Eldönthetetlen, hogy oka vagy következménye a hajléktalan embereket érő sokasodó támadásoknak a Fidesz-kormány jogalkotói gyakorlata, ami a szegénység megbélyegzésével próbálja megoldani az elmúlt évtizedekben kialakult súlyos társadalmi feszültségeket. Az viszont tagadhatatlan, hogy van összefüggés a kirekesztő törvénykezés és a társadalom szélén élők egyre kilátástalanabb helyzete között.

Fiatalok szombaton megrugdostak egy hajléktalan embert és a Dunába dobták a cuccait. Sajnos nem újkeletű dolog ez, 1999-ben például Salgótarjánban eszméletlenre vertek, 2004-ben Érsekújváron kamaszok felgyújtottak egy otthontalan embert, tavaly bozótvágóval verték szét egy erdőben lakó fejét és sorolhatnánk. A hajléktalanok mindenhol könnyű célpontjai az erőszaknak, mert nincsen társadalmi hálózatuk, és mert sokszor őket hibáztatják saját helyzetükért.

Hogy a mostani esetnek mi köze van Tarlós Istvánhoz és a törvényhozóinkhoz? Csak annyi, hogy nem olyan régóta Budapest meghatározott részein hivatalosan törvényszegők, kvázi bűnözők az ott lakó emberek. Persze a törvény és a főváros rendelete csak a bizonyos területeken való életvitelszerű tartózkodást bünteti, de a jogalkotó üzenete az egyszeri törvénytisztelő állampolgár számára az, hogy emberek szociális helyzetükből fakadóan társadalmon kívüliként kezelendők. Nem a törvény betűje, hanem a szelleme fejezi ezt ki. A szabálysértési törvény, illetve a fővárosi rendelet persze nem uszít. Bíróságon nem állná meg a helyét, ha a nem olyan rég elfogadott jogszabályok és a szombati eset közt közvetlen ok-okozati összefüggést keresnénk. Miután azonban a jogrendszer nem csak leképezi, de alakítja is egy társadalom tagjainak a magatartását, gondolkodását, a jogalkotónak nagyon komoly felelőssége van abban, hogy különböző csoportokat hogyan kezel, hogyan formálja róluk a közbeszédet, hogyan bélyegez meg vagy ment fel embereket felelősségek alól a törvény erejével.

Ezért a szegényellenes törvénykezéssel nem csak az a baj, hogy ékesen tükrözi a Lázár János-féle gondolatot, vagyis hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér” - amúgy is rossz helyzetben levő embereket még jobban kirekeszt a közjavakból, és nem ad esélyt nekik a kitörésre. Ráadásul teszi ezt úgy, hogy nem egy cselekményt, hanem egy élethelyzetet büntet. De baj az is, ami mindezzel szorosan összefügg: hogy a fenti jogszabályokkal a törvényhozó emberek egyes csoportjaira rányomja a deviancia bélyegét, amivel elősegíti, hogy a többség a megbélyegzett állampolgárt társadalmon kívüliként kezelje. A hajléktalanságot az ebbe a helyzetbe kerültek nem szabadon választott életformaként élik meg, hanem életlehetőségeiket sok esetben a jelenlegi gazdasági rend szűkítette a minimumra. Azok, akik ellenségesek a hajléktalanokkal, sokszor ugyanettől a gazdasági rendtől szenvednek és saját lecsúszástól való félelmüket vezetik le azokon, akik már a lejtő alján vannak.

Még akkor is, ha a többség a felmérések szerint nem elutasító a hajléktalan emberekkel, a jogalkotó semmiképp nem a szolidaritás irányába tereli az állampolgárokat. Persze félreértés ne essék, nem adnak és nem is fognak felhatalmazást adni az önbíráskodásra. De bűnözők önhatalmú megbüntetése azért általában mégsem ugyanolyan megítélés alá esik a köz szemében, mint amikor ártatlan embereket ér sérelem.