1. A november 13-i párizsi terrortámadásokkal Európa biztonsági helyzete nem először rendült meg. Madrid, London és Charlie Hebdo után vagyunk (nem beszélve az erőszakos hatvanas évekről). Akik azt állítják, hogy a lényeges változás most történt, azoknak ezzel céljuk van.

2. Annyiban talán más a helyzet, hogy a biztonsági kihívást nem csak szigorúbb állami rendszabályok követhetik. Látótávolságba került egy olyan disztópia, amelyben breivikek és szalafisták állhatnak szemben egymással a kontinensen. A migrációs hullámmal érkezők integrációja (amely a múltban is kétséges eredménnyel zajlott) a jelen körülmények között illúzió (lásd utolsó pont).

3. A merénylet az európai migrációs vita környezetében történt. Ezen a síkon pedig látványos cáfolata lehet a fotelszakértőknek, akik szerint a migrációnak és a terrorizmusnak nincs köze egymáshoz.

4. Szeptember 11-én több ezer fokos lángokat vészelnek át az útlevelek, a Charlie Hebdo elleni merénylet esetében is ott maradnak az okmányok és most is. Ismét egy terrortámadás, ahol az elkövetők személyét érintően semmilyen kétség nem merülhet föl.

5. Míg korábban a jobboldal csüngött a hivatalos álláspontokat megkérdőjelező konteókon, most a hivatalos igazságban hisz. A liberálisoknak marad a kételkedés.

6. A nyugati nyilvánosság szentimentális ostobasága ismét nem ismer határokat. Míg számukra a CH elleni támadás a „sajtószabadság elleni” támadás volt, most értetlenkednek, hogy a Bataclan-nál „miért támadták meg a zenét”?

Rassemblement au Bataclan : «Pourquoi ont-ils attaqué la musique?»

No komment.

7. A globális terrorizmus nagyhatalmak politikai eszköze. Finanszírozásuk és információik nélkül jelenlegi formájában nem létezne - ahogyan az Iszlám Állam sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden egyes terrorakció mögött konkrét utasításuk húzódik meg, de azt igen, hogy a terrorizmus nem egy csoport kulturális beilleszkedési kudarcának folyománya. A merényletek elkövetéséhez fölhasznált közkatonák fejében lévő tudattartalomnak, az ő integrációs kudarcuknak pont annyi köze van a konfliktus okaihoz, mint a II. világháborúban harcoló bakák fejében lévő tudattartalomnak a világháború okaihoz.

8. Az „integráció kudarca” a második generációs muszlim közösségekben, valójában a munkaerőéhes ipari (keynesi, jóléti) kapitalizmus vége. Míg az első generációt bevonta a termelésbe (és így az őshonos szervezett munkásságot leértékelte) a második nemzedéknek az elvándorló ipar hűlt helye már csak marginalizálódást kínálhatott. Tehát ugyanazt, mint az őshonos munkásosztálynak, amely kulturális okok miatt természetesen nem a szalafizmusba ágyazódott ki, hanem szélsőjobboldali pártokhoz.