Ahogy dagad a botrány a Wikileaks-en nyilvánosságra hozott diplomáciai jelentések körül, úgy erősödik a hangja azoknak, akik a szabadság földje elleni borzasztó támadást, vagy az államok működését ellehetetlenítő öncélú pusztítást látnak a dologban. Négy altípusba sorolhatók azok a barátaink, akik nem tudnak önfeledten örülni a szivárogtatásnak. Lássuk mit kezdhetünk velük, ha valahol összeakadunk velük. Útmutató netes anyázáshoz, kocsmai vitákhoz.

1. Aki eddig is mindenről tudott

Leginkább ünneprontók azok az embertársaink, akik flegma arccal nyilatkoztatják ki, hogy a dokumentumok nem tartalmaztak semmi újat, ezekkel minden újságolvasó ember eddig is tisztában volt. Tőlük mindenképpen próbáljuk megtudni, hogy eddig milyen újságokban tanulmányozták az olyan finomságokat, mint például hogy a Shell milyen durva mértékben szivárgott be a nigériai államba, és fizessünk elő mi is ezekre a lapokra.

Mondjuk el nekik, hogy kísértetiesen emlékeztetnek minket azokra a gyurcsányrelativizáló felebarátainkra, akik ugyanezt mantrázták az őszödi beszéd után: nem is hangzott el újdonság, aki újságot olvas, tudta, hogy így működik a politika, naiv-e vagy, hogy felháborodsz, blablabla.

Próbáljuk meg megvilágítani nekik, hogy egy bíróságon mi a különbség aközött, amiről állítólag mindenki tud, és aközött, amiről valóban bizonyíték is van.

2. Aki árulást emleget és vért követel

Rendpárti ismerőseink a kiszivárogtatás kapcsán érces hangon kezdenek el a hazafiságról és a hazaárulásról szónokolni, és a rendpárti retorika sablonjainak megfelelően a dicső múltat hozzák fel (amikor még rend volt!): fél évszázaddal ezelőtt Assange hazaárulás miatt már rég börtönben lenne, esetleg egy útszéli konténerbe lenne kidobva a holtteste.

Assange hazaárulózása meglepően elterjedt, még az egyébként tájékozottnak tűnő Véleményvezér is beleesett a csapdába. Összezavarodott ismerőinknek próbáljuk meg tisztázni ezt az egyébként nem túl bonyolult kérdést. Milyen állampolgár Assange? Ausztrál. Elkövet-e hazaárulást egy ausztrál állampolgár, ha amerikai dokumentumokat hoz nyilvánosságra? Nem. Miért? Mert az ő hazája Ausztrália.

Rendpárti ismerőseink legfőbb tévedése azonban nem is a tájékozatlanság. Mert a Wikileaks valóban gyomorszájon vágott egy államot, csakhogy a Wikileaks ennek az államnak semmilyen hűséggel nem tartozik.

Jó lenne, ha éppen azok az emberek, akik egyébként lelkesen hozsannáznak az államok feletti, és az államokat egymással szemben kijátszó üzleti szféra felemelkedésén, tudomásul vennék, hogy mint minden éremnek, ennek is két oldala van. A civil aktivitás is képes államok felettivé válni, és az államok területi szabályait kijátszva jönni-menni a nagyvilágban. A Wikileaks nem tud hazaárulást elkövetni, mert a Wikileaksnek nincs hazája.

Hazaárulózó ismerőseinket óvatosan, a kulturális sokkra odafigyelve próbáljuk meg bevezetni a globalizáció társadalmába.

3. Akinek rohadtul elege van a hippikből

A bűnbakképző természetesen a Wikileaks csapatát vádolja. Ezeket a felelőtlen, naiv hippiket, akik képtelen utópiák nevében törnek-zúznak, és okoznak beláthatatlan károkat a szabad világnak. Szerintük ha ezt a néhány bolondot megreguláznák, rögvest helyreállna a dolgok természetes rendje.

Ezek az ismerőseink általában nagy vonzalmat éreznek a jól működő szervezetek iránt, így könnyen rá tudunk mutatni nekik, hogy ez a történet nem Assange ördögi gonoszságáról, hanem az amerikai állam botrányos működéséről szól.

Szuperország szuperállama képtelen volt egy olyan biztonságos rendszert kialakítani, ahonnan egy alacsony hozzáférési szinttel rendelkező katona nem tud kisétálni egy Lady Gaga cédére kiírt világraszóló botránnyal. (Ennél a pontnál emlékezzünk meg arról, hogy a Madonna szerepére törő Lady Gaga még az utóbbi évek legnagyobb diplomáciai botrányában is képes volt emblematikus szerepet játszani.)

Hippigyűlölő barátainknak világítsuk meg, hogy az internet a pornó mellett az anomim információmegosztásra lett feltalálva, és hogy erről igazán nem Assange tehet. A Wikileaks mindössze egy netes platform, amin keresztül biztonságos körülmények közt lehet dokumentumokat szivárogtatni.

Ahogy a lemezkiadóknak a Pirate Bay ellen folytatott dzsihádja egy fikarcnyit sem vett vissza a torrentezésből, úgy a Wikileakset is el lehet lehetetleníteni, Assange-t akár keresztre is lehet feszíteni a Capitolium előtt, mindez semmin nem változtat, az internet továbbra is szivárogni fog.

4. Akiket felháborított, hogy van olyan, hogy internet

Ők a legviccesebbek. Őszintén fel vannak háborodva azon, hogy minden feljegyzés az interneten landolhat. Őket mélyen megdöbbentette, hogy nem csak az állampolgárok, hanem az államok is elvesztették a privacy-jük nagy részét. Azt mondják, hogy ez ellehetetleníti az államok működését.

Nekik türelmesen magyarázzuk el az ezerszer elismételt közhelyet: a technológiai fejlődés átalakítja a műfajokat, a normákat és a társadalmi szabályokat. Ahogyan a technológiai változás térdre kényszerítette a nagy lemezcégeket, ugyanúgy megváltoztatja a politikai élet szabályait is.

Próbáljuk elmondani nekik, hogy az információszabadság nem utópia. Meséljük el nekik, hogy egykor a katolikus egyház is veszélyes utópiának tartotta, hogy bárki könyveket nyomtathat anélkül, hogy annak tartalmát az egyház ellenőrizte volna.

A médiumváltás trauma és tanulási folyamat. A net alapszabálya egykor úgy szólt, hogy ami egyszer felkerült az internetre, az ott is marad. Sokaknak már ezt sem volt egyszerű megtanulni, éveken át figyelhettük nagy cégek és még nagyobb sztárok mulatságos csetlés-botlását a netes nyilvánosságban. Mostanra ezt az elvet nagyjából mindenki megértette, csakhogy ideje észrevenni, hogy új szabály van: bármi, ami valahol egy gépen digitális formában létezik, előbb-utóbb felkerül az internetre.

Furcsa módon ez sok politikust és megmondóembert 2010 végén őszintén meglepett.

Megváltoztatja ez a szabály a világot? Igen, meg. Megváltoztatja a viselkedésünket, ha tudjuk, hogy minden dokumentumunk, minden levelünk, minden fotónk visszaköszönhet ránk egy nem várt pillanatban a nyilvánosság előtt? Meg hát. Lehet-e még egy ilyen világban úgy politizálni, ahogy egykor Richelieu bíboros? Nem lehet.

Látjuk már, hogy ebben az új társadalomban pontosan mit várhatunk el egymástól, a cégeinktől, alkalmazottainktól, politikusainktól, diplomatáinktól? Nem, még nem. De idővel ennek a nagyon nyilvánossá vált világnak a társadalmi normái is ki fognak alakulni.

Azoknak a felebarátainknak, akiket őszintén kétségbeejtett, hogy van egy olyan dolog, hogy internet, és arra vágynak, hogy az államok újra a 19. századi szabályok szerint működhessenek, próbáljuk meg megvilágítani, hogy a bosszúságok ellenére mennyi szépsége van annak, hogy történelmi időkben élhetnek.

És persze koccintsunk egyet a Wikileaks egészségére!