„Mi, moralizálgató baloldaliak nevezzük manapság nihilistának a kapitalistákat. És igazunk van, mert ők nálunk sokkal radikálisabbak, sokkal nihilistábbak. A kapitalisták sohasem moralizálgatnak.”

Chers camarades, kedves elvtársnők, Tamás Gáspár Miklóst hallották. A magyar filozófus – ma délutáni állapota szerint: posztmarxista gondolkodó – januárban Párizsban járt, egy igazi alagsori konferencián. Metróval az Université Saint-Denis-nél kellett leszállni, s az ember már ott lehetett az élcsapat között. Délutánra volt beharangozva „Kászpár Tomás”, ahogy itt hívják a mi TGM-ünket, aki többek között a szlovén (körülbelül) neoleninista filozófus és miegyéb, Slavoj Žižek  társaságában gondolkodott „a kommunizmus erejéről”, a „kommunisták nélküli kommunizmusról”. Mindezt kifogástalan, szellemes franciasággal.

És Tamás Gáspár Miklós jókat mondott – ha valaki nem várta ki előadásának végét, s hamarább távozott, még egyet is érthetett a hallottakkal.

TGM szerint egykoron – megszületése idején – a kommunisták akarták a társadalmat lerombolni. Elegük volt mindabból, amit az európai civilizáció addig kiizzadt: a nemzetből, a munkából, a családból, az államból, a vallásból, az egyházból. Egyszóval ama rendből, amit a természetjogászok és a konzervatívak természetesnek szoktak gondolni. E körök féltek, remegtek is szépen a kommunistáktól. Mert „a kommunizmus nem más, mint hadüzenet ezen szar civilizáció ellen: kommunistának lenni annyi, mint gyűlölni ezt a társadalmat”, aratott tapsot TGM ifjú hallgatói előtt.

Szerinte azonban a kommunista próbálkozások elbuktak. Akadt azonban, aki továbbvigye a kommunizmus tervét, a rend szétverését – és ez lenne a kapitalizmus. „A kapitalizmus bontotta le a vallást, a kapitalizmus verte szét a családot”, sorolta a filozófus a példákat. Egykoron a kommunistákat nevezték nihilistának, mára azonban a kapitalizmus lett nihilista.

Mára – véli TGM – a kapitalista polgárság lett az a forradalmi osztály, amely lerombolja a régi rendet. Ilyen új ellenség a nemzetállam. Korábban a kommunisták harcoltak ellene, mert erősnek érezték – legyőzniük azonban már a kapitalistáknak sikerült a nemzetállamokat. A nemzetállamok többsége tehetetlenül kénytelen végignézni a globálissá vált tőkefolyamatokat. Az állam nem a szocializmusban, hanem a globális kapitalizmus idején látszik elhalni. Éppen ezért fedezi fel megannyi kommunista, szélsőbaloldali a nemzetet, mint a globális folyamatokkal utolsóként szembe szállni képes keretet. Elég Jürgen Elsässer német szélsőbaloldali publicistára gondolnunk, aki tavaly egy szélsőjobboldali szeánszok vallott szerelmet a nemzetállamnak.

A globális kapitalizmusban kialakult – és a nemzetállamokat túlnövő – valós hatalmi struktúrák TGM vélekedése szerint átláthatatlanok, rejtettek. Míg a 18. században egy párizsi munkás egyórás gyaloglásra volt a hatalom központjaitól – a belvárostól tehát –, addig mára az sem lehet tudni, hogy hol van az új hatalom. A mindig hatalomellenes kommunisták tehát céltalanná váltak.

Nem tudják, merre kéne lőniük.