Be kell vallanom, hogy meglehetős fenntartásokkal ültem le megnézni az Alföldi rendezte István, a Királyt. Tartottam tőle, hogy öncélú és szenzációhajhász látványelemekkel fogja teletűzdelni az előadást, hadd pukkadozzon az a polgár. Abban sem voltam teljesen biztos, hogy lesz-e kellő alázat a rendezőben, hogy ne használja fel a darabot saját politikai véleménye artikulálására és ne legyen tele aktuális közéleti utalásokkal. Szerencsére csak néha jelent meg némi orális szexre való utalás, az „unoma” rész pedig igen demagóg módon fejezte ki a közélet iránti általános undort, ami nem volt jó húzás.

Az viszont teljesen egyértelmű volt a legelejétől kezdve, hogy ez az István a Király teljesen más, mint a 30 éve bemutatott. Míg elődje egy magas minőségben elénekelt, zeneileg tökéletes előadás volt, addig a mostani a szereplők belső lelki vívódására helyezte a hangsúlyt, feláldozva a zenei élményt is ennek oltárán.

Mégpedig parádés módon. Hazudott-e a darabban Alföldi? Hát, nem. Az történt, hogy István belesodródott a nyugati kereszténység bűvkörébe, hogy beillessze egyfajta européer hangulatba az országot? Igen. Kért-e német segítséget ehhez? Igen. Erőszakkal ráerőltette-e az országra ezt az elképzelését? Igen. Tűzzel-vassal kiirtotta-e a magyarság kulturális hagyományait a cél érdekében? Igen. Akkor pedig miről beszélünk? Magyarugarozott-e István az adott történelmi szituációban, és szervilisen akart-e megfelelni az aktuális trendeknek? Igen. A 2013-as István, a Király, ezt mutatta meg precíz és kínos pontossággal.

Nyilván, ez nem tetszhet mindenkinek. Nekik szólt a három évtizeddel ezelőtt bemutatott darab. A mostani viszont sokkal inkább az igazságot mutatta be. Akiknek ez nem tetszik, mondhatják, hogy az István, a Király nemzeti örökségünkké nemesedett, és az volt benne a jó, hogy nem volt megosztó. Ez viszont az. De hát nem az Alföldi-féle előadás a megosztó, hanem a mű lényege megosztó.

Azok a finom vonalvezetések, melyekkel operált a rendező, egyértelműen mutatták meg végig az ok okozati összefüggéseket. Ahogy például Koppány és hívei lemészárlása után a nép megtört, és együtt énekelte az Istvánt éltető betétdalt. Nekem tisztán az 56-os forradalom utáni első hivatalos ünnepség jutott eszembe, ahol soha nem látott tömegek hajbókoltak a felvonulási téren a komcsiknak. Vagy a himnusz a végén, aminek eléneklése tökéletes válasz volt arra, hogy miért vált ilyen szomorúvá az, mint előadásmódjával, mint a szövegével.

Már előzetesen lehetett olvasni, hogy Alföldi kvázi leorbánozta Istvánt. A nagy fenéket, ezt csak az látja bele, aki ezt akarja belelátni. Lehet, hogy kínos szembesülni azzal, ha egyértelműen bemutatja egy előadás, hogy miként fonódik össze az állam a vallással és az erőszakszervekkel, de hát mit lehet csinálni, ha ezek tények. István korában ugyanúgy, ahogy később is. Talán mindenkinek megvan az a kép, amikor a hatalom elküld egy hadsereget a halálba, míg egy ájtatos pap megáldja szerencsétleneket. Tessék visszaemlékezni, ez bizony így szokott lenni.

Nekem Stohl választása Koppány szerepére nem tetszett, nem volt elég erős a színész erre a szerepre. Ezen felől viszont csillagos 10 pont az előadásnak. Köszönöm, hogy az István, a Király végre betöltötte azt a szerepet az életemben, amire mindig is vártam.