A tiltakozók közül egy embert emelek ki, aki számomra emblematikus figurává vált: a szegény zsidó nénikét, aki egészen pontosan ezt festékezte föl a kordonra: cink.hu/tenyleg-miert-kell-ezt-csinalni-szegeny-zsido-nenikke-1562183674/all
Ugyanezt a szegény zsidó nénikét munka közben ebben a videóban láttam: hvg.hu/itthon/20140423_rendorseg_intezkedes_Szabadsag_ter_emlekm
Már a cink képén is gyanús volt a nénike életkora, valahogy nem tűnt elég öregnek ahhoz, hogy túlélő legyen. A HVG cikkéből kiderült, hogy a szegény zsidó nénike nem más, mint Magyar Fruzsina, Mécs Imre felesége, Magyar Bálint testvére. Gondoltam, utánanézek, mégis hány éves – ezt találtam: hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_Fruzsina tehát 1954-ben született, a Soá idején pontosan mínusz tíz éves volt. De ő TÚLÉLTE. Gratulálok neki, ügyesen túlélte a Soát.
A hölgy tehát most hatvan éves. És valóban szegény zsidó nénike kinézete van, mármint rendkívül lepukkant, elhanyagolt benyomást kelt. Odaállított a helyszínre köldökig lógó csöcsökkel és olyan hajzattal, aminél már nem is a festék hiánya bántó, inkább a fodrász hiánya. Mintha egy bilit tett volna a fejére és körbevágta volna. Így valóban egy szegény, szerencsétlen, nyomorult pária benyomását kelti, arról nem beszélve, hogy az irdatlan méretű hátsóját is jobb lett volna szoknya mögé rejteni. De minimum egy melltartót felvett volna, ha már emberek közé megy.
És ez a nő Magyar Bálint húga? Mécs Imre felesége? Színházi dramaturg? Elit pesti értelmiségi? Aki arra büszke, hogy Szemere Bertalan ükunokája, sőt bizonyíthatóan az Árpád-ház leszármazottja? mandiner.hu/cikk/20120203_magyar_fruzsina_arpadhazi_es_zsido És ez a nő odaállít a kordonhoz és azt firkálja tele HAZUGSÁGGAL? Hogy ő túlélte a Soát? Ennyi telik tőle? És ennél nem több? A mandiner videójában is végig kajabál, nem is bírtam végignézni, annyira unalmas hisztéria.
Ez értelmiségihez méltó magatartás? Ez méltó Szemere Bertalan ükunokájához, egy árpád-házi leszármazotthoz, egy oktatási miniszter húgához? Ez? Mit tett le az asztalra, mit tud felmutatni, amivel előrelendítette Magyarország életét? Hogy túlélte a Soát mínusz tíz évesen?
Ha egy cirkuszi majom nyújtaná ezt a teljesítményt, azt még megtapsolnám. De mit szóljak ahhoz, akitől pesti zsidó értelmiségiként nem telik több?
Tudomásul vettem – ennyit tud, ezt képes felmutatni. Köldökig lógó csöcsökkel odafirkálja a falra, hogy mínusz tíz évesen túlélte a Soát. Rettegjen csak, ha neki jólesik.

@annamanna: Hozzászólásod jobb, mint maga a cikk. A vén szajha tényleg visszataszító.

Az alapállás: a magyarok bűnösségét, vétkét ránk erőszakoló sunyi erők nem érik el céljukat, pont az ellenkezőjét provokálják ki: a magyar fiatalok visszautasítják a „bűnösség” bélyegét és undorral fordulnak el azoktól, akik mindenáron rossz, negatív érzéseket akarnak beléjük sulykolni.

A cikkíró megemlíthette volna, h Schiffer tömérdek pozitív visszajelzést kapott – mind a jobb és mind a baloldalról – a bátor véleményét illetően

Ez egy eléggé vulgármarxistásra sikeredett írást. Ennek megfelelő a valóságmagyarázó teljesítménye is.

Ez egy erősen vulgármarxistára sikeredett írás. Ennek megfelelő a valóságmagyarázó képessége is.

@E.Katolnai:
Úgy tűnik nekem, hogy ez az emlékmű azt az igényt fejezi ki, hogy mi is lehessünk olyan áldozatok mint a magyarországi zsidóság.
Ha így van, akkor az emlékművel kapcsolatos konfliktus nem más mint az áldozattudatok versengése.
Oké, de akkor mennyivel megalapozottabb a magyarság áldozati létének igazsága, mint a zsidóságé? Ha azt mondjuk, hogy a zsidóság nem igazi áldozat, akkor mitől leszünk mi igaz áldozatok? Ha a "magyar fiatalok" elutasítják a bűnösség gondolatát, akkor miért tartják fenn a totális ártatlanság és áldozatiság érzését?

A vulgármarxizmus ehhez az íráshoz képest tudományos ígényű megfogalmazása az ostobaságnak. Ez itt még erre sem törekszik, viszont demagóg módon provokatív. Nem is lehet csodálkozni a fenti kommenteken. A valódi szembenézésre nagy szükség lenne, dae amíg politikai pártok aktuálpolitikát csinálnak, egyéb szervezetek pedig üzletet százezrek, milliók múltbeli szenvedéséből, erőszakos halálából, addig ez nem is lehet másként. A valódi szembenézéshez nyugalomra és egymás megértésére van szükség, ez azonban teljesen független bármiféle emlékműtől. Ez az emlékmű csak ürügy a cirkuszolásra és a performanszra azok részéről, akik ezt eddig is mindenféle okkal-ok nélkül csinálták. Ezzel pedig éppen ez a társaság nézi le és használja ki az áldozatokat. Ez a legnagyobb szégyen ebben a történetben, miközben belföldön és külföldön az igazság egyedüli letéteményeseinek mutatják magukat.

@Hannibal ante portas: Talán nem kellett volna ezt az emlékművet kitalálni és akkor ez nem lenne.
A profi politikus aki békére törekszik tisztában van ezzel.
A profi politikus aki össze akarja ugrasztani az embereket, mivel nincs kenyér hát legyen cirkusz, szintén.

@belekotty: békére törekszik? alig 100-an vannak a kordonbontók. egyáltalán nem érdekli ez a társadalmat. pont ez a 100 ember nem törekszik a békére, akik hangoskodnak.

Az emlékműnek semmi köze a cirkuszhoz. Minden emlékmű, minden megemlékezés az emberek egy csoportjának tetszik, más csoportjának nem. Ezen az alapon elbontható lenne a szovjet emlékmű, a felszabadulási emlékmű a citadellán, az 56-os emlékmű - és még lehetne sorolni. Hogy pl. a több mint 2 milliárdba kerülő működésképtelen homokóráról ne is beszéljünk. A béke először belül, bennünk születik meg, nem attól lesz, hogy beszélünk róla miközben békétlenkedünk.

@Lovag Mihály: Semmi köze a nem tetszők számának a kordonbontók számához. Amikor Orbán kordont bontott, akkor ezek szerint az csak azt a néhány kordonbontó képviselőt érdekelte, igaz?

@Hannibal ante portas: Más az elbontás, meg más az építés. Remélem érzed a különbséget.

@belekotty: 2014.04.25. 09:30:59

nem, annak nagyobb volt az össztársadalmi támogatottsága

@Lovag Mihály:
"g 100-an vannak a kordonbontók. egyáltalán nem érdekli ez a társadalmat. pont ez a 100 ember nem törekszik a békére, akik hangoskodnak. "

- Ja értem! Most már a kordon bontók száma és a társadalmi támogatottság nincs arányban.
Milyen gyorsan változik a felfogásod ugyanarról a dologról.

Te kollaboránsnak bélyegezve jól érzed magad?

Annamanna remekül jellemezte Magyar fruzsinát. Egy cseppet sem túloz. Volt szerencsém közelről látni, mert a gyerekeink egy iskolába jártak.
Nekem a témáról mindig a tatárjárás ugrik be.
Először is mint sokadik generációs tatárjárástúlélő kárpótlásra tartanék igényt a Mongol Köztársaságtól. Azonkívül ragaszkodnék hozzá, hogy Ulan Batorban egy olyan emlékművet állítsanak fel a Tatárjárás emlékére, amelyik nem tolja át a felelősséget a mongolokról más nemzetekre.
Már el is indítottam a petíciót.

@annamanna: Mécs Imre szellemi szintjéhez méltó ez a nő.

Lehet, hogy durván fogalmaztam, nem szokásom mások külsején rágódni, de most azért találtam helyénvalónak, mert egyrészt amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Másrészt nem árt összevetni másokkal, például ezzel a nővel: hvg.hu/plazs/20140424_Bagdy_Emoke_interju - B. E. 72 éves, erőteljes, VALÓS szellemi munkát végez, miközben a kinézete kifogástalan, tip-top, rendezett. Nem várok el ilyen szintű összeszedettséget Magyar Fruzsinától, mert ez nyilván személyiségfüggő, és ellenzem B. E. cikkbeli törekvését, egyáltalán nem értek egyet vele, de perpill ellenpéldának megfelel: B. E. hajlandó arra, hogy folyamatosan összevesse a saját nézeteit, a saját személyét a külvilággal, tehát hajlandó külső kontroll alatt állni, pontosabban hajlandó EGYÜTTMŰKÖDNI a külvilággal. Nem vonul vissza egy szűk szubkultúrába. A kordonbontók fő problémája az, amit egy cikk Kálmán Olga kapcsán is felvetett: K. O. nem veszi magát észre, mert "a pesti baloldali hiszteroértelmiség körében folyton ez megy". Tehát létrejön egy szűk szubkultúra, egy ugyanolyan zárt csoport, mint mondjuk egy punk közösség, akik radikálisan elzárják magukat a külvilágtól, magasan tesznek arra, hogy mások miképpen látják őket, egyáltalán nem hajlandóak figyelembe venni a külvilágot, megelégszenek azzal, hogy ők egymást érzelmileg elfogadják, ezért aztán kénytelenek egymást kritikátlanul támogatni – és ennek a kritikátlan támogatásnak az eredménye a folyamatos lecsúszás, a teljesítmény nélküli önigazság, önigazolás.
Kívülről azt lehet észrevenni, hogy a csoport hadakozik a valóság ellen – és ha valaki a valóság ellen hadakozik, akkor mindig a valóság nyer. Valamint azt lehet látni, hogy valós teljesítmény nélkül igyekeznek elismertetni magukat a külvilággal – de ami sikerül a szűk csoporton belül, az már nem fog sikerülni egy tágabb kontrollcsoportban, mert ott már csak a valós teljesítményt tisztelik. A külvilág felé a csoport elismertetési törekvése ebből következően csakis destruktív formát ölthet, pontosan úgy, mintha egy punkbandáról lenne szó. Ahhoz, hogy előbbre jussak, két utat választhatok: vagy mindent bevetve dolgozom azért, hogy előrébb kerüljek (mondjuk egy társadalmi rangsorban); vagy mindenkibe belerúgok, aki előttem van. Mivel egy zárt csoport tagjainak az energiáját teljesen igénybe veszi a szubkultúra kiépítése és fenntartása, ezért a valós társadalmi szerepvállalásra, előbbre jutásra már nem marad erejük; a külvilággal való elismertetésre számukra csak egy mód lehetséges, a negatív megnyilvánulás, az előttük vagy fölöttük állók vegzálása.
De ahhoz, hogy valaki a külvilághoz roncsolóan álljon hozzá, először is önmagát kell roncsolnia. Ez a belső széthullás pedig megnyilvánul Magyar Fruzsina kinézetén. Ezért én komolyan azt gondolom, mindenféle vicc nélkül, hogy Magyar Fruzsina több jót tenne az emberiséggel, ha felvenne egy melltartót stb, mintha bármit is firkálna egy köztéri kordonra. Ha néha tükörbe nézne, szoknyát húzna az előnytelen nadrág helyett, fodrászhoz járna stb, az neki személy szerint is jót tenne; és a közösségnek is az a jó, ami valakinek személyesen, valósan jó. A kritikátlan összeborulás ugyanis nem valós jót eredményez, ahhoz rendkívül sok belső áldozatot kell hozni, az egyénnek, mint önálló személyiségnek le kell darálnia magát, hogy megfeleljen egy csoport belső elvárásainak. Ez az áldozathozatal a személyiség fokozatos széthullását, elbambulását eredményezi; ezzel még jobban belepréseli önmagát a csoportba, hiszen a külvilág felé egyre kevésbé tud megfelelően teljesíteni, egyre jobban szétesik, tehát egyre jobban rászorul a csoport elismerésére, elfogadására. Nyilván szociálpszichológiában ezt a folyamatot már rendkívül jól dokumentálták, én csak egy másik, bulváros reakciót hozok még ide: "Amint megjön Heller Ágnes a légkalapácsával, szerkesztőségünk átáll az események élő közvetítésére." 444.hu/2014/04/09/megint-bontjak-a-kordont-a-szabadsag-teren/

@velorex-vezető: ne rémíts, nemrég beszélgettem valakivel, aki komolyan olyanokat irkált, hogy nemzetközi bíróságon kellene perelni a szíreket(!), mert ők, mint mohamedánok, részt vettek a török kori háborúkban, és ezért nekünk tőlük anyagi kártérítés jár. Amikor közöltem vele, hogy a magyar lakosságot a törökök segédcsapataiként harcoló krími tatárok pusztították ki (erre forrásokat is hoztam), akkor igencsak zavarba jött, mellébeszélt, hogy ez hogy kerül ide, és összevissza tekergett, mindenképpen a szírekre akart visszajutni, mintha ők pusztították volna el a középkori magyar államot, ezért tőlük (ezektől a vérengző terrorista gazemberektől) nekünk jogosan jár a kárpi. Azt is megkérdeztem tőle, hogy vajon az elődei hol laktak, amikor ez történt - mert ha az elődei ennek az áldozatai lettek volna, akkor ő nyilvánvalóan nem született volna meg. Persze a kárpit jólesne bezsebelni (a korabeli áldozatok nevében). És ezt nem szarkazmusból írta, mint te, hanem úgy tűnt, komolyan fontolgatja, hogy milyen szép is lenne egy ilyen pert megnyerni.

@belekotty: 2014.04.25. 10:13:27

nem igazán tudom követni a "logikád", vergődésnek érzem amit csinálsz, olyan kétségbeesett vergődésnek

@E.Katolnai: Azt gondolom, hogy ez az emlékmű az emberek nagy részét már ugyanúgy hidegen hagyja, mint Schiffert. A kor, amiről szól, már nem a ma élő emberek kora. Ha rögtön a háború után állították volna föl, akkor igen, számított volna. De már cirka 90 évesnek kell lennie annak az embernek, aki a háborús években valamennyire is fiatal felnőttnek számított. Kik élnek abból a korosztályból? A kortársak szinte mindegyike a föld alatt pihen, nekik tökmindegy, hogy az utódok mit vergődnek egy szoborral. Magyar Fruzsina, aki magát holokauszt-túlélőnek nevezi, 1954-ben született. Hol van ő ettől az időtől? Hol van a háború valós átélésétől?
A legtöbben nem tudunk mit kezdeni ezzel a hisztériával. Min problémáznak a kordonbontók? Hogy Magyarországot nem szállta meg Németország? De hiszen ez történelmi tény. Hogy a háborúnak nem voltak magyar áldozatai? Mi az hogy! Nagyon is voltak! A családunkból többen megjárták a frontot. Volt, aki hazatért a Don-kanyarból, volt, aki megőrült, volt, aki egyszerűen eltűnt. Minden családnak megvannak a maga történetei, a maga halottai. Rengeteg volt a polgári áldozat is, a háború utóhatásairól nem is beszélve. Ezt akarják elvitatni? Ezért rikácsolnak köldökig lógó csöcsökkel a pesti zsidók? Hát csak rikácsoljanak nyugodtan, és akkor mi van? Leszarom, szerintem mindenki leszarja. Ez az emlékmű csak nekik fontos, csak ők akarják eltüntetni, miért? Tán csak nem azért, mert bűntudatuk van? Szerintem azért, de ez nem az én gondom, hanem az övék. Randalírozzanak csak, firkáljanak, fessenek, ettől a tények nem változnak, és a halottak se szólalnak meg, ők hallgatnak.
Az ókori Egyiptomban azt mondták, hogy az ország lakói az istenek, a halottak és az élők, ilyen fontossági sorrendben. Szerintem Magyarország az élőké. Nem a halottaké, pláne nem az isteneké.
Már csak azért sem érdekel senkit a szobor, mert nem is értjük. Ki az a Gábriel arkangyal és mit keres egy háborús emlékművön? Magyarország védőszentje? És az mit jelent? És mi köze Gábrielhez az Orbán kormánynak, és pláne mi köze van Gábrielhez Magyar Fruzsinának meg a többinek?
Ismerek néhány embert, akik pont úgy viselkednek, mint akinél elakadt a lemezjátszó, és a tű ugyanazon a barázdán pattog, újra és újra és újra, kísértetiesen. Megszállottan ugyanazt hajtogatják, és az az érdekes, hogy amit hajtogatnak, az legfeljebb részigazság, de sosem a teljes, így aztán nem is visz sehová, csak körbe-körbe. Kicsit olyan ez, mint Ágnes asszony, aki megszállottan mosta a lepedőjét a patakban, pedig már rég nem volt véres, sőt már lepedő sem volt; de Ágnes asszony a változásból mit sem látott, az agyába beégett a vérfolt, és akörül pörgött mániákusan.
Az ilyen embereket nem lehet meggyőzni arról, hogy tévednek, ahogy Ágnes asszonyt sem lehetett. Hagyni kell őket, hadd éljék meg valóságnak azt, amit annak hisznek.
Az egész cirkuszból nekem már csak az számít, hogy azok a jelenleg élő emberek, akik rikácsolva eltiporják a 2. világháború mindazon áldozatának emlékét, aki nem volt askenázi (mert a második világháború az ő nagy dobásuk volt, csakis ők voltak a szereplői, mindenki más takarodjon a stáblistáról, a második világháború egy film, A csíkos pizsamás fiú, a második világháború = holokauszt, aminek sosincs vége, áldozatainak száma annyi, ahány askenázi élt, él és élni fog a földön, bárki, aki nem askenázi, genetikailag nácinak születik, és irigyli az askenáziktól a felsőbbrendűségüket, az áldozati létüket és a kárpit). Ezeket kár is kommentálni, inkább csak azt konstatálom, az idézett hvg-s, cinkes képek és videók alapján, hogy szemmel láthatóan rendkívül instabil lelki és szellemi állapotban vannak. Tényleges, valós hiánnyal küzdenek. Nyilvánvalóan nem blöffölnek a szenvedésről, ezek az emberek láthatóan valóban szenvednek, elgyötörtek, megfáradtak, elcsigázottak, kínlódnak, jajveszékelnek, boldogtalanok.
De azt is tudom, hogy a szenvedésük oka nem az, amit annak hisznek. Magyar Fruzsina nem 90 éves anyóka, még ha annak is hiszi magát, nem élte túl a Soát, és nem bántotta senki. Ami neki fáj (mert nyilvánvalóan tényleg fáj neki valami), annak oka nem ez a szobor, de még csak nem is ez az ország. Rajta nem lehet segíteni, mert amilyen segítségre szüksége volt, azt már mind megkapta. Ezt produkálja, ezt termeli ki mindabból, amihez hozzájutott. Elkönyvelem és tudomásul veszem. A szobornál sokkal inkább érdekel az, hogy egy ember mit kezd azzal, amihez hozzájut élete során. Mire fordítja a javait, tanulmányait, tapasztalatait. Hol kezdi és hová jut. Nem mellékesen milyen hatást gyakorol a környezetére, hová juttat másokat.
Van egy askenázi költő, Kántor Péter, ő egy versében olyasmit írt, hogy mi kellett volna még, mi kellett volna? Magyar Fruzsináék csillapíthatatlan éhségéről ez jut eszembe. Mi kellett volna még, mi kellett volna? Valami nagyon hiányzik, amit folyton keresnek, de soha nem találnak és soha nem nyugodhatnak nélküle.

@Alkibiadesz: bocsi a kései válaszért … én nem hiszem, h a magyar fiatalok fenntartanák az „áldozatiság érzését”, én inkább hátrányosság érzését látom visszaverődni – nem csak a magyar fiatalságból – a magyar emberek jó részéből, amire rá a tetejére nem hiányzik neki a zsidóság részéről jövő bűntudatsulykolás. Hátrányos a magyar, hiszen majd 4 m. élnek a tengődés szintjén, hátrányos a magyar, mert tehetsége ellenére mégis hátul kullog az európai érvényesülés versenyében. Borzasztó hátrányunkat annak a sok ránk zúduló szemétségnek köszönhetjük, ami a múlt század folyamán ért bennünket, hiszen egy ostoba fajankó az, aki nem látja, h az európai népek közül a magyart szívatták meg legjobban a múlt század folyamán.

De mondanivalóm lényege talán az lett volna, h érthetetlen az a káros és veszélyes harcmodor, amit a zsidóság radikális szárnya folytat a nemzeti gondolkodású magyarokkal szemben. A szomorú eredményt látom, mikor ismerőseim – akik még 6-8 éve azt sem tudták, hogy mint van a zsidósággal – most a közösségi oldalakon, magánbeszélgetésekben egyre inkább zsidó ellenességnek adnak hangot. Ez egy olyan terjedő jelenség, amihez a radikális, szüntelenül harcot kereső, sokszor provokáló zsidó vezetők, önjelölt zsidó szószólók, megmondóemberek szervesen hozzájárulnak. Nem kellene olyanból ellenséget csinálni, aki különben nem lenne az.

Van az egésznek egy jó oldala is: ezek a szélsőséges figurák (Mécs, Konrád, fruzsina stb.) rá vannak csimpaszkodva az MSZP-re, amit megosztó viselkedésükkel garantáltan tönkre fognak tenni és az MSZP. egy egyre zsugorodó valamivé lesz.

@E.Katolnai: Nem neked írtad, de erre az áldozatiság-érzésre azért válaszolnék valamit. Először is egy idézet: "később is csak azon kaptak össze, hogy helyiérdekű villamoson vagy inkább autóbusszal menjek-e Auschwitzba… de itt már nemcsak Steiner bácsi, hanem még az öreg Fleischmann is fölugrott. Azért most is iparkodott visszatartani, de már nem tudta. – Hogyan? – ripakodott rám paprikavörös arccal, és öklével a mellére csapva: – Még talán mi vagyunk a bűnösök, mi, az áldozatok?! – s próbáltam néki elmagyarázni: nem bűn, csak be kéne látni, szerényen, egyszerűen, épp csupán az értelem miatt, a becsület kedvéért, hogy így mondjam. Nem lehet, próbálják megérteni, nem lehet mindent elvenni tőlem, nem lehet, hogy ne legyek se győztes, se vesztes, hogy ne lehessen igazam, s hogy ne is tévedhettem volna, hogy semminek se legyek sem oka, sem eredménye, egyszerűen – próbálják meg belátni, könyörögtem szinte: nem nyelhetem le azt az ostoba keserűséget, hogy pusztán csak ártatlan legyek. Hanem hát, láttam, nem akarnak belátni semmit, s így azután, véve a zsákom meg a sapkám, pár zavaros szó, mozdulat, még egy-egy befejezetlen taglejtés, és függőben maradt mondat közepett, távoztam."
A szövegből az az érdekes, hogy az itthon maradottak, akik megúszták a tábort, áldozatnak érezték magukat. Köves Gyuri, aki túlélte, azt érezte, hogy ez a számára valamiféle tudatos vállalás volt, amiből tanult és ami által fejlődött; valamiképpen ő maga döntötte el, hogy mi történjen vele, ő maga az ura a saját életének. A rokonok ezt nem akarták belátni, mert valóban nagyon nehéz, sőt lehetetlen belátnia annak, aki nem éli át. Nem a munkatábort, hanem az áldozati létből való megszabadulást.
Az áldozati lét ugyanis egy tudatforma. Egy olyan állapot, amiben az ember teljesen tehetetlen, semmi ráhatása nincs az eseményekre, sodródik az árral, mint egy vízihulla. Kizárólag a külső körülményektől függ, hogy mi történik vele, ő maga a végletekig passzív, a hatóereje nulla, tulajdonképpen rabszolga. Az áldozati tudat mindig dühvel, bosszúvággyal párosul; tulajdonképpen a bennem levő agressziót az áldozati tudathoz kötöm, és azzal racionalizálom, hogy valamikor, valaki elkövetett ellenem valamit, ami kiváltotta a dühömet.
Ebből az következik, hogy ha a zsidók ragaszkodnak az áldozati tudathoz, akkor nagyon negatív dologhoz ragaszkodnak, amit aztán végképp nem kell senkinek "irigyelnie" tőlük; az áldozati tudatból szabadulni kell, nem pedig belesüllyedni, mint a sírba.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem történik velünk olyasmi, amivel szemben tehetetlenek vagyunk, és ami roncsolóan, fájdalmasan, tragikusan vagy csak bosszantóan hat ránk, nem történhet semmi olyasmi, amivel szemben alulmaradunk.
Dehogynem, ez az emberi életnek általános élménye, ettől nem lehet megmenekedni. A kérdés csak az, hogy mit kezdek azzal a vereséggel, veszteséggel, fájdalommal, bántalmazással, ami ér, ami megkeseríti vagy megnyomorítja az életemet.
Ha jót akarok magamnak, akkor muszáj valamiképpen átalakítani a látásomat az életemmel, a velem történt eseményekkel kapcsolatban, és azt mondani, hogy a veszteségekből felállhatok; hogy minden, ami történik velem, megtanít valamire; minél jobban bánt, fáj, ingerel, annál inkább képes tanítani. Minden rossz, ami ér, arra jó, hogy megeddzen, tudatossá tegyen.
Nagyon nehéz és kellemetlen a vereséggel megküzdeni, egy roncsolt állapotból felállni, a fájdalomból kigyógyulni; de ha sikerül (legalább egy kicsit), az sokkal erősebb pozitív erővé válik, mintha csak úgy az ölembe pottyant volna az "energia". Kifelé több jó származik abból az erőből, ami egy fájdalom leküzdése során keletkezik, mint ami csak úgy természettől fogva volt adott.
Gondolj a nyomorékokra, akik megtanulnak mosolyogni és másoknak segíteni.
És most képzeld el ugyanezt a nyomorékot úgy, hogy egész életében csak hisztériázik és mutogatja a nyomorékságát és követeli a jogait meg erőszakosan követel mindent. Mekkora különbség.
Mind a két esetben igaza van, hiszen az objektív tény mindkétszer ugyanaz, tényleg beteg. De hová jut az egyik vagy a másik módon?
Nem biztos, hogy előbbre jut, ha mosolyog és küzd. Lehet, hogy több előnyt kap, ha követelőzik, hisztériázik, másokat bűntudatossá tesz, a saját problémájával vegzál és a nyomorékságával dicsekedik.
Kínkeserves, félelmetes és ijesztő elindulni egy olyan irányban, amikor lemondok az áldozati tudatról, mert ezzel azt döntöm el, hogy nem fogok másokra támaszkodni, és ez gyakran olyan, mint valami halálugrás. Kényelmesebb arra számítani, hogy majd mások támogatnak, hiszen nekem erre jogom van és ez nekem jár, hiszen nekem igazam van, bajban vagyok.
Viszont észrevettem, hogy amíg arra várok, hogy mások segítsenek rajtam, hajlamos leszek arra, hogy még jobban elhagyjam magam, még jobban rájátsszak az áldozati tudatomra. A tehetetlenség érzése nem segíti a fejlődésemet, csak ha magamtól próbálok tenni a javulásomért, tehát ha kilépek az áldozati tudatból.

@annamanna: Szomorú amit itt művelsz. Érzéketlen vagy, és általánosítasz, eltagadod a másik fájdalmát. Szégyellheted magadat. Minden tüntetésre, megemlékezésre kimész (soá, gulag stb.), naponta temetőbe is, és elmondod az ott kuporgó özvegyeknek, unokáknak hogy lépjenek ki az áldozati tudatukból? Miért nem lehet elfogadni azt, hogy valaki valamit máshogy érez?

@énisszeretlek: Hát szomorkodj :) Senki sem akadályoz benne. Nekem nincs okom szégyenkezni, ezt is átengedem neked :) Mindenki a saját sorsa kovácsa :) Azért mutatok két videót, aminek szereplői hasonló társadalmi közegből kerültek ki, hasonló problémákkal néztek szembe, de eltérő választ adtak rá. Döntsd el, melyik szimpatikusabb, melyikkel azonosulsz inkább. Azzal, aki a környezetét hibáztatja a nehézségeiért, vádaskodik és áldozati tudattal él; vagy azzal, aki nem hibáztat senkit azért, amin keresztül kellett mennie, nem vádaskodik, hanem nekiállt kivergődni abból a nehéz helyzetből, amibe jutott:
www.youtube.com/watch?v=99WgR24jWcw
indavideo.hu/video/Boldogsagos
Ez a két videó kitűnően illusztrálja a kétféle tudatállapot különbségét. Lehet választani, melyik jön be.

Nem választás kérdése, mert vannak akik választottak és szomorkodnak, és mint valami Csernus Dr. kérés nélkül valaki beletapossa őket a földbe a fenti módon. Te sem választhatod meg a tudatállapotodat, mint ahogy senki sem. Egy teljes élet érzelmi berögződöttségeit nem lehet csak úgy kidobni a semmibe, hogy akkor inkább választom ezt vagy azt. Emiatt érdemes tolerálni más emberek akár problémás érzelmi viszonyulásait is, hogy ne egy körkörös örök meg nem értettségben üssük érzelmileg egymást. De ha te megválaszthattad, hogy kik legyenek a szüleid, a társadalom amibe beleszülettél, akkor tévedek.

@énisszeretlek: Nem választhattam meg, azt sem, hogy ki taposson be a földbe. De azt megválaszthatom, hogy jól érzem-e magam széttiporva, és azzal töltöm az életemet, hogy magyarázkodok és azokra mutogatok, akik fájdalmat okoztak nekem és mindig azt mondom, én nem tehetek róla, hogy ilyen nyomorult vagyok, mások rosszul bántak velem és ezért én nem tudok úgy élni, ahogy az elvárható volna; szóval kiírhatnám magamra azt, hogy "ne várjatok tőlem semmit, én nyomorult vagyok" - de választhatom azt is, hogy ez az állapot nekem ROSSZ, én nem akarok ebben maradni, és valahogy, akárhogy is, de megpróbálok kivergődni belőle. Ez igenis választás kérdése.
Mondok valamit: ismerek egy egypetéjű ikerpárt, 17 évesen mindkettejüket leszázalékolták skizofréniával. Valójában csak szomorúak és erőtlenek, csüggedtek voltak, nyilván sok rossz élmény érte őket gyerekkorukban, de nem bolondok egyáltalán.
Az egyikük megpróbált innen felállni, elfoglalta magát, dolgozott, férjhez ment, igyekszik teljes életet élni. A másikuk úgy döntött, hogy ő beteg. Belecsimpaszkodott mindenkibe, akibe csak bírt, teljesen elhagyta magát. Most épp a zárt osztályon van. Nem bolond, teljesen normális, csak egyszerűen lusta élni. Könnyebb sajnáltatnia magát, miközben belemar minden segítő kézbe, visszalök minden segítséget, amit csak kap. Nem hajlandó fölhasználni a segítséget, mert ahhoz neki is meg kéne mozdulnia, tennie kéne valamit, kezdenie magával valamit, de könnyebb elterülni, mint a nagyalföld. Most aztán lehet, hogy ottragad a valóban bolondok között. A nemakarásnak nyögés a vége. Ez olyan közmondás, ami nem csak őrá, hanem mindenkire vonatkozik.
Ha jobban akarok lenni, akkor egy idő után, történjen bármi is, de jobban leszek. Addig persze keserves eljutni, amíg biztonsággal visszanézhetek, és azt mondhatom, hogy egy nyomorult lelki- vagy testi állapotot már biztosan magam mögött hagytam; de ha nem teszek érte semmit, akkor biztosan nem leszek jobban. Matthew Andrews mondta, hogy egyetlen ember sincs, aki azt mondaná: egész nap tanulok, dolgozok, sportolok, fejlesztem magam, és soha semmi jó nem történik velem. Ilyen ember nincs. Ha bele akarok kapaszkodni abba, hogy élni jó, és én szeretnék élni, akkor a legkisebb szalmaszál is képes felemelni. Andrew Matthews írta le azt a történetet is, hogy egy embert annyira sok kudarc ért, hogy elhatározta, öngyilkos lesz. Hazabotorkált kötélért, amire majd fölköti magát - és a kutyája ugrálni kezdett, amikor meglátta. Enni adott neki, és közben arra gondolt, hogy hiszen van a világon egyetlen lény, akinek szüksége van őrá; és ha van egyetlen lény, akinek ő kell, akkor már megéri élni. Innentől iszonyú keserves út kezdődött a számára, de sikerült valahogy visszatornáznia magát a mélységből.
Szóval, ha meg akarok kapaszkodni az életben, akkor meg fogom találni azt, amibe belekapaszkodva megmaradhatok.
Ez döntés kérdése.
Soha nem az számít, hogy honnan indultam, hanem hogy hová érkezem.
A fenti két videóban szereplő fiatal férfiak hasonló közegből indultak, de a debreceni rosszabb feltételek közül indult, mint a gyöngyösi. És mégis, összehasonlíthatatlanul messzebb jutott. Ne mondd nekem azt, hogy ő több segítséget kapott az életben, mert ez viccnek is rossz. Azt mondta: ELDÖNTÖTTEM, hogy csakazértis kovács leszek.
Mi ez? VÁLASZTÁS.
Ha azt mondod, hogy Zsákai Istvánnak könnyű, vagy Nick Vujicicnak kezek és lábak nélkül könnyű, hiszen mások a feneke alá tolták az aranybilit, akkor azt mondom: hagyjuk már a hülyeséget.
Mindazon felül, amit leírtam, van egy jó módszer az igazi fájdalom felismerésére. Ha valami valóban fontos dolgot vesznek el tőled, pl. az életedet, vagy csak komolyan megbetegszel, vagy elveszted a munkádat, elhagy a párod, megdöglik a kutyád stb, akkor dühös vagy? Nem, nem vagy dühös. Csak sírsz. De ha a feneked alá tesznek egy rajszöget, ha valaki eléd hajt, ha a pincér hidegen hozza ki a kávét, akkor sírsz? Nem, akkor dühös vagy. Ezek is veszteségek, de nem olyan létfontosságú, igazi veszteségek, mint amik miatt sírva fakadsz.
A Szab. téri emlékmű kapcsán te láttál bárkit is sírni? Mert én nem síró, hanem dühös embereket láttam, akik rázták a rácsot, graffitiztak, rendőrrel kötözködtek, kiabáltak stb. Érte ezeket az embereket bármiféle valós, komoly veszteség, fájdalom? Nem. Ezek az emberek haragszanak, de nem gyászolnak.
A Biblia azt mondja, haragudjatok, de NE VÉTKEZZETEK, a nap le nemjen a ti haragotok fölött. A haragtartás bűn. Aki dühösködik, bűnt követ el.
Péld 29,22 A haragos háborgást szerez; és a dühösködőnek sok a vétke.
A gyöngyösi cigány is egy haragos ember, és sok a vétke. Aki haragot tart, az vétkezik, tök mindegy, mivel racionalizálja és mentegeti a bűneit.
Ha ez sem tetszik, vitatkozz magával Jehovával. Persze bibliai kérdésekben én is szívesen állok rendelkezésedre; ha zavarosnak találod a Szentírást és kifürkészhetetlennek Isten útjait (hogy engedhette meg ezt vagy azt stb), akkor kérdezz bátran.

@annamanna: Kicsit hosszúra sikeredett hsz-ed azon részét értem, és egyetértek, h aki nem éli át, „annak nagyon nehéz megszabadulni az áldozati létből való megszabadulást”. A mai világunkban nem kell vállalni semmilyen valláscsoporthoz kötődő tartozást és főleg olyat nem, amihez 'szokásból' kötődik az áldozati lét tudatformásítása. Ami roncsolóan, fájdalmasan tragikus, vereség, veszteségbántalmazás, ami ért nagyon régen történhetett, hiszen Európában már hosszú ideje béke honol, és ha nem akarod lelked morzsolni, jobb elfelejteni a dolgok nagyobbik felét vagy legalábbis tompítani az abba való beleélést; hisz annyi szép, kellemes dolog vesz körbe minket, melyek szinte önként felajánlják a lehetőséget belső világunk megnyuvására, hogy bűn azokat nem észre venni, nem avval kitölteni perceinket napjainkat …
Ezekkel a megállapításaiddal is egyetértek: „Az áldozati tudat mindig dühvel, bosszúvággyal párosul” – „ha a zsidók ragaszkodnak az áldozati tudathoz, akkor nagyon negatív dologhoz ragaszkodnak”

Ha tényleg így csinálod akkor az nagyon dicséretes: „A tehetetlenség érzése nem segíti a fejlődésemet, csak ha magamtól próbálok tenni a javulásomért, tehát ha kilépek az áldozati tudatból.”

@E.Katolnai: mondhatom röviden is :) Mindenki azt éri el, amit becéloz, amiért tesz, amire koncentrál, amihez odakötődik. index.hu/video/2014/04/28/elet_menete/ - épp azt érik el, amit becéloznak... ez törvényszerű.
Egy picit bővebben: "az univerzum" nem ismeri azt a szót, hogy nem. Tehát ha valaki tagadóan kötődik valamihez, ha harcol valami ellen, és úgy koncentrál rá, akkor is arra koncentrál, azzal tölti meg az elméjét, szívét, szellemét, ahhoz ragaszkodik és azt éri el.
Ez a híres-neves "ne gondolj a fehér elefántra" effektus.
Ezzel nincs mit csinálni, mert mindenkinek szabad akarata van, hogy arra használja az életét, amire csak óhajtja. Akinek ennél nincs jobb dolga, annak ez a célja, ezt a valóságot teremti meg.
Akinek ennél több kell, az ennél jobb célokat tűz ki és jobb valóságot teremt.
Legvégül mindenki pontosan oda jut el, ahová akar.
Van egy görög szó, a "hamartia", céltévesztést jelent, az újszövetség ezt a szót használja arra a fogalomra, hogy bűn. A bűn tehát - céltévesztés.
Ha rossz célokat tűzök ki, akkor rossz dolgokat fogok elérni. És ha elértem, ne csodálkozzak rajta, hogy hová jutottam. Ha jót akarok elérni az életben, akkor tűzzek ki jó célokat.
Teréz anya azt mondta: ne hívjatok, ha valami ELLEN tüntettek. Majd ha valamiÉRT tüntettek, ha valamit tényleg el akartok érni, csak akkor szóljatok.
George Carlin meg ezt mondta: Harcolni a békéért annyi, mint baszni a szüzességért.
De csak rajta, felőlem lehet próbálkozni.... ennyi erővel lehet harcolni azért is, hogy a férfiaknak legyen joguk szülni - "harcoljon ő a valóság ellen, ha akar", vontak vállat erre a Brian életében.
Amit megteremtenek, az nem az én valóságom lesz. Nem nekem teremtik, hanem maguknak.
Nem véletlen, hogy Radnóti özvegye ebben nem vett részt. Azt mondta, semmi közöm hozzájuk. judaizmus.blogspot.hu/2009/10/radnoti-dosszie-egy-par-beszegett-feher.html
Bálint Györgyről, Popper Péterről, Ranschburg Györgyről se hallottam, hogy az életüket az antiszemitizmus elleni küzdelemnek szentelték volna; volt dolguk, ami örömöt okozott nekik, értelmet adott az életüknek, és nem értek rá ilyesmivel vergődni.
A Bibliában van egy mese, ami szerintem tanulságos abból a szempontból, hogy ki mit tart fontosnak és elhanyagolhatónak az életben:
Bírák könyve 9,8-15 Egyszer elmenvén elmentek a fák, hogy királyt válaszszanak magoknak, és mondának az olajfának: Uralkodjál felettünk! De az olajfa így felelt nékik: Elhagyjam az én kövérségemet, a melylyel tisztelnek Istent és embereket, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett? Akkor a fügefának szólottak a fák: Jer el te, és uralkodjál rajtunk! De a fügefa is azt mondta nékik: Elhagyjam-é édességemet és jó gyümölcseimet, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett? Azután a szőlőtőnek mondák a fák: Jer el te, uralkodjál rajtunk. Azonban a szőlőtő is azt mondta nékik: Elhagyjam-é mustomat, a mely isteneket és embereket vidámít, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett? Mondának végre a fák mindnyájan a galagonyabokornak: Jer el te, uralkodjál mi rajtunk. És monda a galagonyabokor a fáknak: Ha igazán királylyá kentek engem magatok felett, jőjjetek el, nyugodjatok az én árnyékomban: de hogyha nem, jőjjön tűz ki a galagonyabokorból, és égesse meg a Libanonnak czédrusait.
..... ennyi.......ennyike......

@annamanna: Ha ilyesmiket írsz, még rádsütik az 'antiszemitizmus' bélyegét ...
Jól fején találtad a szöget, rámutatva a sok elmebeteg harcoló görcsös igyekezetére, mikor példának hoztad fel egyik csoportjukat, akik azért harcolnak: "hogy a férfiaknak legyen joguk szülni"

@E.Katolnai: nem kell ezért harcolni :) csak próbálják meg :)
Komolyra fordítva - azt láttam a hírekben, hogy "Székhelyi József színművész, az Élet Menete Alapítvány egyik alapítója azt mondta: "szíve szerint" megalapítaná a pártonkívüliek pártját, a Szenvedélyes Élet Pártját, amelynek "akarata, szorgalma, tehetsége, teremtő ereje, tudása, munkabírása türelme és innovatív leleményessége alkalmi zsenialitással párosulna, (...) gyógyítaná a gyengélkedőt (...) és soha-soha nem ölne".
Az agyam elzsibbad tőle. Aki pártonkívüli, annak nem kell pártot alapítani. Akik pedig valóban azzal töltik az idejüket, amiket felsorolt, azoknak nincs külön energiájuk arra, hogy különféle menetekben vonuljanak és "harcoljanak a békéért". Tehát az a véleményem, hogy azokat az embereket, akik vonulnak, csak hitegetik és becsapják azzal, hogy
1. nekik pártosodni kell
2. ők tképpen szinte zseniálisak
3. és legfőképpen - békeszeretők
mert ennek a valóságban pont a fordítottja igaz; akik az életüket vonulással meg tiltakozással meg "békeharccal" töltik, azok eleve pártosak, nem valami önmeghaladó, produktív tevékenységre koncentrálnak és meglehetősen harcias benyomást keltenek.
Felsoroltam pár nevet (szegény Ranschburgot átkereszteltem); vannak még sokan, akik ebből nem kérnek, mert épp eléggé leköti őket a saját életük és tevékenységük, amire koncentrálnak.
Egy olyan embernek, mint pl. Erőss Zsolt, nem véletlenül nem gyűlt meg a baja a cigányokkal. Gondolom, soha nem kellett különösen félnie tőlük. Nem azért, mert harcolt a jogvédelemért és engedményeket tett nekik; egyszerűen nem érdekelte az egész, eszébe se jutott, lekötötte a saját élete, azzal törődött, hogy folyton meghaladja önnön képességeit. És valahogy nem álltak az útjába. Nem kellett hátrálnia tőlük, egyszerűen nem támadták. Az útjába egyetlen ember állt - saját maga, amikor elszámította magát. De más nem tudta megakadályozni abban, hogy azt tegye, amit eltervezett. Mert voltak céljai. A saját célok, tervek kitűzése és megvalósítása, az önmeghaladásra való törekvés ERŐSEBB, mint idegen akaratoknak való behódolás, bármilyen csoportosuláshoz való tartozás és együttes bégetés, sajnálom, ha ez erős kifejezés, de akkor is igaz. Lehet a nyájat hülyíteni azzal, hogy ők milyen zseniálisak, békések, de ez nem igaz. Azért tudom, mert én is voltam nyájnak a tagja, és én is azzal voltam hülyítve, hogy azért vagyok nagyon klassz, mert ennek a nyájnak a tagja vagyok, és ez a nyáj szuper. De attól még senki sem lesz "szent", hogy csatlakozik egy csoporthoz. Önmagával mindenkinek egyedül kell megküzdenie, csak az az övé, amit valóban egyedül ért el. Amit másokra támaszkodva ér el, mint a nyáj egy birkája, azt bármikor elvehetik tőle, nem marad az övé. És hogy visszatérjek Erőss Zsolt példájára - valójában ő is azon vesztett rajta, hogy kénytelen volt mások segítségét igénybe venni a terveihez, hiszen amit el akart érni, arra nem volt elegendő a saját kerete; és ha így van, akkor az ember kénytelenül elkezd kifelé játszani, idegen akaratoknak alárendelődni, amik nem belülről fakadnak, külső elvárásoknak megfelelni, amik már nincsenek belső kontroll alatt és amik nincsenek összhangban a valós képességeivel.
Tehát, hogy pontosítsak a dolgon - Erőss Zsoltnak csak Erőss Zsolt tudott az útjába állni, aki alárendelte magát a külső elvárásoknak, mert igénybe vett külső segítséget.
A felvonulók még többet várnak el egy csoporttól, még inkább alkalmazkodnak, még inkább kiszolgáltatják magukat valamiféle külső érdeknek. Amiről valójában nem sok fogalmuk van. Lehet, hogy egyesével még jószándékúak a vonulgató emberek, de összességében már nem azok. Mert a tömeg már sohasem önálló akaratok összessége, hanem az önálló akaratok feloldódása egy masszában. Erről, mármint a tömegpszichológiáról és tömegpszichózisról sokat írtak a 20. sz-ban.
Ez mindenféle menetre érvényes, tévedés ne essék. Azt nem tartom megoldásnak, hogy ha az egyik menet nem tetszik, akkor csatlakozom egy ellenmenethez.
A tömeg csak látszólag erős - valójában legyengített akaratú emberekből áll, akik ki vannak szorítva a saját életpályájukról.
Ha nem vagyok elég stabil, akkor könnyedén megtehetik velem, hogy magukhoz rántanak és egy idegen akarat szolgájává tesznek. Ide menj, oda állj, vonulj fel, tartsd a zászlót, kiabálj; lehet bonyolult a csoporttudat, de egyszerű trükkel táplálják: az áldozatisággal. A csoporttagok áldozatai a külvilág rosszindulatának, ezért jogos a küzdelmük a külvilág ellen, az pedig csak együtt sikerülhet. Ez a saját akarat elvesztésével jár, a saját célokról való lemondással. Az viszont hazugság, hogy a csoport együtt kiharcolja azt, amitől az egyénnek frankó lesz (mert csak együtt sikerülhet, mindenki ezt szajkózza, aki másokat maga alá akar rendelni és manipulálni). Elég csak a Majdanra gondolni, annak a résztvevői mit harcoltak ki maguknak? Csak háborúságot és bajt. Jacenuknak és Timosenkónak kaparták ki a gesztenyét, idegen érdek ostoba bábjai lettek. Sőt halottai.