A szélsőjobb élvezi annak előnyét, hogy sokáig egyedüliként kritizálhatta a gazdasági és társadalmi visszaesést eredményező rendszerváltást. A Nyugat gazdasági és politikai válsága a szélsőjobboldalt általában is elfogadott szereplővé tette. A magyar nacionalista reneszánsz egyes térségbeli országokhoz képest megkésve következik be. A nacionalista reneszánsz nemzetközi kockázatait mára lecsökkentette az is, hogy az elmúlt két évtizedben minden eddiginél nagyobb mértékben jelentéktelenedtek el a határon túli magyar kisebbségek.

A balliberális jóslat

Van aki pánikban, van aki csendes beletörődéssel szemléli a szélsőjobb (a Jobbik ) menetelését a váltópártiság felé. A balliberális középosztály nem érti, hogyan juthatott a kilencvenes évek gettójából a hatalom sáncai közelébe a szélsőjobb. A Jobbik előretörése csak táplálja a jelen megértését nélkülöző politikai nosztalgiájukat: meggyőződésük, hogy Magyarországon akkor volt demokrácia, amikor ők a neoliberális rendbe betagolt Magyarországon számukra juttatott kiváltságokat élvezték. Akik már akkor a széljobb veszélyre figyelmeztettek, most igazmondó jósoknak tűnnek. A balliberális politikai tömb értelmisége és sajtója egyrészt megálmodta és így részben létre is hozta a magyar szélsőjobbot, amikor amaz még csak a Hősök Terén Feróra rázó MDF-eseket jelentette, valamint saját politikájának alternatívátlanságát igazolta a szélsőjobb veszéllyel. Amely aztán Tapolcán nemrég többséget is szerzett. Úgy tűnik a szélsőjobb elleni harc a néptől és a demokráciától való félelem egyik metaforája volt, akár a populizmussal való hadakozás mostanság.

De ettől még a tény, tény: a gettóból a hatalom közelébe jutott a magyar szélsőjobb. De mégis hogyan?

A rendszerváltás és a szélsőjobb

Szokás azt gondolni, hogy a szélsőjobboldal „szellemét a palackból” a rendszerváltás pluralizmusa engedi ki. De, ha a szélsőjobb nemcsak „szellem”, hanem politikai erő és társadalmi valóság, mint most Tapolca után is látható, akkor a magyarázat is más.

Kelet-Európa rövid elzárkózási kísérlete (sztálinizmus), majd jóléti, felzárkózó programja (emberarcú szocializmus) után a hetvenes évektől ismét a Nyugat által uralt világgazdaság alárendelődésébe csúszik bele. A rendszerváltás a „demokratizálás” és „parlamentarizmus” jelszavaival a Nyugat gazdasági és politikai uralmát intézményesíti Kelet-Európa fölött állami-politikai síkon is.

Ezzel párhuzamosan Kelet-Európában a rendszerváltás az 1945-ös jaltai és potsdami megállapodások szerinti érdekszférák érvénytelenítését is elvégzi, Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió szétszedésével részben 1945 (17) előtti állapotokat hoz létre. Kohl kancellár és Genscher külügyminisztere Jugoszlávia felbomlasztásában az egykor a tengelyhatalmakkal szövetséges és azok ideológiáját másoló nacionalista (usztasa) erőkre támaszkodik. 90 után a térség szétaprózásához járul hozzá a cseh-szlovák különválás is, amelyet elsősorban szlovák részről kísér nacionalista ideológia. Romániában a kései korszakában nacionalista Ceasescu rendszer apparátusának államcsínye (romániai forradalom) a rendszer nacionalista ideológiáját érintetlenül hagyja. A rendszerváltás hatalmi átrendezése, a határok újrahúzása, nemzeti államok születése, nagyhatalmi jóváhagyással működő nacionalista reneszánszot hoz el a térségben.

Magyarország mindebből látványosan kimarad.

Miért nincs Magyarországon nacionalista reneszánsz 1990-ben?

Magyarországon a nyugati alárendelődést a létezett szocializmus elitjei bonyolítják le, a késő-Kádár rendszer érintetlenül maradt hegemón intézményei segítségével (médiák, államapparátus). Az államszocialista elit a kilencvenes években Magyarországon nem a nacionalista politikai vetélytársaival, hanem a baloldaliból liberálissá lett, demokratikus ellenzéki ellenfeleivel lép szövetségre (1994).

Bár a nacionalizmus kulturális feltételeit már a Kádár rendszer végén, a nyolcvanas évektől rehabilitálják (lásd pl. az István a király c. rockoperát, a Nemeskürty István vezette filmstúdió munkáit) a magyar nacionalista, jobboldali, szélsőjobboldali politika a rendszerváltást követően a közbeszédben a peremre szorított, stigmatizált helyzetben van. A szélsőjobboldal hagyományos témái (elsősorban a Párizs környéki békék és a magyar kisebbségek kérdésének felvetése) a nyilvánosságban megbélyegzett ügyek, azok emlegetése békétlenségnek, háborús uszításnak minősült. A szélsőjobboldal a kétezres évek közepéig elsősorban egy az elnyomatás tudatából erőt merítő szubkultúra zene ponyvairodalom) búvópatakjaiban menti át magát.

Mindez nem volt a véletlen műve.

Amíg a térség államainak felbomlásához a Nyugat számára hasznosnak bizonyultak az akár tengelyhatalmi gyökerű nacionalista erők, addig Magyarország esetében, a magyar kérdés felvetése, három szomszédos államban 1989-ben még súllyal jelen lévő magyarság miatt, a Nyugat szempontjából súlyos kockázatként jelentkezett. A magyar átmenet egyik fontos feltétele volt, hogy a magyar politikai elit konszenzussal mondjon le a magyar kérdés felvetéséről. Ez meg is történik. Ezt a célt szolgálta a Magyar Köztársaság által Ukrajnával, Romániával, Szlovákiával megkötött alapszerződések rendszere. Aki ebben a konszenzusban nem osztozott az nem is lehetett a politikai elit része. Ez a hatalmi helyzet a rendszerváltás pillanatában még fontosnak tűnő „népi” „harmadik utas” értelmiség politikai erőit is leértékeli.