítések nyomán is – kulturális, nyelvi és politikai monopóliumba került. A Szovjetunió felbomlásakor más szeparatista mocorgások (Abházia, Csecsenföld, Dél-Oszétia, Hegyi-Karabah,Transznisztria, stb.) mellett a Krím feltűnően csendes maradt és betagozódott Ukrajnába. Az eliteknek kisebb baja is nagyobb volt geopolitikai tűzfészkek szításánál; Oroszország érdekeivel ellentétes lett volna szakadár precedensek teremtése, Törökország pedig inkább belső problémáival volt elfoglalva, mintsem az akkoriban épp visszatelepülő krími tatárság közéletére rátelepülve találjon ellenfelet Ukrajnában.

Mint be nem következett konfliktus, a Krím így vált a térség nagy nyertesévé. Látva Jalta és a zárt katonai öbölből Szevasztopol Szentendréjévé lett Balaklava rendezett tengerpartjait, az ezerméteres sziklák tövében kanyargó (az elnöki rezidenciának köszönhetően) nagyszerű állapotban lévő tengerparti országutat, az évről-évre megrendezett, posztszovjet-térségszerte hírhedt fesztiválokat, vagy akár az ukrajnai általános boldogságot mérő grafikonon elért kiemelkedő helyet, a félsziget a mentális térképemen valahol egy görög sziget nyugalma és Barcelona könnyedsége között áll. Nem tudom kiverni a fejemből a szubjektív boldogságlistám másik felén elhelyezkedő, kevésbé szerencsés elmúlt 25 évet megélt Abháziát. Az Oroszország és szűk baráti köre által elismert, Grúziától de facto független állam hasonló háttérrel, a szovjet riviéra gyöngyszemeként számon tartott területet elkapták mind a kilencvenes évek nacionalista szeparatizmusai, mind a kétezres években felújuló geopolitikai nagy játszma erőszakosabb eseményei. Hiába a rossz gazdasági helyzet, az ukrajnai békét akkor lehet igazán értékelni, ha egymás mellé tesszük Jalta promenádjának csillogó európai boltjait, a kirakatokban tükröződő orosz turisták százezreit és a két évtizede kiégett és üresen álló számos épületet, szanatóriumot, lakóházat, pályaudvart, gyárakat és üzemeket, valamint az ugyancsak százezres menekülthullámot. Pálmafák és hegycsúcsok övezik mindkét helyet, azonban a háborúk és a nemzetközi elszigeteltség gyökeresen más hangulatot ad a két függetlenséggel csábított területnek.

Krímen 2014 telén az egyensúly a szláv tömb felbomlásával, az Ukrajna és Oroszország közötti feszültség megerősödésével kezdett felszakadozni. Az ukrán tél végjátékában ezért több mint felelőtlen lépés a vesztesnek érzett orosz fél oldaláról bármiféle katonai eszköz alkalmazásának még csak a lehetősége is. A másik oldalról sem kevésbé súlyos intézkedés a Janukovics bukását követő hatalom egyik első határozata a kisebbségi nyelvhasználatot lehetővé tevő törvény eltörléséről. A félsziget 95%-ának orosz anyanyelvén ez nem fog változtatni, viszont az alakuló új kormány iránti bizalom jelentősen csorbul, és csak ráerősít az ukrán nacionalistáktól (Pravij Szektor csoport, Szvoboda párt) és egyéb szélsőségesek orgiáitól való félelmekre, amin olyan szívesen lovagol a putyini média is. Félelmetes belegondolni, hogy a szovjet világ felbomlása mentén kialakult fegyveres konfliktusok előjátéka mennyire hasonlít az elmúlt napok eseménysorozatára. A fekete-tengeri félsziget történetében a következő napok a feszültség és a provokatív intézkedések csökkenéséről kell szóljanak, különben félő, hogy az elmúlt hónapokban Ukrajna-szerte oly nagymértékben állami ellenőrzés alól kikerült lőfegyverek szerephez jutnak, ami tökéletes casus bellit szolgáltathat a tűkön ülő orosz hadvezetésnek.