Kállay-Saunders Andrásnak Eurovíziós döntőt hozott a családon belüli erőszakról szóló dal. Túl azon, hogy szerintem egy elviselhetetlen vinnyogás az egész, értékelendő, hogy ezzel a komoly témával lép fel a rózsaszínű, cukormázas eseményen. Vele együtt reménykedjünk abban, hogy az üzenet a világ minden pontjára eljut, mert túl sok az ilyen történet. Mint amilyen a következő is.

Azért osztjuk meg Kati történetét, mert figyelemre méltó példája annak, hogy a bajba jutottakon sok esetben nemhogy nem segít az arra hivatott intézményrendszer, de még ront is a helyzetükön.

Mivel az alábbiakban csak az egyik fél szólal meg, bátorítjuk a férjet, sőt akár az eljárásban részt vevő többi szereplőt is a megszólalásra: kérjük, írjanak a szerkesztőségbe (fenteslent@gmail.com). Szeretnénk továbbá egy következő részben a témában jártas szakértőket is megszólaltatni annak érdekében, hogy a konkrét történet kapcsán feltárjuk a rendszerszintű, strukturális problémákat.

Szabó Katalin Beatrixnak hívnak, és azért vállalom a nevemmel a történetet, mert nincs veszítenivalóm. A férjem évekig bántalmazott testileg-lelkileg, végül hazug és aljas módon elérte, hogy elvegyék tőlem a gyerekeimet. Most a gyámhatóságnál küzdök értük – ha nem sikerül, bírósághoz fogok fordulni. A történetemmel azt üzenem minden bántalmazott és félelemben élő nőnek, hogy lépjenek, amíg nem késő.

18 évesen jöttem el otthonról. Férjhez mentem, gyorsan gyermekeink lettek: egy fiú és egy lány. Ikrek, most öt évesek.

Sajnos a kapcsolatunk férjemmel hamar megromlott. Eltiltott a kedvelt tevékenységeimtől, elzárt a külvilágtól, nem engedett a barátaimhoz. Mindennap üvöltözött: „egy ingyenélő vagy, aki semmire sem vitte, semmire nem jó; azért vagy tartva, hogy rendet tarts, hogy gyereket nevelj!”, úgy beszélt velem, mint egy állattal. Ha nagyon bepöccent, pofozkodott, ellökött. Nem mertem senkihez fordulni, mert féltem tőle. Kisfiam tanúk előtt mondta, hogy fél az apjától, mert mindig üvölt vele.

Ez engem nemcsak lelkileg, de testileg is megviselt: ízületi fájdalmaim és gyomorpanaszaim voltak, lefogytam 15 kilót, gyenge voltam, zsibbadtak a végtagjaim, szívproblémáim lettek. Huszon-egynéhány éves voltam.

2013 őszén súlyos depressziós lettem. Férjem és nagybátyja, aki mentős az OMSZ-nál, pár hétig különböző általam nem ismert gyógyszerekkel tömött, de csak még rosszabbul lettem (pánikroham, halálfélelem, álmatlanság). Férjem megfenyegetett, hogy kitesz a lakásból, ha nem szedem a gyógyszereket. 2013. decembertől - 2014. márciusig művészetterápián, csoportos terápiákon és egyéni terápián vettem részt Tündérhegyen. Itt megfelelő gyógyszereket kaptam (antidepresszáns, nyugtató), és miután gyógyultan távoztam az intézményből, jelenleg semmilyen gyógyszert nem szedek (kivéve pajzsmirigy-gyógyszert).

Már pár hét terápia után férjem kezdte érezni, hogy erősebb lettem, már nem uralkodhat rajtam úgy, ahogy korábban. Egy nap összevesztünk, és végül megtörtént, amivel évekig fenyegetett: kizárt a lakásból. Ott álltam lakás, gyerekek és pénz nélkül. A terápiám alatt ugyanis a férjem elment a Magyar Államkincstárhoz, és megigényelte a gyest, mondván, hogy én nem élek egy háztartásban a gyerekekkel. Mivel nem írtam alá a lemondó nyilatkozatot, a MÁK lefagyasztotta az ikergyes és a családi pótlék utalását.

Amikor ezután egy nap látogatóba mentem a gyerekeimhez, összevesztünk, verekedés tört ki. Férjem hívta a rendőrséget, ezalatt a nagymamája lefogott. Anyósommal a hátamon valahogy elmásztam a táskámig, és egy gázspray-vel a levegőbe fújtam. Senkinek nem esett baja, de el tudtam menekülni a lakásból. A rendőrségre mentem, de addigra férjem már odatelefonált, hogy megtámadtam a családomat. Megjelent az őrsön, és követelte, hogy zárjanak elmegyógyintézetbe vagy tartsanak bent a rendőrségen, mert bűnöző vagyok. Egy rendőr úgy is beszélt velem, mint egy bűnözővel.

Két mentős megvizsgált a rendőrségen, akik azt mondták, hogy nem vagyok közveszélyes és hazamehetek. Férjem mentős nagybátyja azonban eközben felhívta az egyik főorvos ismerősét, hogy juttasson be az elmegyógyintézetbe. Megjelent még egy mentőautó (a nagybáty kollégáival) és szinte erőszakkal utasítottak, hogy menjek velük a pszichiátriára. Végül beleegyeztem abba, hogy kivizsgáljanak, ha a férjemmel is megteszik.

A kórházba menet a mentősök sértő megjegyzéseket tettek rám -„vigyázzon, nehogy megfulladjon a gázspraytől a zárt ablak mellett!”, „mivel kezelték a pszichiátrián, maga skizofrén?” - a másik mentős pedig nem engedte, hogy telefonáljak. Akkor úgy éreztem, teljes mértékben megfosztanak a jogaimtól.

Az ügyeletes kórházban 4 óra várakozás után megvizsgált egy szakorvos, aki szakvéleményt írt arról, hogy normális vagyok. Férjem - aki eljött a pszichológiai kivizsgálásról, amit a rendőrség rendelt el mindkettőnk számára - ezután a rendőrséggel összetűzésbe keveredett erőszakos viselkedése miatt, ami a rendőrségi jegyzőkönyvekbe is bekerült.

Ezután férjem a gyermekvédelmisekhez fordult, akik felvették a gyámüggyel a kapcsolatot, és április elején gyámügyi tárgyalásra került sor. Itt H. Z. gyámügyi ügyintéző folyamatosan belém fojtotta a szót, nem engedte, hogy befejezzem a mondandómat, és nem vette figyelembe az általam benyújtott bizonyító jellegű nyomtatványokat, melyek azt igazolják, hogy engem bántalmaztak és nem én a családomat. Úgy bánt velem az egész tárgyalás alatt, mintha mentálisan sérült pszichiátriai beteg lennék.

Ráadásul H. Z. a gyámügyi tárgyalás előtt azt mondta, hogy a tárgyaláson csak ő, a gyermekvédelmi munkatárs, a férjem és én leszünk jelen (a kijelentést tanúval tudom igazolni). Ezzel szemben beidézték a tárgyalásra a férjem nagymamáját is, aki nyilvánvalóan egyoldalú, elfogult véleményt mondott. Velem viszont senki nem volt jelen a tárgyaláson.

A gyámügyi eljárás során sem az orvosi leletemet, sem a Gyámügyi Hivatalban tett nyilatkozatomat nem vették figyelembe. Kizárólag a férjem és nagyanyja nyilatkozatára, és a gyermekvédelmi munkatárs (C. R.) elmondására hivatkoztak a döntésben. C. R. pedig engem nem hallgatott meg, csak a férjemet és a nagymamáját. Ráadásul C. R. valószínűleg baráti viszonyban van férjem nagyanyjával, barátnőm ugyanis látta őket közvetlenül a tárgyalás előtt a folyosón ölelkezni: C. R. megsimogatta a nagymama vállát, és azt mondta: „minden rendben lesz”..

Bár a gyámügyi tárgyalás jegyzőkönyve teljes mértékben és egyoldalúan a férjem verzióját vette át, és szinte minden, az én szempontomból fontos részlet kimaradt, az átélt lelki trauma miatt sajnos aláírtam. Akkor már csak sírni tudtam a kiszolgáltatottságtól, hiszen mindenki ellenem volt. Április végén újabb beadvánnyal fordultam a gyámhatósághoz. Most megszületett az első fokú határozat, ami most fellebbezés alatt áll, ha elutasítják, bíróság előtt lesz megtámadva.

Férjem egyébként ismeretségünk kezdete óta alkoholproblémákkal küzd, 4-5 sört iszik mindennap (erre tanúk vannak, illetve a fél éve készült vérkép, amely a májenzimek megnövekedését mutatja). Jelenleg Xanax nyugtatóval kompenzálja alkoholfüggőségét. A döntéskor sok egyéb mellett ezt a körülményt sem vették figyelembe.

Jelenleg hetente egyszer szombatonként láthatom a gyerekeimet, felügyelet mellett 1-2 órán át, a kerületi gyermekjóléti szolgálat lerobbant intézményének egy szobájában. A falakról jön le a tapéta, az asztal dülöngél, nincsenek játékok - itt csak a legproblémásabb szülök találkozhatnak a gyermekeikkel. Én mint szülő ezt nagyon sértőnek találom, mert sok éven át én voltam a férjem „áldozata”, és mégis én érzem úgy magam, mint egy bűnöző, akitől elvették a gyerekeit és megfosztották anyai jogaitól.

(A történet szereplőinek kezdőbetűit személyiségvédelmi okokból megváltoztattuk.)