A Magyar Narancs Narancsszem tollából megjelentetett egy olyan cikket, ami filmek hatására kislány filmszereplőket szexuális vágyak tárgyaként láttat. A cikk ellen született egy petíció, ami pedofíliának látja az ábrázolást, erre a Magyar Narancs perrel fenyegette meg a petíció íróit. A napokban a petíció szerzője beszélgetést szervezett, amire a Narancs szerkesztői nem fogadták el a meghívást. Helyettük Seres László vállalta, hogy tisztázza, miért nem pedofil a cikk. E sorok írója szerint a Nem gyerekjáték - A filmtörténet 10 halálos Lolitája kapcsán kipattant vita tétje leginkább az, hogy a magyar sajtó újratermeli-e a társadalmi viszonyokat, vagy képes-e rávilágítani a visszásságokra.

Íme néhány, a 18 év alatti lányokat nagyon egyértelműen szexuális tárgyként látó mondata Narancsszemnek:  "Linda Blair szép volt és démoni: a serdülőkor legvalódibb szimbóluma, minden lányos apa örök, eleven rémálma." "...nehéz eldönteni, hogy Sophie Marceau valójában Lolitának volt-e észbontóbb, vagy éppenséggel érett nőként. A válasz:is. Mindig is." "...a Kick/Ass egyik leggonoszabb fogása volt, hogy 13 éves főhősnőjét nemcsak szupermenőnek, hanem kifejezetten szexinek is láttatta - így aztán a film összes felnőtt nézője bűncselekményt
követett el gondolatban, ha agya egy-egy figyelmetlenebb pillanatban véletlenül a rossz vágányon zakatolt."

Még ha azt is gondolná az ember, hogy ezek a mondatok nem eredendően szexuális tárgyként láttatják a gyereket, hanem az újságíró csak megragadja az életérzést, amit a filmrendező segítségével a lánygyermekek tesznek rá, akkor sem érdemes szó nélkül hagyni a jelenséget. Narancsszem a filmek hatására meglátja a szexuális tárgyat például a 9 éves Drew Barrymore-ban vagy a 14 éves Jodie Fosterben, és szeretné, ha látnánk mi is - nem akar se többet, se kevesebbet. Természetesen a művészi szabadság része ábrázolni bármit, akár a mások helyzetével való visszaélésben való kéjelgést, akár a gazdasági kizsákmányolás igazságosságát. Az adott társadalmi normáknak és ízlésünknek, és kritikai igényszintünknek megfelelően megbélyegezhetjük ezt a látásmódot vagy gyönyörködhetnünk benne.

A sajtó, ami szélesebb tömegek ízlését és normarendszerét is hivatott formálni, ugyanakkor elég káros tud lenni ezeknek a szemléleteknek a kritikátlan közvetítésében. Szó sincs arról, hogy be akarnánk tiltatni ezeket a cikkeket. Az újságírónak is, akár csak a művésznek, szíve joga, hogy brutális emberi viszonyokat esztétizáljon, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy egy-egy vélemény mögött milyen érdek és értékrendszer húzódik. De a kérdés az, hogy milyen hatást ér el ezzel?

Jelen esetben Narancsszem a filmrendezők megközelítésének kritikátlan átvételével elszalasztja annak a perspektívának a bemutatását, hogy a csábítók az elcsábított felnőtteknek érzelmileg és anyagilag ténylegesen ki vannak szolgáltatva.  Ezzel pedig azt az üzenetet közvetíti, hogy a felnőtt felelőssége egy kiskorúval való szexuális kapcsolat létesítésekor relativizálható. Pedig ezt a fajta hatalmi viszonyt a jogrendünk objektíven hierarchikusnak ismeri el, és igyekszik védeni a gyermeket, többek között a szexuális visszaélés 18 év feletti és 14 év alatti esetén, pláne, ha "hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve" követi el azt a felnőtt. Sőt ma Magyarországon 18 év alatt csak a gyámhatóság engedélyével lehet házasságot kötni, abból a feltevésből kiindulva, hogy a kiskorúak nem utolsó sorban az érzelmi és anyagi kiszolgáltatottságuk miatt jobban védendőek, mint nagykorú társaik. Egy gyerek objektív helyzeténél fogva nincs az érzelmi érettségnek annak a fokán, aminek birtokában egy felnőtthöz hasonló, adott esetben egész életére kiható felelős döntést hozhatna. A cikk írója viszont közvetítője a filmek alkotói szemszögének, annak a megközelítésnek, ami a kiskorúra hárítja a vágy felkeltésének felelősségét, és így implicit módon annak a következményeiért való felelősséget leveszi a felnőtt válláról.

Ha a közízlést formáló sajtó egy ilyen típusú hatalmi viszonyban élő felnőttnek és gyereknek, a jogalkotónak és jogalkalmazónak azt üzeni, hogy a felelősség a szexuális visszaélésért relativizálható, az elkövetőt tehát felmenti,
azzal legitimizálja a visszaélését. Nem állítjuk, hogy véleményével ő teremt normát. De ha megmarad a jelenségek érzékelésénél, ahelyett, hogy feltárná azt az emberi-társadalmi-gazdasági viszonyrendszert, amibe a művész ágyazza a szemléletét és ő is átveszi ezt a megközelítést, erősíti a bizonyos körökben, jelen esetben rejtetten meglévő magatartás elfogadhatóságát. Így pedig az újságíró szerepe nem lesz más, minthogy a jelenségek értelmezése nélküli médiumként jár el - egy olyan szereplőként, akit a hatalom gond nélkül használ fel a maga üzenetei közvetítésére.

Mi ezzel a baj? Az, hogy újratermel egyenlőtlen társadalmi viszonyokat, az esztétizálással ráerősít azok elfogadására. Ahelyett, hogy rávilágítana a visszásságokra.