Az elmúlt napokban egyre több hírportálon jelentek meg tudósítások az egyes pályaudvarokon csatlakozásra váró, a hazai befogadó-állomásokra, vagy Nyugat-Európába tartó menekültekről. A magyar-szerb határt átlépő emberek kapnak egy magyar nyelvű papírt a határrendészettől, ami szerint 48 órájuk van arra, hogy eljussanak a sok esetben az ország másik felén - mondjuk Vámosszabadiban - található menekülttáborba, amit nem egyszer több átszállással érhetnek csak el. A hivatalos szervektől mindehhez gyakorlatilag semmi segítséget, útbaigazítást nem kapnak: a papírral ugyan ingyen utazhatnak a vonatokon a táborig, de azt, hogy merre kell elindulniuk, mikor, mire és hol kell átszállniuk, nem mondják meg nekik. Pedig az országban még magyarként sem mindig könnyű utazni, hiszen a távolsági buszokon, vonatokon a legtöbbször nem mondják be, milyen állomás következik, a kalauzok pedig sajnos nem a segítőkészségükről vagy a nyelvtudásukról híresek.

A budapesti és vidéki állomásokon csak a példátlan erejű civil összefogásnak köszönhetően sikerül megoldani a menekültek ellátását és eligazítását. A szegedi önkéntesek telefonon vagy facebookon értesítik a budapestieket, hogy hány órakor és melyik pályaudvarra hány ember érkezik, majd Budapesten civil adományokból ellátják a nemegyszer több hetes, hónapos gyalogút során keletkezett sebeiket, ételt, italt adnak nekik, sokszor BKV-jegyet is vesznek a számukra (mert a hatóság által kiállított papírral ugyan ingyen használhatják a vonatokat a menekülttáborig, de az okirat teljesen ésszerűtlen módon arra már nem jogosítja fel őket, hogy a BKV tömegközlekedési eszközeit is használhassák, hogy eljussanak egyik pályaudvartól a másikig). Majd felteszik őket a befogadó-táborokba tartó vonatokra, és értesítik a debreceni, vagy éppen győri önkénteseket, hogy várják és igazítsák el a helyszínen a menekülteket.

Kép: hir24.hu

Ma nagyrészt ezeknek az önkénteseknek köszönhető, hogy a menekültek ehetnek, ihatnak, megpihenhettek kicsit, egészségük nem romlik tovább itt tartózkodásuk alatt, és időben célba érnek. Az önkéntesek tolmácsokat is toboroznak, és nem csak arab, hanem urdu, pastu és dari nyelvből is sikerült találni fordítókat - ennek pedig hatalmas jelentősége van: az egyik csoportban közölt bejegyzés szerint egy Magyarországon élő afgán fiú tolmácsolásának köszönhetően közel háromszáz menekült választotta a törvényes utat, és indult el valamelyik befogadó-táborba.

Kérdés, hogy mindehhez miért nem biztosítanak semmilyen önkormányzati, vagy állami támogatást? De még a kormányzati kommunikáció szintjén sincs szó a helyzetről, az illetékesek a híradásokban, újságok hasábjain csak a szerb-magyar határra tervezett kerítésekről, Angela Merkel ígéreteiről nyilatkoznak, de arról nem, vagy alig esik szó, hogy már jelenleg is több ezer ember igyekszik eligazodni az országban, tölt el órákat, vagy napokat kisgyerekekkel, nem egy esetben állapotos nőkkel a pályaudvarokon. Pedig nem ártana arról is beszélni, hogy ha már itt vannak, akkor hogyan lehetne segíteni rajtuk.

A szerdai, komoly károkat okozó, fákat kicsavaró, tetőket megrongáló, hatalmas erejű vihar előtt néhány órával a „Migration aid” facebook-csoportok tagjai kétségbeesetten próbáltak megoldást találni arra, hogy az este folyamán Szegedről Budapestre érkező, és a csatlakozásig másnap reggelig várni kényszerülő nagyjából száz, százötven embert (köztük 30-40 gyereket) hogyan tudnák fedél alá juttatni, ha esetleg újabb viharcellák érnék el a várost. (A MÁV egyébként nem mutatkozik túl segítőkésznek, a délután folyamán a Nyugati épületébe ugyan beengedték a vihar alatt a helyszínen várakozó, közel száz menekültet, de amikor kicsit kimentek levegőzni, már nem engedték vissza őket. Ezen mondjuk sajnos nem nagyon csodálkozhatunk, azok után, hogy a legmelegebb napon a vasutasok csak a magyar utasoknak osztogattak vizet, a szomjazó irániaknak, afgánoknak és szíreknek azonban nem voltak hajlandóak adni.)

A városban tartózkodó menekültek jelenleg is polifoam-okon, hálózsákokban, pokrócokkal a szabad ég alatt alszanak, ha épp nem sikerül elérniük a csatlakozást.

A kormányzat, vagy jobb híján a helyi önkormányzatok feladata lenne, hogy megnyissák egy-két, a pályaudvarokhoz közel eső iskola tornatermét, vagy biztosítsanak egy-egy használaton kívüli raktárhelyiséget, esetleg egy-egy nagyobb közösségi teret, ahol a menekültek átvészelhetnék az éjszakát, és a civil önkéntesek is kulturált, higiénikusabb körülmények között oszthatnák ki a nekik szánt adományokat, illetve láthatnák el őket, ahelyett, hogy egy, az aluljáró lépcsőjére helyezett törülközőn lennének kénytelenek ellátni a hosszú gyaloglás során keletkezett sebeket.

A többi uniós országban, ahová egyre nagyobb tömegben érkeznek a menekültek, természetesen mindezt egészen másképp kezelik. Ahogy egy, a menekültek ellátásával foglalkozó milánói önkéntes 2014 októberében írt beszámolójából kiderül, a milánói központi pályaudvar a MÁV-val ellentétben nem hátráltatta, hanem kifejezetten üdvözölte szervezetük, a SOS Emergenza Rifugiati Milano munkáját, hiszen tisztában voltak azzal, hogy működésük az ő tevékenységüket is segíti. A hazai szerveződéshez (Migration Aid) hasonlóan ők is teljesen spontán módon összefogó civilekből szerveződtek, azonban a város hamar felismerte, hogy szükség van rájuk, és nem csak támogatást nyújtott, hanem abban is segítette őket, hogy csatlakozhassanak a helyi Önkéntesek Egyesületéhez, és civil segítőkből hivatalosan is a város önkénteseivé válhassanak.

A római Tiburtina pályaudvaron szintén önkéntesek dolgoznak, a Vöröskereszt pedig sátrakat állított a menekülteknek. (Ez Budapesten is jó megoldás lehetne, ha a közösségi helyiségek megnyitására nincs mód.) Németországban pedig még a heidelbergi befogadó állomásról elutasított, és a rendőrséghez forduló kisgyermekes családnak is állítanak alkalmi sátrat, tábori ágyakkal.

Ezeken a példákon jól látni, hogy az állam mindenhol igyekszik segíteni az önkénteseket akár eszközellátással, helyszínbiztosítással, akár szervezéssel. Ez jelenleg Magyarországon hiányzik, és nagyon nagy szükség lenne rá. (A miniszterelnök feleségének szerepvállalása az adományok átadásában szép és jó, azonban inkább kirakat-tevékenység, a gyakorlati jelentősége sajnos csekély.)

Főleg azért, mert ha kormányzati szinten a megoldásokban nem is, de a bűnbakkeresésben nagyon jók vagyunk. És ha magukra hagyott, ellátatlan, a nyelvet nem beszélő, sok esetben egészen kicsi, néhány hónapos gyerekekkel bolyongó, és a táborok felé mindenfajta útmutatás nélkül igyekvő, kiéhezett menekültek felől esetleg érkezne bármiféle hír valami hasonló „balhéról”, mint a debreceni menekülttáborban volt (legyünk őszinték: akár a legkisebb kihágásról vagy szabálysértésről), akkor persze lehetne mutogatni (és igazolni a kormány által kitett plakátokat és a választóknak kiküldött kérdőíveket), hogy megmondtuk, hogy milyen „veszélyes” emberekről van szó. Akkor vajon lenne olyan, aki feltenné a kérdést, hogy nem lett volna-e ez az egész megelőzhető, ha tisztességesen ellátjuk őket, és gondoskodunk arról, hogy ki-ki eljusson a megfelelő táborba? Mert ez nem csak humanitárius és emberi jogi kötelezettség (ha már ez nem bizonyul elég indoknak), hanem alapvető nemzetbiztonsági érdek.

(Az önkéntesek munkáját ráadásul nem egyszer csoportok is nehezítik, sőt, úgy hírlik, egy tüntetésen Koránt terveznek égetni. Azt csak elképzelni lehet, milyen hatással lehet ez a végletekig kimerült, elkeseredett menekültekre. Megfelelő helyszín és infrastruktúra biztosítása esetén a hasonló provokációk is kiküszöbölhetőek lennének.)

Kérdés, hogy az emberfeletti munkát végző, sokszor a főállásuk mellett éjszakákat a pályaudvarokon töltő, kisgyerekeket fürdető és ellátó, vizet és ételt osztó, sebeket kötöző, már most teljesen kimerült önkénteseknek meddig lesz erejük arra (hetekig, talán hónapokig?), hogy folyamatos ügyeletet biztosítsanak, és állandó jelenlétükkel segítsék a menekülteket, és hogy a kormányzat mikor lesz végre hajlandó átvállalni a feladatot, vagy legalább egy részét? Vagy mikor fogja egyáltalán felismerni, hogy ez egy létező feladat.