Kedden volt egy választás az Egyesült Államokban, ahol a demokraták elbukták a képviselőházi többségüket az amerikai törvényhozás alsóházában, és csak minimális többséggel tudták megtartani az előnyüket a szenátusban (azaz a felsőházban) a republikánusok ellen. Szerencséjükre a szenátusban csak 37 szenátori helyről szólt a szavazás, ha mind a 100 helyről döntenének a félidős választásokon, könnyen lehet, hogy Obamáék még nehezebb 2 évnek néznének elébe. Ki van ez találva.
De van-e ilyenkor alternatíva a két nagy párttal szemben?
A látszat ellenére az Egyesült Államokban rengeteg aktív párt létezik, de a minálunk legnagyobb visszhangot kiváltó elnökválasztáson nagyjából nulla eséllyel indulnak. A most lezajlott félidős választás már egy fokkal nagyobb sanszot kínál a kisebbeknek is, a szenátusi és képviselőházi helyeken kívül 37 állam kormányzói helyéről is döntöttek.
Mire elég ez a "nagyobb sansz"? Szövetségi-állami szinten gyakorlatilag semmire. A választások után (továbbra is) 2 független képviselő ül a szenátusban, a képviselőházba csak demokrata és republikánus képviselők jutottak be, a kormányzóválasztáson pedig egy államban, Rhode Island-en győzött független jelölt. Legtöbbször már az is túl nagy feladat, hogy egyáltalán felkerüljenek a lapra, a jelöltállításon nem igazán jutnak túl.
Pedig vannak régóta fennálló vagy viszonylag nagy támogatottságot élvező pártok, mint a "kisebb pártok" kategóriába sorolt
Libertárius Párt, az
Alkotmány Párt vagy a
Zöld Párt. A mikropártok listája pedig egészen hosszú, választások környékén előszeretettel szemelgetnek belőle a médiumok, tényleg érdekes időtöltés, végigvenni ugyanakkor nem fogom mindegyiket. Néhányat azért említek.
A
Boston Tea Party például a Libertárius Párttal szemben jött létre a libertárius értékek és szemléletmód valódi képviseletére. Elég népszerűek lettek, annak ellenére, hogy Sarah Palint hívják meg beszédet tartani a rendezvényeikre. Jelöltjeik a keddi választásokon összesen
több mint 1 millió szavazatot gyűjtöttek be, amelyben Rupert Murdoch médiamogul támogatásának feltehetőleg nagyobb szerepe volt, mint a nemzet hokianyukájának.
Mit tudnak elérni ezek a pártok? Amint láttuk, szövetségi-állami szinten közvetlenül kevéssé tudnak beleszólni a döntésekbe, helyi szinten, vagy egy szűkebb, speciális témakörben viszont jól képviselhetnek egy-egy ügyet és talán változást is el tudnak érni. Ha
nem most, majd később szavazzák meg a fű legalizálását Kaliforniában.
New York államban a változás még várat magára, mert nem választották meg, de Jimmy McMillan, a kedvenc amerikai pártom New York állami kormányzójelöltje letette a névjegyét a kormányzói vitában. A párt neve célratörően egyben a fő gondolatot is tükrözi:
Rent is Too Damn High Party. A bérleti díj rohadtul magas. Jól beszél. Hallgassuk meg mindezt Jimmy McMillan szájából:
Mi ebből az egészből a tanulság?
Egyrészt az, hogy mostanában kis párt nemhogy elnököt, képviselőt vagy szenátort sem fog adni Amerikának. Érdekes kérdés, hogy komoly pénzügyi és médiatámogatással hosszú távon mennyire lehet megszorongatni a két nagy párt jelöltjeit. Másrészt a nagy pártok sose lesznek ilyen szórakoztatóak. Harmadrészt pedig hiába mondja a maffiózófejű (és tényleg, olasz-amerikai)
Andrew Cuomo a videóban, hogy "a bérleti díj tényleg rohadtul magas", valahogy kevésbé hiteles, mint a brooklyni Jimmy McMillan.