A fejlett világhoz történő felzárkózás ígérete a rendszerváltás óta eltelt két évtizedben egy mítosszá vált, és azt ma már annak eredeti hirdetői, a liberális értelmiség sem vallja. Az Orbán-rezsim működésével bevégződik a leleplezés, és elkezdődik a mítoszgyártás egy új korszaka. Hogy honnan erednek ezek a mítoszok, kik a kigondolói, és milyen körülmények között hirdetik igazságukat, ahhoz érdemes megnézni azt a történelmi folyamatot, aminek kényszerei között az újraszerveződő elitek megfogalmazzák ígéreteiket. A Fordulat 21-dik számának bevezető cikke a rendszerváltás évfordulója kapcsán arra keresi a választ, hogy a tőkés világrendszerben versengő helyi elitcsoportok milyen narratívákba csomagolják az ígéreteiket a saját felhalmozásuk érdekében. A szerzők megállapítása szerint ugyanis a narratívák mindig a felhalmozás kényszerű ciklusai mentén váltakoznak, ami alól sem Orbán, sem a rendszerváltás nem kivétel. A most megszerveződő rezsimet sem lehet a nemzetközi válság nélkül megérteni. Az 1989: szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához című tanulmány szerzői a gazdasági és politikai rendszerünk történetét a magyar betagozódás szempontjából elemzik.

Aki Magyarország bajait nem kizárólag a politikai uralkodó osztály önös és hazug döntéseire akarja redukálni, hanem kíváncsi azokra a kényszererőkre is, amelyek rendszerszinten sodorták az országot arra a pályára, amin most van, annak érdemes a kezébe vennie a Helyzet Műhely szerkesztésében megjelent Fordulat 21-dik számát és elolvasni Éber Márk Áron, Gagyi Ágnes, Gerőcs Tamás, Jelinek Csaba és Pinkasz András 1989:  szempontok a rendszerváltás globális politikai gazdaságtanához című cikkét. A szerzők hiánypótló cikket írtak: az értelmetlen moralizálás helyett az ideológiák mögé tekintve helyezik kontextusba 1989-et, az értelmiségi csoportok hozzáállását a rendszerhez, és világítanak rá többek között a Matolcsy-féle gazdaságpolitika céljaira, a függő pályájára, az osztálypolitikájára és ennek mögöttes okaira.

A magyar társadalmi és politikai viszonyok, a „felzárkózni való képtelenségünk” megértésére teljesen új szemszöget kínálnak a szerzők. Elemzési keretük az a világrendszer (aminek mi is része vagyunk), aminek alapját a termelés szerkezete eredményeként létrejövő tulajdonviszonyok és az egymással függő viszonyban levő társadalmi csoportok képezik. Ebbe a rendszerbe az államok, társadalmi csoportok munkamegosztásuk révén hierarchikusan tagozódnak be: centrumként köznyelvünkben a Nyugat, illetve Észak, félperifériaként többek között Közép-Kelet és Kelet-Európa, és perifériaként leginkább Afrika és Latin-Amerika egyes államai. Bevett megközelítés a centrumhoz mérni a félperiféria és periféria működését, és ez utóbbiakat torzultnak, félresiklottnak tekinteni: a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hierarchia csúcsán levő centrum előnyei nem az adott nemzetek karakterológiájából, vagy a jó vezetők jó döntéseiből fakadnak, hanem éppen a félperifériával és a perifériával való viszonyrendszeréből. Vagyis a kelet-európai országok sajátosságainak vélt „kudarcos felzárkózási kísérletek”, „elmaradottság”-konklúziók helyett arról olvashatunk, hogy ezeknek az államoknak a nyugati partnereikhez mért relatív fejletlensége nem egy (ön)hiba a rendszerben, hanem éppen a rendszer egyik fontos eleme - nem időbeli lemaradásról, hanem a nyugati fejlődéssel együtt járó közös (egyenlőtlen) fejlődésről van szó. Ez a rendszer pedig dinamikusan változik ugyan, de úgy, hogy annak minden eleme folyamatos kölcsönhatásban van egymással, az egyenlőtlen viszonyok pedig egyenlőtlen mozgást produkálnak.A cikk egy olyan globális perspektívába helyezi a magyar folyamatokat, amelynek legfontosabb eleme a függő pálya, és felhívja két olyan fontos tényezőre a figyelmet, amit a magyar és nemzetközi sajtó is ritkán kapcsol össze, holott szorosan összefüggnek: a technológiával való rendelkezés,mint a versenyképesség záloga, illetve az eladósodás (külső finanszírozás) problémája mint a nyugati technológiaimport ára a relatív alacsony értékű export mellett.

Egyenlőtlen fejlődés

A Fordulat 21. számának bevezető cikke azért is fontos írás, mert bár első ránézésre indokolatlanul hosszan tekint vissza a történelemben a rendszerváltás okait kutatva, arra hívja fel a figyelmünk, hogy a korai kapitalista rendszerbe való integrálódásunk óta nagyon hasonló sémák érvényesülnek a magyarországi történések alakulása során. A szerzők szerint a modern kori magyar történelem legmeghatározóbb állomása a XIV-XV. századi feudalizmus válságát követő időszak. A válságból ugyanis a cikk állítása szerint, eltérően jöttek ki az európai államok – a modern kapitalista termelési rendszer kialakulásakor például Angliában a földbirtokok bekerítése és a földbérleti rendszer kialakítása megteremtette a kapitalista viszonyok alapját, ezzel szemben a kelet-európai társadalmi csoportok közti küzdelmekből az arisztokrácia jött ki győztesen, ami a feudális viszonyok stabilizálásához vezetett. Kelet-Európa, így Magyarország is ezekkel a struktúrákkal kapcsolódott az immár kapitalizálódó nyugati államokhoz – nagyrészt az agrártermékek exportja és az arisztokrácia luxustermék-importja révén – de mindezt csak meglehetősen kedvezőtlen cserearányokkal sikerült megtenni. A kelet-európai államok pedig ezt a veszteséggel járó kereskedelmet az adóztatás szigorításával és a társadalmi struktúrák megmerevítésével, így például a második jobbágyság bevezetésével próbálták orvosolni helyi szinten. A kelet-európai államok, így Magyarország korabeli társadalmi és intézményi struktúráinak megmerevedése tehát szerves része volt a kapitalista világpiachoz való kapcsolódásunknak – nem pedig a betagozódás félresiklása.

Technológia- és tőkehiány, kedvezőtlen cserearány

A szerzők abban látják a fejlett nyugati, vagyis a centrum országok előnyét más államokkal szemben, hogy a centrum államok birtokolják és értékesítik magukra nézve jóval kedvezőbb cserearánnyal a fejlett technológiájú termékeket az azokat nem birtokló, jellemzően tőkében szegényebb országok számára. A „nyugati” államok számára előnyös cserearány a technológia- és tőkehiányos félperiféria számára azt eredményezi, hogy vagy növelni kényszerül az exportot a kiegyenlített(ebb) cserearány érdekében, aminek előállítására ritkán elegendőek a belső erőforrások, vagy külső finanszírozással (hitellel vagy beáramló működő tőkével) tömi be a technológia importjának többletéből származó hiányt. Előbbi az export állandó növeléséből fakadó kényszer miatt a szerzők szerint általában nem fenntartható hosszútávon, míg utóbbi a félperiferális országok külső függőségét és eladósodását teremti meg. Hiányossága a cikknek, hogy a technológia szerepét adottnak veszi és még csak említés szintjén se világít rá arra, hogy miért bír akkora jelentőséggel, hogy annak birtoklása alapvetően határozza meg a viszonyrendszert. De arról sem tudunk meg semmit, hogy miért a centrumországok képesek azt előállítani és ezáltal fenntartani ezt az egyenlőtlen viszonyt.

Fontos állítás viszont, hogy a korai kapitalizálódó államok a kezdetekben (és a mai napig) politikai, katonai és/ vagy kereskedelmi eszközök révén kapcsolták be a más termelési rendszerben működő államokat/entitásokat a maguk termelési rendszerébe. Vagyis a gyakran történelmi szükségszerűségként felfogott termelési- és viszonyrendszerek kialakulása sokkal hathatósabb közreműködést igényelt az annak fenntartásában érdekelt államok részéről, minthogy azt pusztán szükségszerű folyamatok eredményének lehessen betudni. A többek közt eltérő technológiai ellátottságból fakadóan aszimmetrikus viszonyrendszerben a korai kapitalizálódó államoknak sikerült centrummá válni és a kereskedelmi és termelési viszonyrendszerben maguk alá sorolni a rendszerbe bekapcsolt államokat. A hierarchikus viszonyba került térségek államainak a társadalmi csoportjai is hierarchiába tagozódtak: míg a nyugati társadalmakban tipikusan a tőkés felhalmozás eszközeit birtoklók kerültek előnyös helyzetbe, addig a félperiférián, így Magyarországon is, az exportra termelő, leginkább agrártermelők érdekeinek kedvezett a rendszer.

A cikkben kiemelt hangsúlyt kap két ideológia, amik mögé tekintenek a szerzők – a protekcionizmus és a liberalizáció. Ezek kapcsán arra mutat rá a cikk, hogy az ideológiák sosem önmagukban vizsgálandók, hanem minden esetben meghatározott társadalmi csoportok elitjei által megfogalmazott stratégiákként. Míg a protekcionista gazdaságpolitika az iparfejlesztést támogató piacvédők, addig a liberalizáció az agrárexportra termelők érdekeinek kedvez -, Magyarország esetében a félperiferiális helyzetből való kitörés ígéretét rejtik magukban. Valójában azonban ezek nem csak a történelmi tapasztalatotokat elnézve hamis dilemmák, hiszen sosem eredményeztek kitörést, de a szélesebben vett rendszer működési logikája miatt sem képesek beteljesíteni az ígéretüket. A szerzők - meglehetősen determinisztikusan – illúziónak tartják a helyi elit választásának betudni, hogy éppen melyik érvényesül vagy érvényesült mindeddig.

A cikk végigveszi az elmúlt 150 év globális méretű válságait és az azokhoz vezető folyamatokat - mindben hasonló mozgatórugókat vélnek felfedezni a szerzők. Az 1870-es krachot követő közép- és kelet-európai fellendülés okaként - amit a magyar történelem csak „belső modernizációként” emleget - a centrumországokban fölhalmozódott tőkemennyiség (helyben való visszaforgathatatlansága) miatti profitabilitási válságot jelölik meg. A centrumban kialakult krízis ideiglenes megoldásaként - de valójában a szétterítéseként - indult meg a tőkeexport a félperifériára hitel és működőtőke, vagyis beruházások és államkölcsönök formájában. Nem kap kiemelt hangsúlyt, de fontos eleme a cikknek, hogy a polgárosodást és a proletarizációt ugyanannak az éremnek a két, egymástól elválaszthatatlan oldalaként kezeli (érdemes lett volna bővebben kitérni arra, miért fakad mindez a tőkés termelési mód működéséből). A 19. század második felében a magyarországi termelési viszonyok kapitalizálódása (ami a szerzők szerint nem volt más, mint a centrumországok 1870-es túltermelési válságának következménye, vagyis annak szétterítése) nem átfogó, de jó esettanulmány arra, hogy a félperiféria polgárosodása és az ezzel járó proletarizáció hogyan elválaszthatatlan a centrum felhalmozási ciklusától. A centrumban felgyülemlett és a félperifériára áramló működőtőke és hitelek fontos következménye, hogy a tőke ideiglenes kihelyezésével hazánkban részben ekkor alakultak át a termelési viszonyok - ekkor számolták fel például az önellátó birtokrendszert, megjelent a szabad agrármunkaerő, a nemzeti tőke, és indult be a polgárosodás, valamint ennek funkcionális velejárójaként a proletarizáció. A helyi elit nagyrészt ekkor el is veszítette a termelés feletti kontrollt a centrum monopol vállalatainak megjelenésével, a bejövő tőke pedig a megjelenő vállalatokon és bankokon keresztül legnagyobb részt visszaáramlott a centrumba. A szerzők szerint tehát a polgárosodás a félperiférián nem más, mint a centrum felhalmozásával járó és azt segítő jelenség. Az ideiglenes fellendülés azonban a hosszú 19. század végével nem kínált valódi felzárkózást, hanem, akárcsak a korábbi évek merkantilizmusa, ugyanúgy egyenlőtlen fejlődéshez vezetett. Persze értelemszerűen ekkor sem egy egyirányú függő viszonyról van szó, hanem mindig átfogó kölcsönös függőségek rendszere áll fenn. Így nem csak a centrumban zajló folyamatok határozzák meg egyirányúan a periféria fejlődését, a folyamatok pont, hogy globálisan is kiterjednek és visszahatnak az egyes szereplőkre.

Az 1930-as évektől a második világháború utáni évtizedekig

A soron következő magyarországi folyamatok legfontosabb mozgatójaként a háborút, a területvesztést és jóvátételi terhek miatti államcsődöt elkerülendő felvett népszövetségi hitelfelvételt jelölik meg a szerzők. 1931-re az elsősorban agrárexportőr, illetve nyersanyagban és iparcikkekben importőr ország fizetésképtelenné vált a globális világgazdasági válság, a hirtelen megdrágult hitelek és az agrárárak drasztikus lecsökkenése hatására. Magyarország a kitörési kísérletek ellenére a német hadigazdaság érdekszférájába került, így a német gazdaság és hadiipar kiszolgálójává váltunk. Miután Magyarország a termelési rendszerben egy klasszikus félperiferiális viszonyban működött/működik a centrumországokkal, 1945 után is megmaradt tőke- és technológiahiányosnak. A szerzők szerint a relatív versenyképesség megőrzése (aminek ára részben a technológiával való rendelkezés) mindvégig cél maradt, ami a kemény valutához jutás ára volt. Így bár cél volt a kapitalista centrumtól való eltávolodás, ennek része lett volna mind a lemaradás, mind pedig a technológiai függés felszámolása. Erre az erőforrások központosításával az importhelyettesítő iparosítás tűnt megoldásnak, azonban az középtávon is exportkényszerhez vezetett. A KGST-országokkal való kereskedelem viszont nem oldotta meg a technológiahiányt, a Nyugattal folytatott kereskedelem pedig (néhány iparágtól eltekintve) a technológiaimport kedvezőtlen cserearányával járt Magyarország számára. A cikk szerint tehát valójában az ’50-es évek bezárkózását leszámítva sohasem szakadtunk el a centrumországoktól, sem kereskedelmi, sem pénzügyi relációinkat tekintve, sőt: az egész szocializmus egy felzárkózási kísérlet volt a kapitalista világrendszeren belül. Itt azonban sajnálatos módon összekeveredik az ideológia és a rendszerfolyamat - megkülönböztetendők ugyanis az ideológia mögött húzódó érdekek (szocializmus által megfogalmazott célok és megvalósítási kísérlet) a rendszerben adódó kényszererőktől (technológia, tőkehiány, KGST működése).

Újabb túltermelési válság

A ’70-es évek (centrum általi) túltermelési válsága és az olajárrobbanás nem a felhalmozást, hanem annak mikéntjét alakította át. A szövegnek ez a megállapítása elementáris jelentőségű, ugyanakkor hiányzik annak a kifejtése, hogy a felhalmozás módjának átalakulása milyen hatással van/volt a társadalmi struktúrák átrendeződése és a társadalmi osztályok beazonosítására. Ugyanis a felhalmozás a ’70-es éveket megelőző módja leginkább az iparhoz kapcsolódott és jól látható ipari tőkés, illetve ipari munkásosztályra tagolta a társadalom egy részét. A ’70-es évek válsága azonban megdrágította az ipari termelést és ez az ipar (és tőke) bizonyos részének a centrumból való elvándorlásával járt. Mindez pedig értelemszerűen a centrum lakossága által elvégezhető munka megváltozását is jelentette. A tőke és munka közti, korábban jól látható törés viszont, az új baloldali gondolkodók koncepciójával ellentétben, nem lényegileg változott meg, hanem formáját tekintve alakult át. Bár a felhalmozás részben elszakadt az ipari termeléstől, részben maga az ipari termelés helyeződött át a világ egyéb részeire, beindítva az újraiparosítást (természetesen nem a nyugati szakszervezeti mozgalmak által kivívott munkafeltételek között).

A válság további következménye volt a félperiféria, így Magyarország számára is, a technológia drágulása, ami tovább rontotta a cserearányokat, az olajárrobbanás eredményeként megjelenő devizabőség (petrodollárok ) miatt olcsó hitelekhez jutott a devizában már amúgy is eladósodott állam. Nem kedveztek a nagyrészt agrártermékeket (és nyersanyagot) exportáló országnak a közös agrárpolitika magas védővámjai sem. Az USA 1980-as évekbeli jegybankpolitikája az addig felvett hitelek kamatainak drasztikus emelkedését okozta, ami számunkra újabb hitelfelvételeket és az azok feltételéül támasztott költségvetési szigorítások elfogadásával járt. Az ország lassan a régió egyik legeladósodottabb államává vált, úgy, hogy közben tarthatatlanok lettek a megcélzott növekedési programok. A ’80-as évek második felére így megindultak a közjogi átalakítások, majd a tulajdonviszonyok átalakítása a spontán privatizációval. A szerzők szerint így a globális szinten túlértékelt pénzpiaci termékek, az elvándorló ipar és a növekvő adósságválság együttesen katalizálták a kelet-európai rendszerváltásokat.

1989

A KGST-államok, így a magyar állam szerepe pedig nem volt más a rendszerváltás környékén, mint megteremteni a menedzserréteg és a működőtőke formájában bejönni vágyó külföldi tőke felhalmozásának lehetőségét. Ennek eredményeként ezeknek a szereplőknek sikerült az állami vagyon fenntartható, ezért némi racionalizálással jól jövedelmezővé tehető üzemegységeit áron alul felvásárolni, és az államnál hagyni az adósságot és a meg nem térülő részlegeket. A cikk alapján tehát az egykori KGST államainak gazdasági szerkezetátalakítása a lényegét tekintve az alábbiakként ragadható meg. A centrumországok túltermelési válsága miatti piacszerzési kényszer kielégülése, a felesleges termelőkapacitások kikapcsolása a félperifériás kelet-európai államokban, illetve szintén a centrum ipari struktúrájának átalakítása részeként az általában alacsony hozzáadott értékű kelet-európai termelőkapacitások bekapcsolása a termelésbe. Ezt a strukturális átrendeződést nevezik belle époque-nak, ami megint csak úgy oldotta a centrumban felgyülemlett feszültségeket, hogy térben szétterítette azokat. A félperiféria államai más-más adottságokkal kapcsolódtak a centrumhoz, így a gazdasági szerkezetátalakítást is eltérő ütemben és módon valósították meg. Magyarországot úgy korlátozta be a külső eladósodottság, a hitelek visszafizetésének és a belső egyensúly megteremtésének kényszere, hogy az államcsőd elkerülése érdekében újabb kedvező kamatozású hitelekhez (IMF), illetve a centrumból érkező támogatások igénybevételéhez kellett folyamodnia (pl. Phare-program), amelyek feltétele a Nyugat igényeinek megfelelő reformok bevezetése volt (tőke szabad áramlása feltételének megteremtése). Érdemes lenne a tárgyaltnál bővebben vizsgálni, akárcsak tették a szerzők az 1870-es évek túltermelési válságát követő korszak beáramló működő-tőkéje esetében, az EU-s támogatások hatásait.

Ez a „sokkterápia” , amit a politika a felzárkózás egyik szükséges velejárójaként hirdetett és többek közt munkanélküliséggel, termelőszektorok felszámolásával és a társadalom egy jelentős részének elszegényedésével járt, se nem jelentett kiutat az adósságválságból, se nem fordított a kedvezőtlen külkereskedelmi cserearányon. A szerzők szerint az állam 2000-es évekre megvalósuló kirívóan magas adó- és jövedelempolitikája sokkal inkább egy jövedelemelvonó kényszer, mintsem egy szociáldemokrata társadalompolitika eredménye. Ezzel a megállapítással azonban kevéssé magyarázható akár a regionális viszonylatban bőkezű szociális intézményrendszer fenntartása a második Gyurcsány-kormányig, akár olyan munkavállalói rétegek béremeléssel történő jutalmazása, mint a közszféra.

Matolcsyzmus

Ami az ezredforduló Magyarországának társadalmi struktúráját illeti, az egykori állami vagyon megszerzésével (a külföldi befektetők mellett) kialakult egy hazai nagyvállalati tulajdonos réteg az egyik oldalon, egy bérből és fizetésből élő réteg a másik oldalon és megjelent másfél millió munkanélküli. Ami pedig mindennek eredményeként a magyar pártpolitikai palettát illeti, a szerzők meglátása szerint „a tőke és a politika új szövetségei […] létrehozták a rendszerváltás utáni két politikai-gazdasági blokkot: egyfelől a – tévesen – baloldalnak nevezett baloldali liberális, másfelől pedig a jobboldalnak nevezett nemzeti-keresztény-konzervatív blokkot.” A 2010-ben hatalomra került Fidesz gazdaságpolitikájához képest kevés szó esik a 2000-2010-es időszakról. A cikk alapmegközelítésének megfelelően a Bokros-csomagot követő viszonylagos költségvetési egyensúlyt és gazdasági fejlődést leginkább a világgazdasági rendszer átmenti felfutó korszakának tudják be a szerzők. Ezt azonban hamar még komolyabb, az állami- és a magánszektor eladósodása követte, a belső tőkeképzést a Gyurcsány-, majd Bajnai-kormány pedig teljesen a nemzetközi pénz- és tőkepiaci feltételeknek vetette alá. A 2008-as világválság nem csak az egyre fenntarthatatlanabbá váló, hazánkban is alkalmazott pénzügyi modellnek vetett véget, hanem a felhalmozás intézményi kereteinek is új távlatokat nyitott. Az Orbán-kormány pont egy olyan időszakban kapott kétharmados felhatalmazást a kormányzásra, amikor a korábbi intézményi keretek legitimációja Magyarországon erőteljesen megingott. A cikk kizárólag a külső történésekre vezeti vissza a változások szükségszerűségét, pedig a „baloldali liberális” oldal összeomlásához vezető körülményekben nem lehet figyelmen kívül hagyni az olyan eseményeket, mint a miniszterelnök 2006-os balatonőszödi beszéde, az október 23-i zavargások és az azok elleni rendőrség általi fellépés vagy a kormányoldal korrupciós botrányai. Ennek ellenére hiánypótló az a megvilágítás, amibe a cikk a Matolcsy-féle gazdaságpolitikát helyezi. A legfelső jövedelmi kategóriába tartozóknak kedvező adó- és jövedelempolitikát nem valami eredendő gonoszságra vezeti vissza, hanem az állam külső finanszírozásnak leépítését célzó politikára: a szerzők szerint a gazdaságpolitika egyik legfontosabb vezérlője annak a nemzeti tőkésosztálynak a megteremtése, ami képes többek között az állam finanszírozására ahelyett, hogy azt hosszabb vagy rövidebb lejáratú, meghatározott politikai feltételek teljesítéséhez kötött kívülről felvett kölcsönökkel oldaná meg.       

Konklúzió

Összességében az 1989 című cikk – determinisztikus megközelítése ellenére is – hiánypótló. Mindenkinek érdemes elolvasni, aki értetlenül áll a magyarországi történések előtt. Az írás leginkább egy olyan elemzési keretet kínál, amiben nem kapunk kielégítő választ az egyes szereplők lépéseire, de megismerjük azt a pályát, amin lehetőségük van mozogni.