2002-ben, a hajszállal megvert Fidesz tábora számára fontos egyben tartó élmény volt az újraszámolást követelő tüntetés az Erzsébet hídon. Láthatóan valami ilyesmit szerettek volna a Kormányváltók törmelékei is elérni. Együtt azzal a megszokott taktikával, hogy a második világháború szereplőit azonosítsák a jelenben. Amíg a sasról és Gábrielről van szó, addig sem a vereséget kell magyarázni a bázisnak. Jól látszik ez az elszántság abban, hogy Schiffer Andrást, aki merészelte nem lekövetni ezt az agendát, két alkalommal is deresre húzta ezügyben az ATV. Mi azonban jól tesszük, ha a politikai hercehurca mellett (aminek lényegét szépen elmagyarázta Schiffer a Kálmán Olgának) megnézzük azt is, indokoltak-e az emlékmű elleni érvek.

Először is, szerintem is csúf a Szabadság téri szobor terve. Rossz a megvalósítás egyoldalú akaratossága. A magyar pszichének sem válik előnyére, ha sajnálja és sajnáltatja magát. Az 1920-tól 1944-ig tartó kurzus (minden német megszállás nélkül) súlyos gazdasági és politikai elnyomást jelentett a magyar népnek. Szerintem Magyarország a felelősségét ne kenje el. De ez a szobor - legyen akármilyen béna - nem erről az utóbbi szándékról szól.

Miféle ostoba elvárás az, hogy nem emlékezhetünk meg (tökmindegy, hogy milyen színű kormány alatt) a német megszállás tényéről? Elvégre megtörtént.

Antifasiszta emlékmű

A szobor ürügyén a magyar nyilvánosságban zajló vitából és az európai reakciókból úgy tűnik, mintha egyesek szerint az 1945-ös pozíciók csak Németország irányába felejtődhetnének el. Magyarországnak ez a gesztus nem jár. Egyedül Németország lehet demokratikus és ő tényleg mindennel szembenézett. A ballib diskurzusban: Ő szembenézett mi bezzeg nem. Biztosan így van, hiszen még a berlini ösztöndíjakon erről indoktrinált szellemi óriásaink is így gondolják. Magyarország ezért 2014-ben még egy nyomorult antifasiszta emlékművet sem állíthat. Ezt csak kiváltságosok tehetik. Például maguk a németek, vagy a zsidók, vagy a németek egykori háborús ellenfelei (a megszálltak közül ott is jóadag kollaborátor és önkéntes SS-es is kikerült). Magyarországnak tilos emlékeztetni arra, hogy Németország velünk szemben is követett el bűnöket. Magyarok és magyar zsidók ellen. Németország múltjával „leszámolni” csak Németországnak és emlékezetpolitikai szövetségeseinek van joga.

Mi nem néztünk szembe?

Pedig Magyarországon a Tildy-Rákosi korszak - ellentétben az adenaueri konszolidációval - nem csak a háborús bűnösökkel igyekezett népbíróságai útján elszámolni, de kirekesztette a politikai részvételből és sok esetben kriminalizálta az 1945 előtt irányító komplett társadalmi osztályokat is. A létezett szocializmus értékelésekor mindezekre persze illetlen, diktatórikus túlkapásokként kell gondolni. Szövetségben gondol így erre a honi liberalizmus éppúgy, mint a neonácik. Arról sem illik beszélni, hogy a Kádár rendszer, azzal együtt, hogy „szőnyeg alá söpörte” a huszadik századi traumáinkat, a „zsidókérdést”, - ezzel párhuzamosan a „szocialista hazafiság” (nem előzménytelen) nemzetfelfogásával egy valódi lehetőséget is kínált annak meghaladására. Mindezzel szemben Németország esetében a szövetségesek katonai igazgatása vezeti a számonkérést (Nürnberg), de az igazolási időszakot követően (Fragebogen) egyéb elkövetők az adenaueri szövetségi köztársaság apparátusában vígan dolgozhattak tovább. Moralizáló vívódásként a kérdést csupán 1968 diákforradalma bontja ki, amikorra nácijaik többsége már épp nyugdíjba vonul. Olyan megkésett és kissé tét nélküli szembenézésként, mint a Fidesz 2011-es lex Biszkuja.

Egyenlőbbek

Magyarország úgy nem emlékezhet, a saját rövidke nemzetiszocialista múltjáról (Terror háza, Páva-utcai zsinagóga), hogy e mellett megnevezzen egy nemzetiszocialista nagyhatalmat is (Szabadság-tér). Magyarország nem állíthat olyan emlékművet, amely arra emlékeztet, hogy a nemzetiszocialista Németország milyen bűnöket követett el hazánk területén. Akik ezt megtiltják neki, azok persze arra hivatkoznak, hogy ez saját bűneink elfedésére szolgálna. Pedig normális gondolkodással (még ebből a csapnivaló emlékműből sem) következne ilyesmi. Egy ilyen emlékmű nem állítja ugyanis, hogy a Magyar történelem ’44 et megelőző 900 éve szeplőtlen bűntelenség.

A nacionalista Kelet-Európa mítosza

Magyarországnak az egyenrangú európai népek családjában - amely család éppen a második világháborús helyzet feloldására és elfelejtésére, a Bonn-Párizs tengelyre épült, egyesek szerint nincs joga egy ilyen emlékműhöz. Kelet-európaiak: litvánok, lengyelek, ukránok, magyarok, horvátok etc. az európai diskurzusban régóta gyanús nacionalisták, fasiszták, vérszomjas etnikai háborúkat robbantanának ki ha tehetnék (ha éppen nem jönnek kapóra, mint most Ukrajnában). Míg a gazdag nyugat, immár tiszta és bűntelen.

A fél világot gyarmati erőszakkal kormányzó és az európai háborúkat kirobbantó nagyhatalmaknak persze jól jön ez, hogy saját mocskaikról ne kelljen számot adni. A fasizmus elleni harc feladatát is ki lehet pipálni, ha azt csak itt Kelet-európában azonosítják.

A megvert establishment-baloldalnak mindenesetre épkézlábabb ötlete is lehetne, legalább az EP választásig kihúzni, mint az antifasiszta harc egy alapvetően antifasiszta emlékmű ellen.