Az élettársát feltehetőleg súlyosan bántalmazó, majd az egészet nevetséges érvekkel tagadó Balogh József fideszes országgyűlési képviselő esete erősebben jellemzi társadalmi viszonyainkat, mint hogy kivételként tekintsünk rá. A családon belüli erőszak ugyanis csak a szélsőséges megjelenési formája annak a társadalmi struktúrának, amiben a nemi alapú hierarchizálás nap mint nap újratermelődik. Sajnos látványos pofon kell ahhoz, hogy a nők elnyomásáról beszéljünk, pedig a társadalom legfontosabb szféráiban, a munkahelyen, a közéletben, a politikában és a médiában rendre találkozni a megalázó szerepleosztásokkal. A családon belüli erőszak a jéghegy csúcsa a patriarchális társadalomban. Nem elég elhatárolódni az erőszaktól, a felszín alá kell nézni, oda, ahol a mindennapi gyakorlatban szinte mindenki részese az elnyomásnak.

Balogh József fideszes parlamenti képviselőről volt felesége és jelenlegi élettársa is azt állítja, hogy a férfi bántalmazta őket. Ex-felesége 25 éven át élt a férfival egy háztartásban annak ellenére, hogy, elmondása szerint már első gyermekükkel való terhessége alatt bántalmazta őt. Mégis az évek során még öt gyermeket vállaltak, pedig a nő nem egyszer nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel menekült el otthonról, de mindannyiszor visszatért, és házasságának végét végül egy új asszony, Terike megjelenése okozta. Terike vasárnap óta orrcsont- és koponyaalapi sérüléssel fekszik kórházban, elmondása szerint Balogh József okozta sérülését, aki őt azóta sem kereste. Marika és Terike esete nem egyedülálló. A KSH 2011-es adatai szerint a regisztrált bűncselekmények közül a párkapcsolati erőszak sértettjeinek száma 3269, de a kutatások szerint hazánkban legalább 400 000 nő és hozzájuk tartozó gyermekeik szenvednek el bántalmazást minden évben. Vagyis minden ötödik nőt veri a partnere, évente pedig 70 nő hal meg férfi társa keze által. A családon belüli erőszak persze nem specifikus magyar jelenség. Évente Európában 35-70 nő hal meg párkapcsolati erőszak miatt, férfiak pedig elenyésző mértékben esnek a fenti agresszió áldozatául.

A magyar modell

Felmerül tehát a kérdés, hogy egy olyan társadalomban, amelyben az együttélés - alaptörvényünk szerinti - alapja a család, mi késztet embereket arra, hogy partnerük felett fizikai erőfölényüket gyakorolják, megleckéztessék, egyáltalán, hogyan lehetséges egy ilyen egyenlőtlen hatalmi helyzet kialakulása két ember egyenrangú viszonyra épülő kapcsolatában? Milyen az a rendszer, amely mikroszinten produkálja és legitimizálja bizonyos emberek gazdasági, fizikai és mentális erőfölényének fitogtatását, illetve produkálja és legitimizálja más emberek alacsonyabb rangúként való elismerését mind a munka világában, mind pedig a családban?

Ma Magyarországon a női-férfi kereseti rés 18%, ami azt jelenti, hogy egy nő ugyanazért az elvégzett munkáért pusztán neme miatt átlagosan 18%-kal keres kevesebbet, mint férfinak született munkatársa. Mindez annak ellenére van így, hogy - azt leszámítva, hogy törvény tiltja az ilyen jellegű megkülönböztetést -, a felmérések szerint a lányok közül arányaiban kevesebb az iskolaelhagyó, míg a középfokú oktatási intézmények közül a lányok 82%-a, addig a fiúk 70%-a választja az érettségit nyújtó középiskolákat. A lányok olvasási teljesítménye magasabb és jobb tanulók, ugyanannyi időt töltenek tájékozódással az internet előtt, mint fiú társaik, és nagyobb arányban vesznek részt a felsőoktatásban is, majd diplomáznak le, mint a férfiak. Ezek után figyelemre méltó, hogy bár a statisztikai adatok szerint minél magasabb egy munkát kereső iskolai végzettsége, annál nagyobb eséllyel kap munkát, a hazai felmérések szerint a magyar nők foglalkoztatottsága - akár az alapfokú, akár a középfokú, akár a felsőfokú képzettségűeket nézzük meg - jóval alacsonyabb a férfiakénál. A törvényhozásban ülő nők aránya minimális, nem beszélve a vezető beosztásúakról a munkaerőpiac egyéb területein.

Annak ellenére tehát, hogy a nők az egyik legfontosabb munkaerőpiacra kondicionáló intézményben, az oktatási rendszerben jobban teljesítenek és abban nagyobb arányban vesznek részt, mint férfi társaik, mégis a rendszer szisztematikusan a társadalmi hierarchia alacsonyabb fokára juttatja őket: az alacsonyabb foglalkoztatottság, amennyiben mégis munkát kapnak, az alacsonyabb fizetés, alacsonyabb pozíciók betöltése jut osztályrészül. Ráadásul a Népességtudományi Kutatóintézet egy felmérése szerint a magyar nők végzik, foglalkoztatás mellett is, a legtöbb háztartási munkát európai társaikhoz viszonyítva: 3,3-szor annyit, mint férfi partnereik.

Sokak számára kézenfekvő magyarázat, hogy a közszférában azért jut kevésbé megbecsült szerep a nőknek, mert gyermekvállalás esetén a szülés és szoptatás alatt egy anyának minden energiáját gyermeke köti le, és ez alatt az idő alatt kiesik a munkaerőpiacról. De ma Magyarországon egy két szülős családban a csecsemők megszülésén és szoptatásán, illetve a gyeden, gyesen töltött időn túl is minden egyéb teher a gyerekneveléstől a házimunkáig legnagyobb részt az anyára hárul. Ezzel szemben az apának mindenekelőtt a munkahelyén kell megállnia a helyét, aki napi 8-10 óra munka után úgy érzi, otthon kijár neki a pihenés, a házimunkával és gyerekkel járó non-stop feladatok elvégzése elsősorban a párja kötelessége, ha dolgozik emellett a társa, ha nem. Felmerül a kérdés: milyen szerepekre nevel tehát az az iskolarendszer, amelyben nemre való tekintet nélkül a ma dolgozó társadalom minden tagja megfordult legalább 6-16 éves koráig, és amelyben a lányok még nagyobb arányban vettek és vesznek részt a mai napig, mint fiú társaik, mégis a munkaerőpiacon teljesen más szerephez jutnak?

Belénk nevelt szerepek

Miután az oktatási rendszer 3-24 éves kor között meghatározó a fiatalok társadalmi feltételekhez való alkalmazkodása tekintetében, így a nemi szerepekről alkotott képük kialakításában és annak internalizálásában is, figyelemre méltó többek között az a tanulmány [Nagy Réka: Nemi szerepek és nemi sztereotípiák az általános iskolai tankönyvekben], amely a magyar közoktatásban használatos általános iskolai tankönyvek 113 olvasmányát vizsgálta nőkhöz, illetve férfiakhoz társított szerepek, tulajdonságok szerint.  A szerző arra jutott, hogy a nők szinte majdnem minden esetben a családi típusú tevékenységek esetében kaptak szerepet: a történetekben hozzájuk kötődött a háztartási munka, a gyereknevelés és a szabadidős foglalkozások, jellemző magatartásuk pedig a követés, gyengédség és a kétségbeesés volt a gondolkodás helyett. A férfi szereplőket ezzel szemben a dominancia, a vezetés, a gondolkodás, a harag, az agresszív emocionális folyamatok, a tagadás és a törekvés jellemezte, illetve intellektuális, véleményalkotást igénylő tevékenységekben és a fizikai munkákban ábrázolták őket. A nőket jellemzően a privát szférából ki nem lépés, míg a férfiakat a közszférában való mozgás, kapcsolatépítés, véleményformálás és abban, azért való tevékenykedés jellemezte. Hasonló eredményre jutott egy későbbi, szintén tankönyvekben ábrázolt nemi szerepekkel foglalkozó kutatás: a magyar diákok iskolai éveik során tendenciózusan szinte kizárólag tradicionális nemi szerepekkel találkoznak. Olyan szerepek ezek, amelyek egy férfiak által dominált társadalom képét mutatják be természetesnek és ehhez kapcsolódó szerepeket internalizáltatnak a kisfiúkkal és kislányokkal. A leosztott szerepből pedig deviánsnak számít kilépni az asszony esetében, aki felemeli szavát férjeura ellen, aki emiatt megregulázhatja nőjét, beszélni a verésről nem ildomos, de ha mégis szóba kerül, az aktus fölött a pár környezete szemet huny. Balogh József korábbi felesége elmondása szerint az egész falu tudta, valahányszor bántotta őt férje, nem egyszer a szomszédhoz menekült az ütések elől. Balogh új élettársa, Terike pedig sokszor jelent meg monoklival a szeme alatt nagyobb társaságban, a rendőrség mégsem értesült erről soha. De deviánsnak számít az is, ha a domináns szerepet nem vállalja fel egy férfi, vagy kimutatja gyengéd érzelmeit, érzékenységét – a köznyelv papucsnak, férfiatlannak/nőiesnek nevezi az ilyen embert.

Ráadásul a családon belüli egyenlőség megteremtését a törvényhozás sem segíti. Az, hogy a honatyák a gyermek gondozása céljából igénybe vehető szabadságot két évről ismét felemelték három évre, jellemzően a gyermeket vállaló nők munkaerőpiacról való három évre történő kiesését szolgálja, pedig a jogszabály szerint akár az apák is elmehetnek gyedre, illetve gyesre. De miután nincsenek olyan ösztönző mechanizmusok beépítve a rendszerbe, amelyek a férfiakat arra késztetnék, hogy ne a hagyományos szerepeket tegyék e tekintetben is magukévá, 2012-ben a gyest igénybe vevők 94%-a volt nő és csak 6%-a férfi. Félreértés ne essék, az elérendő cél semmiképpen sem az, hogy az apukák átvegyék az anyukák szerepét, az anyukák pedig családfenntartóként éjt nappallá téve folytassanak kereső tevékenységet. Ehelyett egy olyan felállásra lenne szükség törvényi ráhatással, amelyben mind az anyuka, mind az apuka érdekelt (nem utolsó sorban anyagilag) abban, hogy időt töltsön gyermekeivel és a háztartási munkából párjához hasonló mértékben kivegye a részét. Történhetne ez például úgy, hogy a szoptatást már nem igénylő 1-1,5 éves kisgyerek felügyeletét gyedre/gyesre menve az apa vállalja fel, és nem az anya tölti ki mindhárom évét otthon. De a hazai szabályozás a nőket ösztönzi az otthonmaradásra azzal a jogszabállyal is, amelyik negyvenéves munkaviszony után kizárólag a nők számára teszi lehetővé a nyugdíjba vonulást, s ezzel további terheket ró a munkavállaló férfiakra: a jellemzően hosszabb ideig élő nők otthonlétét a tipikusan rövidebb ideig élő, nagyobb mértékben foglalkoztatott férfiak fizetik meg – ez pedig Máté Levente nyugdíjszakértő szerint komoly társadalmi feszültségekhez vezethet. A családon belüli erőszak szankcionálására, bár hónapok óta napirenden van, a mai napig nincs törvény. Varga István kormánypárti képviselő elhíresült mondata pedig, miszerint nem lenne családon belüli erőszak, ha a nők négy vagy öt gyereket szülnének, s majd csak azt követően gondolnának az önmegvalósításra az élet egyéb területén, azt a felfogást tükrözi, hogy egy nő legfontosabb szerepe a reprodukció és a gyermek nevelése. „Lássuk be, amelyik férfi ma Magyarországon gyedre megy, arra lúzerként nézünk - fogalmaz egy neve elhallgatását kérő harminc éves bíró, hozzátéve, hogy ártana az önbizalmának, ha a nála három évvel fiatalabb, bírói szakvizsga előtt álló, nála rangosabb jogi egyetemen végzett, vele egy munkahelyen dolgozó felesége jobban keresne nála. Gyedre akkor menne, ha lennének a környezetében gyedre menő apuka ismerősei, de nincsenek. Egy hazai nagyvállalkozás középvezetőjének, egyben három kisgyerekes apának a napokban kilátásba helyezték előléptetését, amivel tudja, hogy minimálisra csökkenne az idő, amit a gyerekeivel otthon tölthetne, áthárítva a gyerekneveléssel járó feladatok még nagyobb részét párjára, megfosztva ezzel barátnőjét annak szakmai tervei megvalósításának lehetőségétől, mégis vállalná. „Jobb egy kiemelkedő karrier, mint két középszerű. Igazságtalan, de egy patriarchális társadalomban ez a férfiaknak adatik meg”- miért menne szembe a rendszerrel, kérdezi.

A társadalom a család tükre

Pedig „a társadalom a család tükre” - fogalmazott Bengt Westerberg, egykori svéd miniszterelnök-helyettes 1994-ben, mikor a svéd törvényhozás bevezette, hogy a gyed egy részét csak apák vehessék igénybe, különben a család elesik a szabadidő és anyagi juttatás megfelelő részétől. A politikus szerint ahhoz, hogy egy társadalomban megvalósuljon a (nemek közötti és gazdasági) egyenlőség, el kell érni, hogy a családon belül egyenlőség legyen, és ebben az első lépés a gyermek otthoni gondozásának, illetve a házimunkának az egyenlő mértékben való megosztása a párok között. Svédországban a törvény hatására jelentősen csökkenni kezdett a válások száma, a férfi-női kereseti rés 2011-re 8%-ra mérséklődött. Mindez annak a jele, hogy miután mindkét nemet ugyanúgy érinti a családalapítás és családfenntartás, a férfiak és nők között eloszlik az azokra fordítandó idő és energia kockázata, ahelyett, hogy az kizárólag a nőkre hárulna. A munkaadónak pedig ezáltal irrelevánssá vált a gyermekvállalás előtt álló, illetve kisgyermekes munkavállalója neme. Így többek között elfogadottá vált, hogy az apuka a nap végén a gyerekéért iskolába menjen úgy, hogy ezzel nem a munkaideje rövidült le, hanem átstrukturálódott családbarát rugalmas időbeosztássá: adott esetben gyerekfektetés után otthonról folytatja a munkát. A svéd tankönyvekben állatfigurákhoz társítanak különböző tulajdonságokat ahelyett, hogy a sztereotipizált nemi szerepeket biológiai adottságokhoz kapcsolnák, és a reklámok is ügyelnek arra, hogy a nők ne a háztartási munka kizárólagos felelőseiként jelenjenek meg. Ebben a modellben visszaszorulnak tehát azok a hagyományosan egyik vagy másik nemhez társított egyenlőtlen gazdasági felállást eredményező szerepek, amelyek a családban is kiegyensúlyozottabb feladat-megosztást eredményeznek. Bár a svéd társadalom sem mentes a családon belüli erőszaktól, a nők egyenlő gazdasági szerephez jutásával nem csak a családon belüli érdekérvényesítés és partneri viszony erősödött meg, hanem a magánszférából kikerült a közszférába a hagyományosan háztartásban és ahhoz kapcsolódó tevékenységekben mozgó nőket sújtó családon belüli erőszak problematikája. Stockholm tudatosan reflektál az otthonokban jelentkező erőszakra mind az oktatásban, mind a törvényhozásban, ennek eredményeként pedig a lakosság jelentős része komoly problémának tarja a családon belüli agressziót és jóval alacsonyabb az áldozatok aránya, mint bárhol máshol Európában (Svédországban évente 16 nő hal meg, a lakosság száma 9,453 millió).

Ezzel szemben áll az a hazai felfogás, amely egy pár két tagja közül erőfeszítéseinek megfelelően csak az egyiket, jellemzően a férfit honorálja fizetéssel, és a családfenntartó szerepét osztja rá, míg a másikat, jellemzően a nőt, sok esetben csak minimális „segélyben” részesíti (nevében is: gyermekgondozási segély) otthon végzett munkájáért, és a kiszolgáltatott szerepét osztja rá. Egy ilyen társadalomban a nőnek rendre a kiszolgáló és alávetett pozíció jut, és csak nagyon komoly erőfeszítések árán kerülhet például egy jellemzően férfiaknak fenntartott vezető szerepbe: ha családban él, a párjának kell a vállára vennie a gyerekneveléssel és háztartással járó teher jelentős részét, aki ezzel egy tipikus magyar női szerephez jut. Nálunk a fentieken túl értékesnek számítanak az olyan, az egyenlőségnek még a látszatára sem adó triviális aktusok, mint a nőt ajtóban maga elé engedő vagy járműből kisegítő férfi, és leírónak tűnik az olyan kifejezés, mint „a gyengébbik nem.” Spronz Júlia, a PATENT Egyesület jogászának elmondása szerint a bántalmazóként való viselkedést a felmérések szerint nem pszichés probléma okozza, ugyanis a bántalmazókkal elvégzett pszichológiai tesztek eredményei rendre azt mutatják, hogy az illetők egészséges személyiségek. A fizikai bántalmazás tehát egy olyan, jellemzően férfiak által magukévá tett viselkedési mód, amit az elkövetők a férfi szerephez társítanak. A nőt irracionálisnak, érzelmesnek, míg a férfit racionális lénynek minősítő diskurzusok és sztereotip ábrázolások pedig nem mást legitimizálnak, mint a racionális, igazának erővel hangot adó férfi magatartását, a kiszolgáltatott, gyermeki pozícióban lévő nővel szemben.

Nem lesz elég tiltani

Az asszonyverő Balogh József-félék tehát nem kirívó esetek, hanem jellemzően végtermékei egy olyan patriarchális mentalitásnak, amelyben, a közmondás szerint, az „asszony verve jó”, illetve ahol a közszolgálati televízióban nevetgélések közepette elhangozhat az Örzsi néni kéthetente pofonért koldult a férjétől, amiért zsörtölődni mert, és nem ugrott kiszolgálni férjét. Az Európai Bizottság egy 2010-es felmérése szerint a magyar lakosság nagy része nem tartja komoly problémának a családon belüli erőszakot (24%), illetve alig beszél róla, az iskolában pedig 95% nem is hall róla. Egy ilyen morális közösségben a törvényhozón elenyésző a nyomás, hogy jogszabályt alkosson a családon belüli erőszak szankcionálására. De lássuk be, a jelenség büntetése önmagában nem fogja elrettenteni az asszonyaikat rendreutasító férfiakat az agressziótól, ha kiskoruktól fogva továbbra is arra neveljük őket, hogy az erő és a hatalom velük van, a közszféra pedig kizárólag az ő területük. És ugyancsak nem lesz változás, ha nőtársaikat továbbra is arra neveljük, hogy elsődleges szerepük az otthon melegének megteremtése, férjeik és gyermekeik kiszolgálása, a közszférában pedig, ahol érdekeik érvényesítésére sor kerülhetne, nincs helyük. Így akár születik a családon belüli erőszak szankcionálására törvény, akár nem, kigyomlálni a probléma gyökerét nem fogja, hiszen az igazi nő mítosza, a gyenge, halkszavú és mindent eltűrő, illetve az igazi férfi legendája, az erős, agresszív, uralkodó, továbbra is kísérteni fog.