Köztársaságunknak rövidesen új alkotmányt ír a kormánytöbbség. Szijjártó nyilatkozataiból úgy tűnik, népszavazás nem fogja szentesíteni, a parlamenti pártok által konzultációra felkért civil szervezetek pedig mintha nem a szükséges komolysággal állnának hozzá a kérdéshez.

Az alkotmányozó bölcsek tanácsának (Boross? Pozsgay? Stumpf? Schöpflin?) legendás hozzáértését és demokratikus elkötelezettségét nem kétségbe vonva olyan pontokra hívnám föl a figyelmet, amiknek itt javasolt újraszabályozása tükrözhetne olyan értékeket, ami a saját generációm számára is vonzó és élhető országot teremthet, ha ez a „bölcseknek” vagy egyéb politikai cselekvőknek egyáltalán szempont még.

A népszuverenitás problémája

Alkotmányunk deklarálja, hogy a szuverenitás letéteményese a nép, amely vagy közvetlenül, vagy választott képviselők útján gyakorolja a hatalmat. Az alkotmány hasonlóan más európai alkotmányokhoz nem kísérli meg definiálni magának a néphatalomnak az alanyát. Amellett érvelek, hogy ez – ellentétben más európai politikai közösségekkel - számunkra problematikus. 

A dualizmus utolsó négy évtizedének politikai vitáit fölemésztette a nemzetiségek politikai emancipálhatatlansága és integrálhatatlansága. Századunk következő évtizedeiben - és ebben osztozunk a nyugati államok problémáiban - új és némiképp hasonló kihívást fognak jelenti az ide migráló és itt letelepedő távoli kontinensekről érkezettek. Ha nincs kellően vonzó és lojalitásra is szorító, ugyanakkor kellően kiszámítható csatlakozási elvünk, az a nyugatinál is konfliktusosabb együttélési kísérleteket okozhat.

A nép, mint fogalom a közép-európai gondolkodás történetében az etnikai-nyelvi adottság szubjektuma, nem pedig az önkéntesen cselekvő és tagolt politikai formának. Ha a nép etnikai-nyelvi adottság (aminthogy az), akkor nem lehetséges egy modern politikai közösség szervezőelvévé tenni, mert sem a csatlakozás sem az abból való disszidálás lehetősége nem adott.

A politikai gondolkodás történetében több versengő koncepció tárja föl a nép viszonyát eredeti politikai cselekvéséhez, az alkotmányozáshoz. Arisztotelész és Hegel számára a politikai közösség nem csinálható és nem alapítható minőség, hanem felsőbb szférából erejét merítő vagy eleve adott. Hobbes és Rousseau, éppen ellenkezőleg, magának a természeti állapotnak a tudatos meghaladásában látják az államalapító történelmi nullapontot. Ha a nép eleve adott, képes alkotmányt írni, ha magának az alkotmányadásnak a tette alkot népet, akkor az alkotmány egy általa alkotott instanciára mint alkotmányozó erőre nem hivatkozhat. Látható, hogy a dilemma feloldásához el kell köteleznünk magunkat valamelyik származtatási elv mellett.

A nemzet, ami számonkérhető

Én egy látszólag felületes terminusváltást javasolnék, ahhoz, hogy praktikus és időtálló megoldást nyerjünk. Nem a  magyar nép mint leszármazáselvű és szűkös fogalom alkotmányoz, hanem egy másik, már szintén eleve adott minőség: a nemzet. A magyar politikai nemzet mint tagolt politikai közösség, rend, igazgatás, szimbolikus és anyagi javak hordozója ezer éve létezik alakul, bővül, csökken. Nincs németh lászló-i értelemben „kisebbségben”, mert nem a folklór és az ötfokú zene hordozói alkotják, hanem a közös sikerek és kudarcok szervezte alakulat, sokkal bővebb, polgárosultabb, más alapú szolidaritás, amiben helye van az urbanizált kritikus szellemű „hígmagyarságnak” is, hiszen funkciójában (és torzult arányaival persze) ez alkotja értelmiségét, céltételező erőit.

A nemzet ugyanúgy specifikus és partikuláris alany, mint a nép: a nemzet nem semleges. Nem az elsemlegesítés nihilizmusában ragadja meg a legkisebb közös többszöröst, a nemzet az itt életét rendben megszervező és fönntartani akaró, háborúzó, építkező, belső életében saját nyelvén kommunikáló, de mélyen gyökerezett történeti valóság. Nem lecserélhető, nem kisemmizhető, sem történeti tudatában, sem anyagi javaiban.

A magyar alkotmánynak tehát nem kell politikai közösséget „csinálnia”: nem vagyunk sem svájci eidgenossenek, sem az USA alapító atyái, de a már számunkra készen kapott közösség nem a nép, hanem a nemzet. A nemzethez tartozás elvét kövesse az állampolgári kör megrajzolása is: állampolgár az, aki a nemzet (alkotmányban artikulált) értékeit kinyilvánítva elfogadja és azokat szokásos élethelyzeteiben megéli. Ennek a szokásos élethelyzetnek a magyar nemzet (mint történeti valóság) mindenkori szállásterületén belül kell lennie. A kivándorlás szándéka ezt a tényleges kapcsolatot a magyar nemzettel megszünteti.

Ahhoz, hogy állampolgári előnyök és kötelezettségek származhassanak, az alkotmánynak világosan kell utalnia a nemzet tartalmára és az ezzel való azonosulás kívánalmára. Ez foglal politikai rendbe magyart, svábot, zsidó gyökerűt, cigányt, netán honosuló pakisztánit. Ugyanakkor olyan elv legyen, amely a nemzet érdekeit vagy értékeit sértő honossal szemben is számonkérhető. Remélhetőleg a magyar alkotmánybíróságnak nem kell majd arról vélekednie, mi a következménye, ha valaki leszarja a nemzeti lobogót, vagy rádióműsorban érvel amellett, hogy a magyar nemzet nem is létezik, és remélhetőleg ahhoz is kellően plurális lesz, hogy mondjuk egy aggódóan ostorozó Ady Endrét ne citáljon bíróság elé.

Folyt. köv.