Tán még le sem szállt Orbán repülőgépe Dél-Koreában, amikor Simicska már bejelentette: elindul azért a megüresedő mandátumért (a veszprémiért), amin a Fidesz kétharmada áll vagy bukik.

Lajos és Viktor összebalhéztak – ezt szeptember elseje óta mindannyian tudhatjuk. Lajos most nyílt ellentámadást indít, ez pedig nagy hullámokat vet a Fideszben.

De hagyjuk ezt most egy kicsit, és ugorjunk inkább vissza bő két és fél évtizedet!

Lépjünk vissza oda, amikor még mindketten Bibó-szakkollégisták voltak, és „előfordult, hogy [Simicska] a kollégiumban egy előadásra mackónadrágban és papucsban jött le.” Mint a visszaemlékezők mondják: „Úgy nézett ki, mintha ő lenne a gondnok, de amikor hozzászólt az előadáshoz, akkor mindenki elhallgatott”. Orbán is ezekben az időkben mondta róla: „Lajosnak annyi esze van, mint tíz professzornak együttvéve, csak az a kérdés, hogy mire használja”.

Nézd csak meg (újra) ezt a videót alaposan – garantáltan megér öt percet az életedből!

Ki ez a szimpi srác?

Egyrészt azon túl, hogy – pláne a fiatalabbak – megdöbbenünk, milyen szimpi srác volt a fiatal Orbán, a felvételen keresztül belelátunk egy durván elnyomó apa („nagyon erőszakos ember”) és lázadó fia tettlegességig, súlyos bántalmazásig fajuló konfliktusába. Sokkoló történet. Annál szomorú látni, hogyan lett mára Viktor a saját apjához hasonlóvá, a férfiasságát az erején (és csakis az erején) mérő elnyomó és erőszakos állambácsivá.

Másrészt – ha eddig még nem értettük volna eléggé – hirtelen mindent érteni kezdünk Orbán focimániájából. Menő focistává válni a meg nem valósult gyermekkori álma volt. Ezt felnőttként most azzal kompenzálja, hogy a falu bikájaként a háza mellé hatalmas labdarúgótelepet építtet stadionnal. Meg hogy fián, Gazsin keresztül próbálta kiteljesíteni saját derékba tört labdarúgó pályafutását – sikertelenül.

Harmadrészt látjuk frusztráltságát „speciális kulturális tradíció” nélküli családi háttere miatt, és látjuk egy szemlátomást rendkívül ambiciózus és agilis fiatalember hihetetlen energiáit e kiinduló hátrányok leküzdésére.

Sok mindent látunk tehát, de itt és most nem felmenteni vagy elítélni, megsajnálni vagy megróni akarjuk – pedig e felvétel lehetőséget adna mindegyikre. Nem pszichologizálni akarunk – Simicska és Orbán nem-személyes viszonya itt most sokkal fontosabb.

„…csak egyetlenegy, a Simicska Lajos volt – ő is volt a legokosabb közöttünk, ő fölöttünk járt…”

 A két egykori kollégiumi szobatárs, a két egykori jó barát most éppen az erejét méri össze. Orbánt már jól ismerjük – az elmúlt 25 évben folyamatosan színpadon volt. Az ellenben már jóval érdekesebb, ahogy a mindeddig árnyékban rejtőző másik főszereplő is kimerészkedik a napfényre, és joviális, pocakos-hózentróglis figuraként emberi arcát mutatja felénk: bevásárol, szurkol, cseverészik, mint minden hétköznapi ember.

Mindeközben persze éppen régi barátja mogyoróit megszorongatására készül.

Egyelőre legfeljebb csak sejthetjük, mit akar ezzel. Ami per pillanat biztosnak tűnik, hogy tényleg elindul Veszprémben. És ne legyenek kétségeink: Orbán hatalmát korlátozandó másra is képes lesz. A gyufát ugyanis minden jel szerint Orbán húzta ki nála azzal, hogy a Fideszt két és fél évtizedig szolgáló Simicska hatalmát túl nagynak kezdte érzékelni és 2014 késő tavaszától kezdve erőteljes lépéseket tett a visszaszorítására. Úgy látta, nem várhat tovább, a jelek szerint ugyanis egy ideje már „Lajosnak szenvedélyévé lett a politikacsinálás”.

Mivé lehettetek volna, Te Úristen?

Valahol azért tényleg sajnálhatjuk, hogy Orbánból nem egy remek egyetemi tanár, az államelméletet megújító, nagy formátumú tudós lett. Látjuk: elég gyorsan magával ragadta az államalakítás,a cselekvő politikaformálás csábítása. Simicska is többre lett volna hivatott annál, hogy szellemi kapacitását („annyi esze van, mint tíz professzornak”) arra használja, amire éppen használja: hogy a nemzeti burzsoázia amúgy rejtőzködő, de olykor lesből támadó nagy fehér cápája legyen.

Nem csak a saját döntésük volt, hogy így alakult. A történelem kegyetlenbe tartó vonatára szálltak és elég kitartóak voltak ahhoz, hogy mára ők vezessék a magyar szerelvényt. Beújítottak egy nemzetiszín dízelmozdonyt és ráléptek a gázra – nem nagyon hatja meg őket, hogy a fordulatszámot nem bíró kocsik sorra esnek szét a hátuk mögött emberek tömegeit rázva le a vonatról. Mert a NER-mozdony, ha a fene fenét eszik is, oda akar érni a tutiba. A vonat egésze – tudjuk jól – úgysem fog.

Hogyan kerültek oda?

Amíg ez a két ember vállvetve egymásért dolgozott a közös politikai-gazdasági nagyvállalat sikerre viteléért (amelyben Lajos a bizniszért, Viktor pedig a showért felelt), minden rendben volt, bár mi (a cégen kívüliek) persze egyként szívtunk. Két és fél évtized alatt felépítették a rendszerváltás utáni legerősebb gazdasági-politikai blokkot, a nemzeti nagytőke és a nemzeti-keresztény-konzervatív jobboldal házasságából megszülető centrális erőteret és Fidesz-közeli cégbirodalmat.

Megtehették, hiszen a nemzetközi nagytőkével erős kapcsolatokat fenntartó és az ország félperifériás világgazdasági reintegrációját alapvetően levezénylő rivális neoliberális-álbaloldali blokk 2006–2010 közötti végső bukássorozata után csaknem teljhatalmat kaptak. Nem csoda hát, ha 2010-től intézményesen is kiépítették rezsimjüket s mellé a posztkommunista neokonzervativizmus nemzeti színűre festett antidemokratikus populizmusának teljes ideológiai boltozatát.

Orbán és Simicska nem személyükben fontosak, hanem egy függő és félperifériás helyzetben lévő társadalom politikai és gazdasági intézményrendszerének (meg elitjének) két legmeghatározóbb szereplőjeként.

Ezért van az is, hogy per pillanat Simicska nagyobb veszélyt jelent Orbán hatalmára, mint a teljes magyar ellenzék együttvéve.

Mivé lettetek, Te Úristen?

Nem tudjuk, ki győz majd és azt sem, egyikük győzelmének vagy kibékülésüknek mi lesz a társadalmi, gazdasági és politikai ára. Egyet tehetünk: végignézhetjük a küzdelmüket és tanulhatunk a történetükből.

Hogy mit?

Hát azt, hogy ha egy mód van rá, mi magunk sose váljunk ilyen szomorúan megtört-felpüffedt hatalommániás galócákká.