A sok-sok fotó után, amit a balkáni vonatokon összezsúfolódó migránsokról láttam, nehezen hittem el, hogy a szkopjei über yugo-brutál vasútállomáson a belgrádi szerelvény csak két kocsiból áll, és mindösszesen három makedón nyugdíjas házaspár, illetve Husszein, az eurotripjét taposó török egyetemista ül rajta. A makedón–szerb határ déli oldalán, Tabanovcében is minden olyan zavartalanul vontatottnak tűnt, mint bármelyik kedd délelőtt a biharkeresztesi vasútállomáson. Igaz, az állomás közvetlen szomszédságában lehetett látni egy Vöröskereszt-zászlóval jelölt, kisebb sátortábort, migránst azonban egyet sem. Aztán a mozdonycsere/útlevél-ellenőrzés közben becsörömpölt a szomszéd vágányra egy hosszabb (de legfeljebb 5-6 makedón kocsiból álló) szerelvény dugig migránsokkal. A sátortábor szélén húzódó ipari vágányon, egy rakodóemelvénynél állt meg a vonatuk, s alig követhető gyorsasággal özönlöttek ki belőle. A Vöröskeresztesekkel egy-két migráns törődött csak, a többiek (sok százan) úgy vágtak neki a szerb határnak, mintha teljesítménytúrán lennének. A mi, „menetrend szerinti” vonatunkkal egyikük sem törődött. Mindeközben a szerb kalauzok összegyűjtötték a maroknyi utazóközönséget az első kocsiba, mondván, hogy a migránsok majd a második (egyébként jobb állapotú) kocsiban fognak ülni, s a mi kocsink lesz fenntartva a többi utasnak.

Nagyjából 10 perccel később a szerelvényünk is elindult Szerbia felé. Itt következett az út leginkább szívszorító része: kb. egy kilométeren keresztül vonultak a migránsok a sínekkel párhuzamosan, (túlzás nélkül) bokáig szemétben, miközben sokan ott végezték a menetelők és a vonat között a szükségüket. Disztopikus látvány volt. A mentet két, egymástól 500 méterre lévő, 3-4 rendőrből álló csoport várta távcsövekkel a kezeikben (gondolom, a makedón, illetve a szerb rendőrök).

Ezek után nem láttunk migránst az első szerb állomásig, Preševóig, és ott is csak egy migráns család szállt fel. A következő megállónál, Bujanovacon viszont egész tömeg, mintegy 150-200 migráns várta a továbbra is két kocsiból álló „nemzetközi gyorsvonatot”. A kalauzok és néhány rendőr megpróbálta őket – a körmönfont terv szerint – a második kocsiba passzírozni, ami természetesen nem sikerült. A migránsok – fittyet hányva a szerbek erőfeszítéseire, figyelmeztetéseire – elkezdtek simán felszállni az első kocsiba is, amit néhány perc vagdalkozás után elfogadtak a fogadóállam közületei. Egészen hamar elindultunk, hogy a következő állomáson, Ristovacon további több tucat migráns csatlakozzon még hozzánk. Így alakult ki a belgrádi gyors utazóközönsége. A helyzet a folyosókon a közmondásos indiai vonatozásokra emlékeztetett (a fekvő és ülő emberektől nem volt egy talpalatnyi hely sem). Husszein és én az ablak mellett ültünk egy fülke mélyén, onnan egy durva vasárnap délután Budapestre tartó balatoni vonatra emlékeztetett a látvány és atmoszféra. Csakhogy ez az út még menetrend szerint 9, valójában 11 óráig tartott.

A mi fülkénkbe és annak környékére egy 9 tagú szír család/baráti társaság telepedett be/le. Két gyermek, két lány és öt fiatalember. Egyikük sem lehetett idősebb 35 évesnél, a két gyerek 8 és 4 éves forma volt. Összevetve a ruháikat (és a frizuráikat) a többi migránséval, illetve figyelembe véve, hogy miket tudtunk meg tőlük, kifejezetten jól szituáltnak tűntek. Két-három fiú úgy nézett ki, mintha akkor lépett volna elő az MTV arab adásából. (Tényleg.) Ennek dacára csak az egyik lány pötyögött angolul, tőle tudtuk meg, hogy két hete vannak úton; a hajóra, ami Európába hozta őket, fejenként ezer eurót költöttek (sic); van útlevelük; az úti céljuk pedig Skandinávia. Nem tűntek elcsigázottnak, igaz, azt mondták, hogy Belgrádban egy hotelben fognak majd aludni (sic).

Amikor megérkeztünk Belgrádba, egy szem rendőrt nem láttam se a peronon, se az állomás környékén. A migránsok nem is vártak rájuk, teketóriázás nélkül megint mindenki elindult a kijárat felé, mintha csak egy balatoni vonatról kirajzó tömeg célozta volna meg a Déli pályaudvar metrómegállóját…