A múltkori poszt kommenteiben többen igyekezték védeni Magyarország pozícióját a Kelet-Nyugat lejtőn –mi épp azt üzenjünk, hogy nem kell megijednünk attól, hogy máshová tegyük a mércét. Természetesen nem gondoljuk azt, hogy mivel a mentalitás azonos, a Kelet országai teljesen ugyanolyan szinten állnának „gazdaságilag” vagy „kulturálisan”. Bulgária például nagyon szomorú hely, és amennyire objektíven meg tudom ítélni, sokkal súlyosabban le van pusztulva, mint Magyarország. De nézzünk még radikálisabb példát: nemrég egy hetet töltöttem Libanonban.

Beirútról nem olyan rég írta meg a megmondóember, hogy menő, úgyhogy van is egy kiváló példánk arra, hogy egy rövid szövegen belül is milyen logikai csúszások szükségesek ahhoz, hogy a korábban leírt retorikai masszához passzintsuk az anyagot, és lehetőleg ne vegyünk tudomást a valóság kellemetlen oldalairól. Bedének végül csak sikerül kihoznia azt is, hogy tulajdonképpen a cikk szerzője a menő, aki megmondja a népnek, hogy mit is kéne csinálnia.

A kifosztottság fokozatai

Mindenki hallott már valamennyit Libanon véres modernkori történetéről, ezt a leckét nem mondjuk föl, aki akarja, járjon utána, kezdheti például itt meg itt – halottak és menekültek százezrei, kívülről ápolgatott belső konfliktusok, szakadárok, gyanús támogató országok és Ariel Sharon hőskora szegélyezik ezeket az éveket, amelyeket senki sem tud pontosan elmesélni, de legalábbis mindenki máshogy mondja el. Libanonba például néhány évvel ezelőttig egyedülálló, harminc alatti nő be sem léphetett; ma külsőre egy kicsit javult a helyzet, úgyhogy legalább oda lehet menni körülnézni. Amit láttunk, meglehetősen lesújtó – a többezer éves emberi civilizáció jelenlétének következményei keverednek a modernkori érdekellentétek következményeivel.

Mivel Beirútban állandóan háború volt, dől a pénz az építőiparba; és a libanoniaknak jók a kapcsolatai, valamint több, mint a felük kivándorolt, és szintén küldi haza a pénzt, úgyhogy fejlesztés, az van bőven. Addig is, amíg újra el nem kezdenek lőni, és újra el lehet kezdeni fejleszteni. Mindenesetre fejleszteni még háború nélkül is simán lehet egy darabig, mert tele van szétlőtt házzal az egész országuk – más tulajdonképpen nincs is nagyon benne, mint szétlőtt házak és épülő házak. Cédruserdők már csak a katonai ellenőrzőpontok zászlóin vannak, az is csak a Hezbollah által ellenőrzött területekig, ahol a helyükre sárga-zöld Allahos zászlóerdő kerül.

Hát igen, itt még hamarabb kezdődött a föld és a nép kifosztása. A föníciaiak olyan szinten irtották a cédrusokat, hogy Hadrianus császár megalapította világ első rezervátumát. Maradt belőle egy kicsi emlékbe, ami világörökség és meg lehet nézni. A városokból meg, amiket felépítettek az eladott cédrus árából, maradtak kövek, ami világörökség és meg lehet nézni. Magából a cédrusokból pedig hajók lettek, amiket elsüllyesztettek háborúzás közben. Föld már rég nincs a hegyekben, ahol van, ott is csak bokrok nőnek; illetve a kopár hegyoldalakon kőbányákat nyitottak az élelmes kereskedők. Az még eltart pár száz évig, amíg elhordják az egészet. A természet inkább akadály itt, mint erőforrás: ha már nem lehet megszüntetni, a lehető legszűkebb keretbe foglalják. A Beirút folyót például sikerült körbevenni két betonfallal és egy betonlappal, azon keresztül csordogál szépen a tengerbe a szennyvizes lé.

A kulturáltság fokozatai

A helyi identitást a franciáktól kapták a libanoniak – hogy létrejöhessen az annektáló nagyhatalom részére egy önálló entitás, hirtelen visszaemlékeztek a föníciai múltra. Az örmények ebbe nem tartoznak bele (négyszázezren laknak az országban), de jól belefért a föníciaiak legendás toleranciájába, hogy befogadják őket.

Mondanom sem kell, hogy mindeközben nemcsak a helyi keresztények és muszlimok, hanem ennek különböző altípusai is utálják egymást, valamint mindenki közösen Izraelt. Mindenki óv attól, hogy a másik területére lépjél, aki a barbárságba való lecsúszás kizárólagos okozója. És eközben mindenki nagyon vidáman éldegél a benzinszagú káoszban és mindenki baromi jófej volt velünk. A francia befolyás és a keresztény missziós iskolák okán még a legutolsó utcaseprő is legalább három nyelven beszél (arab, francia, angol), mindenki művelt és kulturált – hiába, ötezer éve ápolnak jó kapcsolatokat az aktuális centrummal. A gazdagok nagyon gazdagok és Amerikában vagy Dubaiban tanultak, a szegényeket pedig nem nagyon látni, bezárkóznak a házaikba, de ha kint vannak, akkor is mosolyognak. Esténként iszonyatos bulizás megy olyan helyeken, amilyenek Budapesten soha nem lesznek – és ezeken a helyeken természetesen mindenki megfér egymás mellett, a nagy számban jelenlevő expat kolónia együtt koktélozgat a beirúti elittel, akik nyilvánvalóan azért elitek, mert valamelyik helyi politikai klán tagjai, vagy mert külföldi (arab vagy nyugati) befektetők helyi reprezentánsai.

Időzzünk el még egy kicsit az elitnél, mielőtt hazatérünk: két könyvbemutatóra is sikerült eljutnom Beirútban: az egyik egy befutott, hatvanas festő „50 év Beirútban” című, életművét bemutató album dedikálása volt. Ez a Bristol nevű ötcsillagos hotel különtermében volt; decens hangulat, jóképű srácok hordozgatták egyenruhában az üdítőket, joviális, öltönyös urakat kérdezgetett a helyi TV, és persze minket is fényképeztek; teljesen normális volt, hogy az itt lakó külföldiek is eljönnek erre a színes eseményre – ez a bemutató akárhol lehetett volna Európában. Az albumból pedig sütött az ismeretterjesztés: leginkább akvarellekben láthattuk a beirúti élet mindennapjait, úgy ábrázolva, hogy az nyugatilag elfogadható legyen, és kihasználva a lehetőséget, hogy ezeket a helyeket még így nem rajzolták meg. Szép volt és érdekes, a nyugati képzőművészet nyelvét ismerőnek nem esett nehezére értelmeznie, hiszen belül is maradt a nyugati világlátáson. Innovációt nem sikerült felfedeznem benne, de nyilván nem is ez a cél. Mennyire ismerős.

A másik könyvbemutató a menő könyvbemutató volt: a könyv Beirut underground zenéjéről szólt, részben képeskönyv, részben rövid írások formájában, többek között olyan témákról, mint a zaj létjogosultsága a zenében. Első ránézésre banálisnak tűnhet, de itt konkrét beirúti bombázásokkal és a forgalom milyenségével indokolták a helyi underground zenéjének milyenségét, ami meglehetősen biztató értelmezési keret. A könyv főszerkesztője, Ghalya Saadawi, Cambridge-ben írja a PhD-jét „fikció, igazság és tanúságtétel a libanoni és mögötte levő művészetben” témakörében, ami szintén biztató; ha elindulunk valamerre, ilyen irányokba kellene, és ehhez bátran fel lehet használni azt a nagy nyugati tudást. A színhely egy nagyon európai klub volt, menő egyenruhás jóképű srácok osztogattak ingyensöröket, és a könyvben szereplő különböző zenészek is felléptek; a nagyszámú közönségből ítélve „mindenki ott volt”, és nagyon nemzetközi volt a hangulat. Milyen ismerős ez is. Ezek a sémák variálódnak szerte a világon Budapesttől Fokvárosig és Taskentig; és azért fontos ez, mert az elit indikálja a rendszert: amíg nem mozdul meg vagy nem mozdítják meg, a világunk ugyanolyan marad.

Én csak nyaraltam, és mivel nem voltak kapcsolataim, nem tudtam eljutni a konfliktusok és a mindennapi élet mélyebb rétegeiig, úgyhogy nem leszek túlságosan  bennfentes – egy hét alatt, amennyit ott töltöttem, semmit nem értettem meg Libanonból, de a hasonlóságokkal és a különbözőségekkel is mellbevágott. Mintha a kifosztottság fokozatai korrelálnának a kulturáltság fokozataival (minél kifosztottabb vagy, annál inkább bele vagy ivódva a Nyugat felé tekintésbe és fordítva), és lenne egy állandó, ami Beirútig is elnyúlik; az önkolonizációnak valami magábanfoglalt inverze. Aktuálisan ott is jelen vannak a radikális változást akarók és a neoliberális üzletember-világ, és mintha ott is valami őszinte együtt-cselekvésre volna szükség – egyértelmű, hogy nekünk most éppen több esélyünk van, de amíg mi is így nézünk a világra, addig egy önmagát alárendelő Kelet része maradunk. És mivel soha nem érjük utol a Nyugatot, valahogy máshogy kéne kitörnünk ebből a mókuskerékből.