A Kispál és a Borz búcsúkoncertje nem véletlenül mozgatja meg a közvéleményt: aki szereti, aki nem, elismeri, hogy egy kultikus zenekar búcsúzik, amely nagy hatással volt a magyar könnyűzene több, mint másfél évtizedére. Volt olyan ismert, mint az Illés vagy az Omega, tinilányok ezrei őrültek meg értük – búcsúzásuk Magyarországon korszakhatár, és az új korszak remélhetőleg mihamarabb diszkreditálja azt a magatartást, amit elterjesztettek.

Énekelni, azt nem nagyon kellett tudni ehhez a produkcióhoz – különösebben zenélni sem. Ez nem negatív kritika: egy könnyűzenei formáció három akkorddal és ordibálással is lehet világhírű. Jelen esetben elég volt egy szemüveg, egy kis bölcsészkinézet, gitárok és dobok, és máris indulhatott a vállvonogatós-szájbiggyesztős lazaság, amihez hozzáadagoltak még egy kis meg-nem-értettségből fakadó spleent: a koncertek jellegzetes momentuma volt, ahogy a koncertek vége felé az őrjöngő tömeget azzal hergelték, hogy „menjetek már haza a francba, elég volt” – amivel azt üzenték a rajongóknak, hogy igazából minket még ti sem, akkor sem értetek; bármi is volna a mondanivaló igazából.

Merthogy mondanivaló, az nem nagyon volt. Mit is lehetett volna állítani a 90-es évek bizonytalan, értékrelatív világában, ahol a hirtelen ölünkbe hulló szabadságban semmiféle biztos fogódzónk nem volt? Egy olyan országban, ahova a rózsadombi gazdaggyerekek hozták be a punkot Nyugatról? Korai albumaiban a Kispál a legelemibb, egyszerű érzéseket szólaltatta meg úgy, hogy mégis volt benne valami a „mi azért mégiscsak jobban tudjuk, fölötte állunk az egésznek” attitűdjéből. És ez jólesett, és nem kellett érteni, csak átszellemült tekintettel bólogatni rá.

Az évek során ez a magatartás és a belekódolt megszólalási mód egészen addig csiszolódott, amíg a mainstreamet is átértelmezték a saját nyekergésre. Van ebben a számban valami összekacsintós letargia, nem?

Az pedig, hogy a Kispál-szöveg mindent jobban tudott, és mindent egy flegma, mindenről lemondó legyintéssel utasított vissza, természetszerűen vezetett oda, hogy a támadhatatlanságig, ezáltal az értelmezhetetlenségig visszavont szövegek jöttek létre a kimondás feszültsége helyett. Ha mindenről lemondasz, mert jobban tudod, azt körbe kell bástyáznod, hogy téged ne lehessen kinevetni. Bunkerköltészet.

A dalszövegek, melyeket a rajongók oly igen tisztelnek, önmagukban, a hozzájuk adott gitáros-dobos ritmus nélkül ostobán, szinte nevetségesen hatnak, egyetlen hozzáadott értékük a prozódia szétütése, de hát akinek ez bejön, az tényleg inkább szerezzen be egy Petri György-kötetet. És ez rendben is van így, elvégre a Beatles sem azért olyan nagy szám, mert tőlük hallottuk először azt, hogy „szeress, szeress engem kérlek” – de lehet-e vajon csupán a szövegekre fogni azt, hogy semmiféle nemzetközi visszhangot nem ért el az amúgy Magyarországon kultikus, Kossuth-díjig jutó társaság? Bizonyosan nem, hiszen ha ugyanezen időszakból az Anima Sound System, Sebestyén Márta, vagy a Parno Graszt sikereit nézzük, látható, hogy magyarul is fel lehet kelteni a tágabb figyelmet; csak éppen a megszólalásban is kellene legyen valami izgalmas.

A Kispál és a Borz valahol egy olyan közeg bezártságának zenéje, amelyik még nem ocsúdott fel arra, hogy kinyílt a világ, és nem is akartak rá nyitni – elvégre sokkal kényelmesebb jellegzetesen magyarnak gondolni valamit, amit nem értenek mások.



Az, hogy többé nem ad koncertet a Kispál, nem jelenti azt, hogy végleg megszabadultunk ettől a stílustól és attitűdtől. Túl azon, hogy még hosszú ideig fog szólni rádiókban és házibulik hajnali vége felé az originál, a Kispál és a Borz súlyos nyomot hagyott a magyar könnyűzenében, amit az jó néhány évig biztosan nem fog kiheverni. A Kispál hatásának köszönhető, hogy ebből:



az egy évtizeddel későbbi lemezen (melyen a szövegekért külön köszönetet mondanak Lovasi Andrásnak) ez lett:



Egyszerűen ez volt az irány. Lovasiék szöveg- és imidzsépítési módszere szuggesztíven húzta be a fiatalabb „alternatív” zenekarokat is, mert egyszerűen nem volt alternatívájuk rá. Az énekesekre rátelepült a jellegzetes, elnyújtott, nyekergős Lovasi-hang is – mintha máshogy nem is lehetne nagyon nagyon mondani:








Nem azt mondom, hogy tudtam volna jobbat: nem tudtam volna, sőt, a kilencvenes években, tizenévesként, valamennyire magam is része voltam ennek a szubkultúrának, és remekül éreztem magam koncerteken – egy Bachhal nyilván nem pendültek volna egy húron tömegek. Az, hogy ez a zene ebben a korszakban (természetesen nem egymagában: mások mellett, úgymint Lagzi Lajcsi, Zámbó Jimmy, Republic, Tankcsapda, Ákos stb.) ilyen szintű tiszteletet és rajongást váltott ki, azt mutatja, hogy adott ponton mire volt igénye, mivel lehetett meggyőzni, és mit tudott befogadni a közönség. A búcsúkoncert jó alkalmat ad arra, hogy szembenézzünk ezzel a zenével, és ismerjük fel benne magunkat és ezt az egész korszakot.

A Kispál a kommunizmus utáni magyar könnyűzene Gyurcsánya: a 80-as évek langyos lábvizében gyökerező világlátást ötvözték hangzatos, ámde semmi gyakorlatit nem jelentő „modern” közhelyek puffogtatásával, egy újrakezdés illúziójával, amivel elodázták az őszinte építkezés lehetőségét. De ne gondoljunk most erre, elvégre a fiatalság mindig szép, és sokunk számára ez is a fiatalság része volt: emlékezzünk vissza az Almássy téren, batikolt pólós tömegek előtt adott csendesülős koncertekre, és próbáljunk meg tisztelettel fejet hajtani egy elmúlt korszak előtt. Jó mulatást, jó nosztalgiázást kívánunk ma este!

(Ez a poszt nem tükrözi az egész szerkesztőség véleményét, mert van aki nagyon nem ért vele egyet, és van aki csak titokban mer bólogatni, mert nem akarja, hogy megverjék a barátai.)