pite írása

Akkor most Oroszország vagy az Európai Unió nyert Ukrajnában? A kérdés aktuális, ám a leghelyesebb, ha még nem adunk rá választ. Mert ugye minden mindennel összefügg...

Először is pontosan mi köze az EU-nak és Oroszországnak Ukrajnához?

1.      Az EU Oroszországra akarja kenni és durcázik

A Keleti Partnerség (Eastern Partnership - EaP) bő négy évvel ezelőtti meghirdetése óta Brüsszel mindvégig próbálta kerülni, hogy az bárhol egy lapon legyen említve Oroszországgal. A megcélzott hat partner állam (Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia, Moldova, Örményország és Ukrajna), földrajzi közelségük okán, mint keleti szomszédok nyerték el a barátkozás jogát. Azonban a forró kása kerülgetése mégiscsak látványossá vált, amint már maga a program ötlete is nyugat és Moszkva leghidegebb időszakából származik. Reakcióként Oroszország 2008-as grúziai katonai parádéjára az Unió ahhoz nyúlt, amitől Putyin már a 2004-es narancsos forradalom idején is megijedt: a politikai és (a válság hatására egyre apadozó) gazdasági befolyás növeléséhez.

Az EaP tehát a létrejöttétől kezdve szálka volt Oroszország szemében: a buli, ahova a szomszéd srácot nem, viszont az összes barátját meghívták. Válaszul Putyin elkezdte szervezni a maga saját partiját, az Eurázsiai Uniót (a kezdeti szakaszban Vámunió, majd 2015-től szorosabb politikai, gazdasági egyesülés, szigorúan „nem a Szovjetunió feltámasztása”), ahová kezdetnek mutatóba elvitte a már amúgy is zsebében tartott Fehéroroszországot és a legbarátibb közép-ázsiai országot, Kazahsztánt. Elhelyezkedése, mérete, lakosságszáma folytán Ukrajna a legértékesebb vendég mindkét bálban.

A kelet-nyugat vetélkedés jelenlegi fordulatát kiváltó, Vilniusban alá nem írt, az EU és Ukrajna Társulási Szerződésének fő elemének a Mély és Átfogó Szabadkereskedelmi Megállapodás (DCFTA) tekinthető. Külpolitikában ideig-óráig működhet a kétfelé mosolygás (mi másról is szól a diplomácia?), ám a vámterületek nem ilyenek, a meghívottaknak dönteniük kell, melyik bálba szeretnének elmenni.

A legnagyobb hibát az Unió akkor vétette, amikor túl sokat várt és keveset kínált. Ahogy Böröcz József részletesen kielemzi a Társulási Szerződés főbb rendelkezéseit, Ukrajna szempontjából rövid távon egyszerűen nem érte meg aláírni azt. A DCFTA által újraalkotandó  vámszabályok egyértelműen a nyugati tőke beáramlását segítették volna elő anélkül, hogy a meglévő (legnagyobb piacát, Oroszországot egyúttal nagyrészt elvesztő) ukrán ipar életben maradására bármi biztosítékot kapott volna. A jogrendszer közösségi jog felé közelítésébe is bele lehet látni a neoliberális eszközrendszer terjesztését, ám ennél sokkal kézzelfoghatóbb annak elutasítására, hogy az európai jog- és értékrendszer 2013-ban egyszerűen már nem bír olyan csábító erővel, mint 20 évvel korábban. Főként nem egy olyan oligarchák uralta, korrupt (177 állam közül a 144.) államban, mint Ukrajna.

Brüsszel még annyit sem tett meg, hogy a partnerállamok egyenrangúként kezelésének látszatát megadja – a szabad utazás, a vízummentesség ügyét kitolja a bizonytalan jövőbe, a teljes tagság lehetőségéről szót sem ejt. Lehet arról beszélni, hogy Brüsszel politikai ereje nem tud versenyre kelni Moszkva gazdasági és katonai zsarolási potenciáljával, de a jelen helyzetben Ukrajnának ésszerűbb volt megmaradni Putyin szoknyáján.

2.      Az ukrán törésvonal

A saját válságában tengődő unió érdektelenségében éppen az ukrán piac felé való irányultság hiánya a látványos. Kijev mindeközben nem engedheti meg magának az orosz piactól való elszakadást. Tűnhet akár két birodalom között dúló, hidegháborús időket idéző geopolitikai harcnak, magát a döntést azonban Ukrajnának kell meghoznia. Ugyanakkor a szuverén választásnak legalább a látszatához két dolog elengedhetetlen: a gazdasági függetlenség minimális szintje (gázszámlák kifizetése) és a kérdésről alkotott társadalmi egyetértés – a felkészülésre mindkettő .tekintetében lett volna elég ideje a három éve hatalmon lévő Janukovicsnak.

Ukrajna gazdaságáról sok minden elmondható, de az nemigen, hogy készen állna a neoliberális fordulatra. Politikai hatalomszerzés céljából Janukovics, de elnökségben őt megelőző, nyugatos Juscsenko sem tett sokat azért, hogy országa szembenézzen a valósággal és kiutat találjon a poszt-szovjet dobozból – megszabaduljon a gazdaság és az ipar oligarchikus szerkezetétől, a és a mindent elemésztő korrupciótól. A Bloomberg Agency megállapítása szerint az ukrán gazdaság számára a költségvetési kockázatok jelentős csökkenésével járt a Társulási Szerződés elutasítása. Könnyű azonban elképzelni, hogy hasonló (szigorúan rövidtávú kilátások tekintetében) pozitív értékelést kapott volna az is, ha Janukovics aláírja azt – a (nyugat-)európai szemmel nézve katasztrofális állapotban lévő ukrán gazdaság szempontjából bármilyen határozott döntés a stabilizáció jelének hat.

A kelet és nyugat közti libikóka jelenti a legegyszerűbb utat az EaP-államok hatalmi elitjei számára pozíciójuk megtartására. Ha az EU valós változást kíván elérni a partnerállamokban, és nem csak a piacukat szeretné megnyitni maga számára, döntésre kell kényszeríteni azokat közte és az Oroszország vezette Vámunió között. Legnagyobb segítségre ebben az érintett lakosságokban számíthat: meglepően pozitív, hogy az elmúlt egy (vagy a Keleti Partnerség elmúlt közel öt) évi bürokratikus diplomáciai szerencsétlenkedései ellenére Grúziában, Moldovában és Ukrajnában (sőt, még talán Örményországban is) az emberek jelentős része pozitívan viszonyul az Európai Unióhoz, képes sárga csillagos zászlóval kimenni az utcára. Moszkva számukra egyfajta gyarmatosítást jelent, amit a XXI. század első évtizedében Putyin feltámadó orosz birodalmi retorikája képvisel. Kevésbé a Szovjetunió emléke miatt, hiszen a jelenleg aktívak többségének már nincs is emléke azon korszakból. Azarov ukrán miniszterelnök épp az idősebb, dolgozó korosztályra („csendes többség” - akik még éltek a Szovjetunióban) hivatkozik, amikor kormánya intézkedéseit próbálja védeni.

Európa nem ott hibázott, hogy Ukrajnát döntésre kényszerítette, hanem hogy a döntésben nem nyújtott elegendő segítséget – tartotta a markát a közel ötvenmilliós piacért, de nem tett erőfeszítést az emberek valós integrációjáért.

Janukovics kiútkeresése olyan meglepő elemeket tartalmaz, mint hogy a Vilniusból hazarepülő államfő pár nap kijevi tartózkodás után továbbutazott Kínába kölcsönről és lehetséges befektetésekről tárgyalni – épp, mikor az  euromajdan-tüntetések a tetőfokára hágtak. Még ha a pénzkereső körút nem is volt sikeres és a szeptemberi hír, miszerint Kína belgiumnyi földterület használatát szerezte meg Ukrajnában, kacsának is bizonyult, ezen a szálon tisztán láthatjuk, mi az, amivel keleti szomszédunkat meg lehet fogni: sok pénz.

Janukovics Kínából hazafelé Szocsiban találkozott Putyinnal, ahol már konkrét 15 milliárd dollárról és a korábban valószínűleg „megbeszéltek” véglegesítéséről esett szó.

3.      Kinek jó mindez keleten?

Miért lett volna jó, ha aláírnak? Mert azzal intézményes támogatottságot kapott volna a változtatni akarás. Nem mellékesen nem csak Ukrajnában, hanem a 2011-es tüntetéshullám elszunnyadását (elnyomását) megélő Oroszországban is. Ugyanakkor a Társulási Szerződés így nem csupán a kormánynak egy újabb kelet és nyugat közötti egyensúlyozó lépése - sokkal eredetibb lehet az, ha, a „nép” küzd meg a saját akaratáért.

Kijevben ma menő EU-zászlót lengetni, ez egy rövid gondolat erejéig összevethető az idei év bulgáriai tüntetéseivel. Szófiában kezdetben a magas közműdíjak és a (külföldi) energiacégek ellen irányult a harag, ami azonban hamar átcsapott általános, a politikai rendszer és az azt uraló elit elleni mocorgássá. Az Unió legszegényebb, szervezett bűnözés által leginkább sújtott (Románia mellett a legkorruptabb) tagállamában az „európai”, mint pozitív, követendő jelzőként szerepel (még évekkel ezelőtt láttam olyan matricát szófiai villamoson, ami az európai viselkedésre felszólítva kér meg arra, hogy ne köpjünk a földre). A párhuzamot Bulgária és Ukrajna között tovább erősíti a tény, hogy Putyin egyfajta európai hídfőt lát a balkáni országban (ide vezet a már épülőben lévő – épp Ukrajnát elkerülő – fekete-tengeri gázvezeték; Bulgária két legnagyobb (!) vállalata a Lukoil egyik és másik leányvállalata), így egy átlagos bolgár elégedetlenkedő számára is feltehetőleg könnyű összekapcsolni az oligarchikus, korrupt gazdasági-politikai elitet az Európai Unió ellentétével – Oroszországgal.

Nyugatról (Magyarországról) nézve érthető a szkepszis arról, hogy mennyire autonóm az épülő nyugatos politikai társadalom egy a miénknél is nagyobb politikai mocsárban, ahol csak az oligarchák tornyai világítanak – könnyű terep mindez egy pár figura látványos lecsapására a háttér homályának megőrzése érdekében. Keletről nézve azonban bármilyen, a hatalom által nem ellenőrzött mozgolódás a) a rendszert formálni és megváltoztatni képes pozitív jövő képeként és egyben b) a hatalom részéről félelemre és a represszió fokozására indokot szolgáló folyamatként jelenik meg. Újabb kötéltánc, amelyen úgy kell végigmennie Ukrajnának, hogy mindenfele ellenszél fújkál össze-vissza.