Hétvégén a 65 éves Radnóti Sándor esztétát köszöntötte a NOL. Persze nem azért, hogy munkásságát méltassa, hanem hogy mint a filozófusbotrány egyik fő célpontjáról még egy politikailag hasznosítható bőrt lehúzzon róla.

Az interjút a Kritikus értelmiséginek lenni megint veszélyes lett címmel harangozzák be, hogyan is másképp. Lefuttatnak pár szakmai kérdést, lássa az újságolvasó, hogy olyanokat tudnak itt, amiket ő nem is ért. Aztán rátérnek a legvastagabb ideológiai irányító kérdésekre, amiket Radnóti egyébként egész sikeresen hárítgat. Érdemes egyben nézni a kérdéseket, olyan mint valami összefoglaló az exbaloldal önfelmentő sztorijáról:

Nem szegi kedvét, hogy olvasni nem igazán trendi manapság?

A filozófus-perek kirobban(t)ásának egyik markáns tétele az volt, hogy ezek a tudósok "semmi használhatót nem csinálnak".

De a szereplők ismeretében felmerülhet, hogy ez nem más, mint hatalmi, politikai harc.

El is siratta utána a demokráciát egy interjúban.

Nem most derült ki, több évtizedes publicista múltja tanúsítja: érzékeny a tiszteségére. És nem csak a saját, hanem a mások sérelmére elkövetett igazságtalanságot sem tűri el szó nélkül.

A mai politizálást az intellektus kínos hiánya jellemzi.

Életveszélyes a másként gondolkodóknak.

Az interjú gerince a NOL részéről az, hogy Radnóti "bátor ember, aki mindenkor felemeli a szavát a tisztességtelenség ellen". És ez a szó van elnémítva most, ugye.

Radnóti tényleg tisztességes ember, a filozófusbotrány szereplői közül körülbelül egyedül ő pendítette meg, hogy nem feltétlenül a Gondolkodás Szabadsága van itt támadva, hanem politikai publicistaként végzett tevékenységére érkezik reakció.

Adózva ennek a tisztességnek, szemben azokkal a szereplőkkel, akik nyakig a két politikai oldal vállalhatatlan harcában az univerzális és független Gondolkodásra hivatkoznak, hadd álljon itt egy idézet 2006-ból. A Fidesz undorító kampánya nyilván erre reagál, és nem Radnóti művészetfilozófiájára, vagy arra, hogy ő úgy általában mindig "felemeli a szavát a tisztességtelenség ellen."

 

Semmi kétségünk nem lehet ugyanis abban, hogy az elmúlt hét folyamatos tüntetései és fél évszázad óta ismeretlen zendülése ok-okozati összefüggésben van a miniszterelnök beszédének nyilvánosságra kerülésével. Vallomása olyan botrányos, hogy talán hívei is fölösleges óvatlanságnak tartják, ellenfelei gyűlöletét pedig kanalizálta. Lelki tápot és formát, szenvedélyesen bensővé tehető "objektív" indokot kapott a közjogilag analfabéta közönségben a remény, hogy megbuktatható, s ez valóban bekövetkezhet, ha pártját sikerül megfélemlíteni. Megfélemlítésre pedig ott vannak a radikális szavak és az erőszakos tettek a maguk 56-analógiájával. A tüntetés és a lázadás képei talán valóban nem különböznek a forradalom képeitől, de - kell-e mondani? - ott egy diktatúra és nem egy demokratikusan megválasztott kormány ellen keltek föl, s még kibontakozási képzetek, politikai megoldások is rejteztek különb-különb tarsolyokban. Harmadszor - remélem, tévedek - a véleménycsinálók egyes körei is mintha kezdenék leírni Gyurcsány Ferencet. Nem titkolom, emiatt írom ezt a cikket.

 

Távozását ugyanis tragédiának tartanám. A sok politikus-Tartuffe között a megfelelő helyen ugyanis egyetlen államférfit látok. S ez Gyurcsány Ferenc. Az egyedüli, akiben három feltétel egyesül: markáns politikai víziója van (nem csak gazdaságpolitikai értelemben), nem veszett ki belőle az erkölcsi érzék, s mindehhez egy nagy tömegpárt élén áll. Ha megbukik, éppen erkölcsi érzéke buktatta meg.

 

Radnóti Sándor: Álszentek összeesküvése

Népszabadság, 2006. szeptember 25.