FIGYELEM! A POSZT ÚN. IRÓNIÁT TARTALMAZ!

„A magyar nemzet önrendelkezésért vívott küzdelme 1956-ban egy dicsőséges, de végül vérbe fojtott forradalommal kezdődött. A küzdelem a rendszerváltás politikai paktumaival folytatódott és végül szabadság helyett kiszolgáltatottságba, önállóság helyett eladósodásba, felemelkedés helyett szegénységbe, remény, bizakodás és testvériség helyett mély lelki, politikai és gazdasági válságba torkollott.

A magyar nemzet 2010 tavaszán még egyszer összegyűjtötte maradék életerejét és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez.”

Vagyis elmondhatjuk, hogy Magyarország kvázi gyarmati sorból szabadult, mivel egy tartósan megszállt, gazdaságilag kizsákmányolt és eladósított, mentálisan és kulturálisan megnyomorított országot méltán nevezhetünk gyarmatnak, vagy legalább félgyarmatnak (ti. ez utóbbi esetben létezik valamiféle látszat-szuverenitás).

A gyarmati múlt

Ennek megfelelően Magyarország szovjet (fél)gyarmatból EU-periféria, a Nyugat - pontosabban a nemzetközi nagytőke – (fél)gyarmata lett, méghozzá ugyanannak a komprádorelitnek a közreműködésével, melyet régebben „kommunisták”-nak, majd a status quo 1989-ben bekövetkezett megváltozása után „balliberálisok”-nak neveztek. Ez az elit – mint minden valamirevaló gyarmati elit - az adott birodalom nacionalizmusát és felsőbbrendűségét képviselte: először a kommunista mezben megjelenő nagyorosz nacionalizmust, majd a neoliberális mezben megjelenő amerikai nacionalizmust, s vele a magyarság kisnemzeti alávetettségét, önállótlanságát, fejletlenségét, elmaradottságát, stb. propagálta. Nem csupán a gazdasági kizsákmányolásban és a politikai elnyomásban volt a gyarmatosítók érdekérvényesítője, de a kulturális elnyomásból is jócskán kivette a részét, főleg az idegen szokások és idegen gondolkodásmód mesterkélt, erőszakolt képviselete révén.

A gyarmatosítást Magyarországon is az ún. „modernizációval” próbálták kompenzálni, ill. megideologizálni, mely a régi, klasszikus kolonizációnak is az egyik fő jellemvonása: Afrikában és Ázsiában a katonai megszállás, gazdasági kizsákmányolás és kulturális elnyomás árnyékában utak, vasutak, kórházak és iskolák épültek. Ez adta a gyarmatosítás legitimációs alapját, a fő jelszó majd mindenhol a „barbárság”, az „elmaradottság”, a „középkori sötétség” megszüntetése, a „vadak civilizálása” volt. (Magyarországon az infrastrukturális fejlesztés kevéssé valósult meg, inkább csak az ideológia ismeretes, amit eufemisztikusan „reformnak” és „felzárkóztatásnak” neveztek.)

2010-ben aztán, a nemzeti erők felszabadító forradalma vetett véget a gyarmati elnyomásnak. Az ország kivívta a függetlenségét, a komprádorelit zömét elzavarták, másik részét saját oldalukra állították a felszabadítók. A függetlenné vált ország új kormánya megkezdte béketárgyalásait a gyarmattartó hatalmakkal, amelyek ez esetben a nemzetközi pénzintézetek és/vagy az őket képviselő/nekik alávetett nagyhatalmak, nemzetközi szervezetek.

De hogyan tovább?

Nos, ehhez ad útmutatást a történelem. Mármint Egyiptom, Szíria, Irak, Algéria, Líbia, India, Pakisztán, Zimbabwe, stb., vagyis számos arab, közép- és délkelet-ázsiai, valamint fekete-afrikai ország újkori történelme.

A függetlenségüket elnyert gyarmatokon általában nacionalista jellegű szocialista-kommunista diktatúrák, vagy szocialista-kommunista jellegű nacionalista diktatúrák és  tekintélyelvű rezsimek jöttek létre, melyek fő ideológiai alapvetése az „egység” és a „népakarat” volt. A függetlenségi harcban vezető szerepet játszó garnitúra vagy egypártrendszert, vagy látszattöbbpártrendszert (de facto egypártrendszert) vezetett be. Pártjuk ennek megfelelően örökös kormánypárt lett, vezetője pedig az ország örökös vezetője, hol mérsékeltebb, hol szélsőségesebb személyi kultusszal. Az örökös elnököt utóbb persze több országban (véres vagy vértelen) puccsal távolítja el valamelyik pártbeli riválisa, aki általában saját régi embere.

A párt egyeduralmának és vezetője személyi kultuszának legfőbb ideológiai fundamentuma, hogy kizárólag neki és harcostársainak/elvtársainak köszönhető az ország függetlensége, miáltal is a zseniális, vezetői erények és történelmi érdemek méltán jogosulttá teszik őt és a pártot arra, hogy az egész társadalmat (a „népi egységet”/„nemzeti egységet”) kizárólagosan képviseljék. Fontos ideológiai szerepet kapnak az ország, ill. a nemzet régebbi szabadságküzdelmei is, minthogy ezek a jelenlegi hatalmat legitimáló utolsó, sikeres felszabadító harc előképeiként, s ezzel a történelmi (jog)folytonosság zálogaiként értelmeződnek – függetlenül azok történelmi valóságától.

A kényszerpálya

Ugyanakkor a gyarmati sorból való felszabadulás részben látszat, minthogy a nemzetközi pénzhatalom mindvégig jelen van, s a régi gyarmatosító az országot továbbra is gazdasági függésben tartja, vagyis a politikai függetlenségét kivívó ország nem képes ellenállni a neokolonializmus rafinált formáinak.

Vagy ha megpróbálja, annak ára általában az egyre súlyosbodó gazdasági válság, s vele a romló életkörülmények. A rezsim erre kétféle módon szokott válaszolni: vagy az ún. „nyitással”, ami lényegében a régi gyarmati létbe történő fokozatos visszatérést jelenti, s ezzel az új elit jobbára ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a régi komprádorelit, vagy pedig a „bezárkózással”, minek automatikus velejárói az egyre erőszakosabb, egyre diktatórikusabb intézkedések. Ez utóbbi egyik szerves eleme a bűnbakképzés, a belső ellenség üldözése, mely a régi elit maradványainak üldözésétől (ld. pl. a fehér farmerek kisemmizése Zimbabwéban), a párton belüli ellenség elleni harcig, ill. mindenféle összeesküvések leleplezéséig terjedhet.

Az ilyen politikai kényszerpálya másik nélkülözhetetlen eleme a társadalom mozgósítási kísérlete, és vele a szabadságjogok szűkítése, a devianciának minősített szokások, viselkedés, divatok üldözése, beleszólás az életmódba, stb., az egység, az összetartozás, összefogás, család, nemzet, stabilitás, egészséges társadalom, stb. nevében. Mindezek értelme nem az, amire elsőként gondolnánk, hogy ti. az elnyomás megfélemlíti az embereket, és nem mernek majd lázadozni. Az ok nem ilyen romantikus, inkább praktikus: a társadalom figyelmét le kell kötni. (A katonaságnál ugyanezt szolgálják az értelmetlen feladatok: a katona ne gondolkozzon, mert abból nem sül ki jó.)

És mindvégig azt hallani, hogy az ország, a nemzet egyre jobb úton halad.

Távolabbi perspektívák

Mindennek dacára a tekintélyelvű rezsimek törvényszerűen meggyengülnek, hitelüket vesztik. A társadalmi elégedetlenség a volt gyarmatokon azonban korántsem holmi progresszió iránti igény jegyében jelentkezik, épp ellenkezőleg: az ősi hiedelmekhez és hagyományokhoz fordulás ill. a vallási fundamentalizmus formájában, főként az iskolázatlanabb néprétegek és az alsó középosztály körében, ami egy sajátos primitivizálódási, rearchaizálódási folyamatot indít el. Az ilyen posztkoloniális társadalom minden bajért en bloc a modernizációt teszi felelőssé, és a közgondolkodásban egyre nagyobb teret kap az ún. „ősi gyökerekhez való visszatérés” eszméje, mely szinte járványszerűen terjed. Ez válik a lázadás új ideológiájává, minthogy az elégedetlenek szemében a tekintélyelvű rezsim éppúgy világinak, a modernizáció képviselőjének számít, mint a régi gyarmati elit. Persze ezeknek az eszméknek az eredeti tradíciókhoz vajmi kevés közük van, inkább mesterséges újraélesztésekről beszélhetünk, ami mindenféle modern elemekkel vegyül, és remek ideológiai alapként szolgál egy jövőbeli, a nacionalista tekintélyelvű kormányzást felváltandó szélsőséges politikai berendezkedés létrejöttéhez.

A rezsim erre a kihívásra vagy erőszakkal válaszol, és szembefordul a fundamentalistákkal (Algéria, Szíria, Szaddám Irakja, stb.), és/vagy maga enged egyre nagyobb teret ezeknek az eszméknek és próbálja azokat, vagy azok bizonyos elemeit saját szisztémájába integrálni, kézben tartandó a folyamatot. Az utóbbi egy-két évtizedben számos, korábban ismerten szekuláris felfogású vezető emelt be egyre több vallási elemet retorikájába és politikai gyakorlatába, ezzel próbálván kihúzni az őt és rezsimjét támadó „hagyományőrző” radikálisok lába alól a talajt. Zimbabwében pár éve még a boszorkányok létezését is hivatalosan elismerték.

És itt felmerül a kérdés: vajon mikor váltja fel az „ősmagyar” újpogányság a keresztény-nemzeti konzervativizmust? Netán e kettő már most kialakulóban lévő elegye fogja Hunnia jövőbeli uralkodó ideológiájának szerepét ellátni?

Van még mit tanulnunk az előttünk járó harmadik világbeli országoktól.