Rendszerváltás az arab világban?

A Tunéziában kezdődő felkelés-hullám, aminek az egész világon figyelemmel követett egyiptomi forradalom talán csak egy állomása, végigsöpörhet az arab világon, és megdöntheti a bipoláris világrend felbomlása után a térségben kialakult status quot, ha úgy tetszik, rendszert. Ahhoz, hogy ennek hatásait meg tudjuk érteni, előbb tisztán kell látnunk, mi ez a rendszer, milyen érdekek tartják életben és hogyan kapcsolódik az Európai Unióhoz, illetve az Egyesült Államokhoz.

Utóbbi kérdésre a válasz egyértelmű: régóta nyílt titok volt, hogy ezeket a diktatúrákat, illetve tekintélyuralmi rendszereket a „nyugati világ”, elsősorban az Egyesült Államok támogatja, sőt, az általa nyújtott anyagi és egyéb támogatás hiányában esély sem lett volna a fenntartásukra. Egyiptom a második legnagyobb összegű támogatást kapja az USA-tól, csak Izrael előzi meg ezen a listán; és itt el is érkeztünk a probléma egyik lényegéhez. Az arab értelmiség körében régi vita, hogy vajon Izrael a kiszolgálója az USA regionális terveinek, vagy fordítva, az Izraeli lobbi befolyásának köszönhető-e az Egyesült Államok szélsőségesen egyoldalú közel-keleti politikája. A végeredmény tekintetében ez természetesen teljesen mindegy, és az igazság valószínűleg a kettő között van: azonos, vagy látszólag azonos érdekeknek köszönhetően a világ (jelenleg) egyetlen szuperhatalmának célja, hogy az Észak-Afrikától Mezopotámiáig terjedő, kulturálisan, vallás és történelem tekintetében is összetartozó térség népei, a gyarmatosítás korszaka után se tudjanak valódi politikai-gazdasági egységet alkotni. A minden szempontból elszigetelt, hatvan éve alapított Izrael, mint a térség katonailag és gazdaságilag messze legerősebb szereplője, csendőrként vigyázza a „rendet”, ami garantálja az Egyesült Államok birodalmi törekvéseit, cserébe pedig szabad kezet kap annak az apartheid rendszernek a fenntartására, amelynek végső célja egy etnikailag homogén állam létrehozása. Az EU egyrészt nem akar szembe menni mindezzel, másrészt az Uniót vezető bürokrácia sem partnert lát a térségben, hanem ütközőállamokat.

Miért fontos mindez? Mert az európaitól jelentősen különböző politikai kultúrával rendelkező tüntetők elsősorban azért helyezkednek szembe a tekintélyuralmi rendszerrel, mert amerikai bábnak tartják fenntartóit, akik a regionális politikában nem súlyuknak megfelelően képviselik országukat, miközben hatalmuk fenntartása érdekében a korrupció és az elnyomás hálózatát működtetik. A Közel-Keleten a belpolitika nem választható el a regionális politikától.

Miután a pánarab nacionalizmus ideológiája megbukott, az 1960-as évek végétől az USA igyekezett támogatni a térség rezsimjeit, biztosítani mindenhol a korrupt, új elit pozícióit és ezen keresztül védeni érdekeit. A Szovjetunió bukása után ezeknek a rezsimeknek nem maradt szervezett ellenzéke, hiszen a marxista alapokon működő baloldali mozgalmak kihasználták a másik világhatalom hajlandóságát, és szintén nagyban függtek a támogatástól. Nem maradt más tömegeket mozgatni képes ellenzék, mint az iszlám államot vizionáló vallási-politikai törekvések, amelyek viszont nem tudtak általános ellenállást szervezni. Ennek a történetnek egyfajta állatorvosi lova Egyiptom, amely ráadásul hagyományosan az egyik legfontosabb kulturális, politikai és szellemi központ az egész arab világban.

Mubarak a kétezres évek óta rohamosan csökkenő hatalma megtartása érdekében sem tette meg, hogy komoly lépéseket tegyen a szegénység féken tartására, vagy hogy saját közvetlen körén kívül bárkit pozícióba juttasson. A hatalomból az ultra-neoliberális gazdaságpolitika miatt kiszorult, korábban a hadsereg vezetőiből amerikai támogatással meggazdagodó „nemzeti tőkések”, a szegény tömegek, a globalizáció következtében világlátott fiatal alsó középosztály, a városi népesség és a vidék érdekei egyszer csak egymásra találtak. Így az elnök hatalma odáig erodálódott, hogy a közelmúltban tartott választásokat csak minden eddiginél súlyosabb csalásokkal sikerült megnyernie; csak a tunéziai szikra hiányzott, hogy begyújtsa a tüzet.

A kialakult helyzet, bárhogy lesz is, világosan megmutatja, amit a neokon amerikai vezetésen kívül az egész világ tudott: az oszd meg és uralkodj elve alapján feldarabolt arab országok nem lehetnek az idők végezetéig kiszolgáltatva az elnyomásnak, a kizsákmányolásnak és rendszeres megaláztatásoknak a regionális politikában. Az USA-doktrína megbukott, minél később szabadulnak fel ténylegesen a térség államai, annál több erőszakkal fog járni. Míg azonban az Egyesült Államoknak a kérdés a globális birodalom fenntartásáról szól, az Európai Uniónak saját közvetlen határvidékét, a Földközi-tenger túlpartját, az eddigiek helyett inkább partnerként kellene kezelnie, és segítenie a demokratikus értékek terjedését, ha már azt elméletileg annyira fontosnak tartja.