Eredetileg a koszovói EULEX misszióról próbáltam meg posztot írni, de írás közben egyértelművé vált, hogy a kvázi-gyarmatosítás programja nem lesz értelmezhető a jugoszláv széthullás nem közismert története nélkül.

Jugoszlávia: széthullás – bomlasztás?

A második világháborút követően újjáalakuló titoista Jugoszlávia saját magát szabadítja fel, szovjet csapatok a területén nem állomásoznak. Jugoszlávia a térség elmúlt száz évének amorf államiságai helyett egy föderatív megoldást kínál, egy 25 milliós népességnek stabil állami formát ad. Jugoszláviát szerencsés módon a hidegháború erőviszonyait kihasználva, nem csak pozicionálhatja magát önállóan a nemzetközi színtéren, hanem az el nem kötelezettek mozgalmának zászlóvivője. A tervgazdasági koordinációt már 1950-51-től föllazítják, az állami tulajdont a szocialista tulajdon egyik, a szocialista táborban sem ismert példája, a dolgozói, önigazgató köztulajdonlás váltja fel. Ez irányítja az ipar sok jelentős egységét - a modell a „piaci szocializmus” szlogenjével írja le magát. Ez ekkor még mégsem a nyugati függésbe való belesodródást, hanem jó teljesítményű és a világpiacára is lelő ipart jelent. 1951 és 1957 között az Egyesült Államok a Marshall-segélyt követő legnagyobb, vissza nem fizetendő pénzügyi segítséget nyújtja Belgrádnak. Ez a pénzügyi asszisztencia ezt követően hitel formájában a széthullásig is jelen van. 1952-ig a mezőgazdaságnak csupán 1/5 részét kollektivizálták, ettől az évtől kezdve a kollektivizáció nem prioritás többé, és a mezőgazdaság fennmaradó részét kisebb méretű magántulajdonú farmgazdaságok alkotják. A munkásönigazgatás nagyobb demokráciát követelő igénye 1968-ban találkozik a belgrádi egyetem követeléseivel: „le a vörös burzsoáziával!” Az elégedetlenséget többféle módon kívánják kezelni. Az egyik, politikai legitimációt vásárló megoldásnak is köszönhetően már igen korán, 1970-től Jugoszlávia nagy volumenű IMF-adósságot halmoz föl. A visszafizetés 1984-től esedékes, ezt követően öt év alatt az életszínvonal 40%-ot zuhan, Macedóniában kitörnek az első sztrájkok. 1988-ban szerb és horvát munkások megrohamozzák a belgrádi parlamentet és a jugoszláv munkásosztály közös akcióját követelik. Az IMF-hitelek visszafizetésére tett kísérletek közben sok gyárban nem fizetnek bért, a hiperinfláció súlyos elégedetlenséget szül, korlátozásokat vezetnek be a lakossági üzemanyagfogyasztásra. 1989 őszén Ante Markovic jugoszláv miniszterelnök Washingtonba utazik, Bush elnökhöz, hogy egy újabb pénzügyi csomagról és annak feltételeiről tárgyaljon, megegyezés születik a dínár leértékeléséről, a bérek befagyasztásáról és a munkás-önigazgatási forma fölszámolásáról. 1990-ben Markovic miniszterelnök és Jeffrey Sachs professzor sokkterápiája a helyzetet tovább eszkalálja. Stambolic szerb elnök lemondását követően az ekkor még technokrata fiatal apparatcsik Slobodan Milosevic vezetésével létrejöm a „Milosevic-Bizottság”, amely az IMF piacpárti reformjait szorgalmazó belgrádi közgazdászokat tömöríti. Az angolul kiválóan beszélő Milosevic a nemzetközi pénzügyi intézmények fő helyi szövetségese. Az IMF tollba mondja az intézkedések főbb sarokpontjait, így új cég- és csődtörvényt alkotnak, amely lehetővé teszi, hogy a hitelezők követeléseiket gyorsan és akadálymentesen meghatározó tulajdonná alakítsák az adós, fizetésképtelen cégben. A jugoszláv ipari termelés 21% százalékkal visszaesik, miközben a dolgozói és állami irányítást a privatizált tulajdon váltja föl.

Mindezekről lásd: Unkovski-Korica, Gray, Stratman, Cebalo, Chossudovsky, Mandel, Janjic/Klemencic, CQ

Mi látható a fentiekből? A közbölcsesség szerint Jugoszlávia egyfajta „népek börtöne” volt, amelynek széthullása, a „természetes” és az eleve jelen lévő nemzeti érzelmek hatására törvényszerűen ment végbe. És pont azok az erők felelősek az erőszakért, a háborúért, amelyek egyben akarták tartani.

Ha jobban megnézzük, magát a polgárháborút megelőzően, nyugati hitelezők asszisztenciájával, már egy legalább évtizedes gazdasági válság tombol: a lakosság látványosan elszegényedik. Folyik a jugoszláv központi (föderális) intézmények alapos pénzügyi kivéreztetése: az adósságszolgálat teljesítése, az adósság többszöri újratárgyalása és az ezért cserébe elvárt intézkedések a központi kormányzatot megfosztják a tagköztársaságok közötti pénzügyi transzferek használatának lehetőségétől.

A hitelezői diktátumok teljesítése érdekében a gyárak inkább nem fizetnek bért, az ipari kapacitások folyamatosan leépülnek. A nyugati pénzügyi intézmények diktátumainak végrehajtásáért a jugoszláv föderális kormány lesz népszerűtlen - ez megteremti annak lehetőségét, hogy a nacionalista tagköztársasági elitek elszakadási törekvéseinek népi támogatása is legyen. Tudjman és Milosevic ugyanazt a politikai programot hajtják végre, míg a föderalizmus szószóló nélkül marad. A nehéz gazdasági helyzetből a (horvátok, szlovének) a szecesszió politikai programjával kívánnak szabadulni. Ironikus, hogy a tagköztársaságok függetlenné válását követően a Világbank és az IMF természetesen pedánsan kiszámolta az állam-utódokra eső kötelezettségeket és a „reformok” Markovictól ismert újabb köre indul el. Ismert állítás, hogy a perifériák erőforrás-szűkössége oda vezet, hogy a periféria államainak mindig gyengébb a legitimitásuk. Jugoszlávia esetében ezt sikerült mesterségesen föl is erősíteni.

Jugoszlávia a bipoláris világ ütközőzónájában alakít ki egy önálló pozíciót, kihasználva ehhez a külső feltételeket is. Függetlenségéhez négy évtizeden keresztül bírja a nyugat támogatását is. Ennyiben tehát állíthatjuk azt, hogy csak a hidegháború speciális viszonyai között létezhetett, annak elmúltával Jugoszláviának is meg kellett szűnnie. Az is igaz, hogy a "jugoszláv modell" két sajátossága: az önigazgatás és a piaci reformok, alapvetően ellentétes viszonyban voltak egymással (lásd Unkovski-Korica) és előbb vagy utóbb az egyik a másik rovására győzedelmeskedett volna, és az is igaz, hogy a '74-es alkotmány, miközben alkotmányos szinten védi a munkás önigazgatási formát, a rengeteg adminisztratív és bürokratikus elemmel ugyanakkor agyon is nyomja.

De a belső ellentmondások mellett a lebontás maga külső szereplők erőteljes befolyása mellett zajlik, talán azért is, mert a munkás-önigazgatás különleges, jugoszláv típusa veszélyeztette azokat a menetrendeket, amelyek a közép-kelet-európai térség piaci rendszerváltásairól írtak meg. A tervszerűség egyik jele, hogy például az USA részéről 1984-ben az NSDD 133 számú titkosszolgálati dokumentum körvonalazza a reagan-i adminisztráció elköteleződését egy pénzügyi segítségről és Jugoszláviának hosszú távon a piaci kapitalizmusba való átcsatolásáról. Az ekkor még nem volt eldöntött, hogy az államszövetség felbomlasztása a nyugati célokhoz szükséges-e. Az IMF egyébként, amíg céljainak ez kedvezett, a tagállami önállóság szűkítését favorizálta. Mindez a 80-as évekre azonban radikálisan megváltozott, '90 után pedig az éppen ekkor újraegyesülő Németország külügye, H. D. Genscher vezetésével új „Mitteleuropa”-politikát fogalmaz meg és egy önálló Szlovénia és Horvátország mellett kötelezi el magát A német irányvonalat követte az Antall-kormány is, amikor (nem jelentős számú) gépkarabély szállítását engedélyezte az ekkor alakuló horvát fegyveres erőknek. Az USA 1991-ben a Foreign Operations Appropriations Act keretében felfüggeszt minden pénzügyi támogatást a jugoszláv központi kormányzat részére, és azt csak a tagköztársaságoknak hajlandó folyósítani parlamenti választásaik megtartását követően. Mindez nem volt egyéb, mint a föderális állam halálos ítélete.

A horvát és szlovén szecesszionista történetírás mítosza, hogy azért vádolja a Nyugatot, mert egészen a '80-as évek végéig egyben akarta látni Jugoszláviát. Milosevic pedig a hágai bíróság előtt azzal kezdi védekezését, hogy a Nyugatot teszi felelőssé Jugoszlávia szétveréséért. A két mítosz persze politikai érdekek mentén magyarázza a történéseket. Ha azonban a gazdaságtörténeti tényeket a jugoszláv modell történetébe ágyazva vizsgáljuk, akkor arra a következtetésre fogunk jutni, hogy a nyugati pénzügyi intézmények fő motorjai voltak a tartósuló és eszkalálódó majd évtizedes Jugoszláv gazdasági válságnak és annak, hogy a központi kormány társadalmi támogatása is elolvadjon és a társnemzetek ellenérdekeltek legyenek. Az így előállt több szintű válság tette lehetővé a polgárháborút.